Ragaszkodtam a pihenéshez, fel is út, le is út. Úgyhogy ragaszkodtam hozzá, hogy amíg Dan bemegy az egyetemre, én vigyázok Kitára. Ezért vele maradtam egy napra. Az első ami igen látványos volt számomra, amikor visszaváltozott. Furcsa... abban a kék emberkés alakban sokkal erősebbnek és magasabbnak tűnt. Hogy lehet ekkora változás a két személyiség között? Aztán eszembe jutott fater... Na igen... onnantól kezdve nem is volt több kérdésem a témában.
Lassan kuzinom Hamupipőkéje magához tért. Én pedig átnyújtottam neki egy csésze teát (amit szigorúan Dan készített elő erre a célra):
-Csoki... jól aludtál? Ő átvette a csészét, és értetlenül végigmért:
-Kara... Hát te hogy kerültél ide? Egész egyszerűen vállat vontam:
-Szóval, nem emlékszel semmire? Lehajtotta a fejét, a csészébe bámulva merengett egy ideig, majd válaszolt:
-Csak, hogy lebuktattunk egy újabb bűnbandát. Aztán megint hallottam a hangot...
Hirtelen nem esett le a tantusz, de mikor ez megtörtént, széles vigyorral a vállára nyomtam a kezem:
-Jaaaaaaaaa... azt a hangot!- és bizalmasan folytattam- amiatt ne aggódj, már szétrúgtuk a seggét. Csak maradj, és pihenj. Ő elmosolyodott, beleivott a teába, majd körbenézett:
-Dan merre? Elhúztam a számat és az ajtó felé mutattam:
-Elhúzott a csába. Biztos az egyetemen rontja a levegőt...
Kissé aggódtam a nap folyamán. Nem mintha nem bíznék Karában, hogy jól elszórakoztatja Kitát, miközben távol vagyok. Sokkal inkább az aggasztott, hogy mi van, ha Kita nem tér magához, és rájuk támadnak. Aztán végignéztem a nyugodt auditóriumon, és sóhajtottam. Meg kéne nyugodnom, és jobban bíznom ebben a kajla unokatesómban. Arra azért mégis kíváncsi lennék, hogy Code-Caster mit akar tőle. Hisz egyszer mesélte, egyszer pedig láttam, hogy a tech parkourok el akarják rabolni... Óra végén még filóztam a kérdésen, egész addig, míg a másik utcából robbanást nem hallottam. Itt bizony balhé közeleg.
-Freak out!- teljes harci díszre váltottam, és már cikáztam is a robaj irányába.
Azonban alig, hogy befordultam, csak centiken múlt, hogy eltaláljon egy ismerős szonikus sugár. Aztán megpillantottam... Wild Sound? Ő pedig beállt a feltuningolt gitárjával, és rám vigyorodott:
-Na mi újság? Meglep, hogy itt látsz? Azt hittem, hiányoztam. Támadóállást vettem fel, és odakiáltottam neki:
-Nem éppen, de érdekelne, hogy mit keresel itt. Tudtommal börtönben kéne lenned.
-Hát nem bájos!- felkacagott, majd ismét rám nézett- ha tudni akarod, a jótevőmnek jövök eggyel. Mondd el szépen, hol van a lány? Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő is Karát keresi. Persze én tettem a hülyét:
-Nem tudom, miről beszélsz...
Bumm! Alig, hogy végigmondtam, kaptam is egy szép szonikus csapást, amitől hanyatt vágódtam. Ahogy tápászkodtam felfelé, nemcsak azért éreztem, hogy perzsel a fájdalom, hanem láttam is, hogy a mellkasam lassan pixelekben kezd szétesni. Csak egy része, mintha néhány csepp vér folyt volna ki. Minden esetre bizarr volt. Wild Sound pedig közelebb lépett hozzám a gyilkos hangszerrel:
-Ne tedd a hülyét. Láttam veled a múltkor. A megbízóm tökéletes leírást adott, hiába rejtegette az a kis fruska az arcát.
Annyi se kellett. Gyorsan átfordultam, és elektromos támadást indítottam a fegyverére. De az a szemét kicselezte, majd amint igyekeztem feltápászkodni, ő csak nevetett:
-Ügyes, mi? A kis drága kapott egy kis extra tunningot. Azzal ismét tüzelt... én pedig cseleztem a villámsebességemmel. Bemértem Wild Soundot, és istenesen gyomron rúgtam. Ő kissé ugyan megtántorodott, de nem habozott azonnal elém kapni a fegyvert, és ismét tüzelni.
Most viszont ismét eltalált... olyan erővel, hogy a fal adta a másikat. Ahogy csúsztam lefelé, éreztem, hogy az arcom egy része és a vállam kezd pixelekben aláhullni. Ez rosszabb lehet, mint a halál... vajon mi történhet akkor, ha nem a kibertérben, hanem a valós, anyagi világban esek pixelekre?
Valahogy nem akartam megtudni a választ. És mikor Wild Sound ismét közelebb lépett, én egész egyszerűen nekiestem, és egész addig püföltem a fejét, míg földre nem került. Innentől már nem gondolkoztam, csak vertem tovább. Esélyt nem hagytam neki. Még a mellkasába is kétszer beletapsoltam.
Aztán mikor elfogyott az erőm, azon kaptam magam, hogy nem lélegzik. Meg is riadtam, és hátrahököltem. A hideg kirázott, ahogy kitisztult az agyam, hisz rájöttem, hogy a tetteimet nem a mások védelmezése, hanem a nyers félelem irányította... Azért gyilkoltam le Wild Sound-ot ilyen brutálisan, mert rettegtem... Meghallottam a szirénák hangját. Tökéletes... Azonnal elpucoltam a tett helyszínéről, visszaváltozva, minél hamarabb hazaérve...
2012. május 20., vasárnap
2012. május 18., péntek
fear itself
Csak egy kis pihenést akartam, nem többet. csak egy vagy két hetet...
Nem elég, hogy muternak ismét magyaráznom kellett a tech parkourok támadása miatt, ő még szentül is fogadta, hogy látta köztük apámat. Ez teljességgel kizárt... ugyan már. Mind tudjuk, hogy faterom halott. Emiatt szívok én is. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ezek a gépek mégis mi a fészkes fenét akarnak tőlem...
Ha már pihenés, Dan felajánlotta, hogy teázzak náluk a mai délután. Eddig ódzkodtam minden spirituális szartól, aztán ahogy elkezdtünk a kuzinommal meditálni, úgy lassan rájöttem, hogy hasznát érzem ennek az egésznek - már csak azért is, mert a hajtás után kikapcsol. A teához hasonló reményeket fűzök...
Egy közös akció után White Light-tal. Egy újabb bűnbandát adtunk a rendőrség kezére, és épphogy csak hazaértünk. Ő viszont még mindig frusztrált... az akció kezdetétől fogva ilyen. Féltem is, hogy füstbe megy a terv - hála a jó égnek, szerencsére nem így történt. Ennek ellenére, most is.... White Light zavartan körbe-körbe járkál, és egyre idegesebb. Felé fordultam:
-Még mindig hallod? Azonban ő elhúzta magát tőlem, és erősen fogva a fejét, csóválta azt. Aztán kifakadt:
-Nem, nem akarom! Nem akarom!
Erre én is meghallottam valamit... halk volt, és kísérteties, mint a szél:
-Tudom, hogy félsz te is valamitől. Attól, hogy elveszíted a lányt... Relfexszerűen White Light felé kaptam a fejem, majd odamentem hozzá:
-Én is hallom, hiszek neked. Mit mondd neked? Azonban ő hangosabban hallhatta, hisz már a kiborulás határán volt. Alig tudta meghallani a hangom. És mikor válaszolt, azt üvöltve tette:
-Kita fél, hogy ismét elszabadulok.... Félek, hogy elpusztítom a környéket! Alig fogtam fel a választ, ismét meghallottam a suttogást:
-Nem tehetsz semmit... elveszted.. ahogy ő is elveszti a kontrolt...
Azonban én magamhoz öleltem fehér társam, és körbenéztem a szobába, a hang forrása után kutatva:
-De tőled ugyan nem félek! Mutasd magad, senkiházi! Ennek ellenére csak a hangját hallottam:
-Maga vagyok a félelem.... Ha Rouge-ról hallottál, ő egykoron a társam volt. Szegény nőszemély sajnos amatőr volt hozzám képest. Te pedig épp készülsz elveszíteni a lányt...
Ekkor hatalmas sikítás, ahogy White Light kifakadt. Mintha valami láthatatlan kést szúrtak volna belé. Cikáztak is a fehér villámok. Próbáltam tartani és blokkolni az erejét, de nem ment. Sőt... a kitörés olyan erőteljes volt, hogy a maga 220-a egyenesen a falhoz csapott. Szinte már csillagokat láttam.
Valami hatalmas durranás hallatszott bentről. Azt hittem, pezsgőn nyitottak a tiszteletemre. Aztán ahogy beléptem, láttam, hogy a helyzet ennél komolyabb. Valami, számomra ismeretlen fehér csaj vonaglott kínjában, villámokat szórva, Freakazoid pedig épp lecsúszott a falról, majd rám nézett:
-De jó, hogy itt vagy!- az unokatesóm ekkor lépett be, és esküszöm, nem is jöhetett volna jobbkor. White Light-ra mutattam:
-Szívd el az erejét, azonnal!
Nem kellett kétszer mondani. Azonnal ugrottam, elkaptam Hófehérkét, és azonnal elkezdtem magamba szívni a hatalmát. Valami orbitális, vad töltés volt. A fáradt nap után szinte felélénkültem tőle. Addig szorítottam, míg el nem ájult. Ahogy a ruháját elnéztem, ő is valami olyasmi kék lény volt mint Dan vagy előtte a faterom. Szóval jobbnak láttam nem teljesen megölni. Alig, hogy elengedtem, egy vérfagyasztó suttogás csapta meg a fülem:
-Te nem félted a családodat? A hang irányába fordultam (bár nem láttam ott senkit), és nagymenően kihúzva magam pimaszul válaszoltam:
-Én aztán nem! Tudd meg, kispofám, hogy nekem tökös családom van, és mind meg tudjuk védeni magunkat. Van ellenvetésed?
Olybá tűnt, hogy ezzel kizökkentettem, hogy valami az egyik pont tetején elkezdett körvonalazódni. Néztem azt a pontot, ahová Kara beszélt. És lássanak csodát... úgy látszik, ennek az alaknak a félelemkeltés a fegyvere, ugyanis Kara bátor szavai megingatták az erejét. Azonnal láthatóvá vált. Én pedig nem haboztam kapni az alkalmon:
-Extra high voltage!- durr bele. Szétkentem egy elektromos támadással. Az ipse szénné égetten, jól átsülten zuhant a földre. Én pedig próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem a rettegés után.
Danre vigyorogtam:
-Szép ütés volt, Freakazoid! Jól szétkented a fejét! Aztán az ájult fehérnépre néztem:
-És vele mi lesz?
-Freak in!- visszaváltoztam, és ahogy felemeltem a társnőm, válaszoltam Karának- ő Kita. Hetek óta kísértette őt a félelem. Elkerekedtek a szemeim, hisz a dögös kék csaj távolról sem hasonlított arra a nebántsvirágra:
-Kicsoda? Nem mondod! Ebben a családban mindenkinek van valami rejtett képessége?- aztán letoltam- és te még engem féltettél, hogy nem bírom megállni a lábamon, ennek ellenére ő ájult el látványosan! A kanapéra helyeztem White Light-ot, aki a vonásai alapján megnyugodni látszott, majd az unokatesóm felé fordultam:
-Ő ennél sokkal több. Éveken át kettős ügynököt játszik, és rengeteg bűnbandát sikerült az ő segítségével lebuktatni. Az ajánlom, ne ítélkezz ilyen hamar, ha nem ismered őt. Tőlem - gondoltam, miközben elhúztam a szám. Úgy látszik, ebből a délutáni teázásból sem lett igazán semmi. Már rohadtul unom, hogy a rosszfiúk mindig keresztbe tesznek...
Nem elég, hogy muternak ismét magyaráznom kellett a tech parkourok támadása miatt, ő még szentül is fogadta, hogy látta köztük apámat. Ez teljességgel kizárt... ugyan már. Mind tudjuk, hogy faterom halott. Emiatt szívok én is. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ezek a gépek mégis mi a fészkes fenét akarnak tőlem...
Ha már pihenés, Dan felajánlotta, hogy teázzak náluk a mai délután. Eddig ódzkodtam minden spirituális szartól, aztán ahogy elkezdtünk a kuzinommal meditálni, úgy lassan rájöttem, hogy hasznát érzem ennek az egésznek - már csak azért is, mert a hajtás után kikapcsol. A teához hasonló reményeket fűzök...
Egy közös akció után White Light-tal. Egy újabb bűnbandát adtunk a rendőrség kezére, és épphogy csak hazaértünk. Ő viszont még mindig frusztrált... az akció kezdetétől fogva ilyen. Féltem is, hogy füstbe megy a terv - hála a jó égnek, szerencsére nem így történt. Ennek ellenére, most is.... White Light zavartan körbe-körbe járkál, és egyre idegesebb. Felé fordultam:
-Még mindig hallod? Azonban ő elhúzta magát tőlem, és erősen fogva a fejét, csóválta azt. Aztán kifakadt:
-Nem, nem akarom! Nem akarom!
Erre én is meghallottam valamit... halk volt, és kísérteties, mint a szél:
-Tudom, hogy félsz te is valamitől. Attól, hogy elveszíted a lányt... Relfexszerűen White Light felé kaptam a fejem, majd odamentem hozzá:
-Én is hallom, hiszek neked. Mit mondd neked? Azonban ő hangosabban hallhatta, hisz már a kiborulás határán volt. Alig tudta meghallani a hangom. És mikor válaszolt, azt üvöltve tette:
-Kita fél, hogy ismét elszabadulok.... Félek, hogy elpusztítom a környéket! Alig fogtam fel a választ, ismét meghallottam a suttogást:
-Nem tehetsz semmit... elveszted.. ahogy ő is elveszti a kontrolt...
Azonban én magamhoz öleltem fehér társam, és körbenéztem a szobába, a hang forrása után kutatva:
-De tőled ugyan nem félek! Mutasd magad, senkiházi! Ennek ellenére csak a hangját hallottam:
-Maga vagyok a félelem.... Ha Rouge-ról hallottál, ő egykoron a társam volt. Szegény nőszemély sajnos amatőr volt hozzám képest. Te pedig épp készülsz elveszíteni a lányt...
Ekkor hatalmas sikítás, ahogy White Light kifakadt. Mintha valami láthatatlan kést szúrtak volna belé. Cikáztak is a fehér villámok. Próbáltam tartani és blokkolni az erejét, de nem ment. Sőt... a kitörés olyan erőteljes volt, hogy a maga 220-a egyenesen a falhoz csapott. Szinte már csillagokat láttam.
Valami hatalmas durranás hallatszott bentről. Azt hittem, pezsgőn nyitottak a tiszteletemre. Aztán ahogy beléptem, láttam, hogy a helyzet ennél komolyabb. Valami, számomra ismeretlen fehér csaj vonaglott kínjában, villámokat szórva, Freakazoid pedig épp lecsúszott a falról, majd rám nézett:
-De jó, hogy itt vagy!- az unokatesóm ekkor lépett be, és esküszöm, nem is jöhetett volna jobbkor. White Light-ra mutattam:
-Szívd el az erejét, azonnal!
Nem kellett kétszer mondani. Azonnal ugrottam, elkaptam Hófehérkét, és azonnal elkezdtem magamba szívni a hatalmát. Valami orbitális, vad töltés volt. A fáradt nap után szinte felélénkültem tőle. Addig szorítottam, míg el nem ájult. Ahogy a ruháját elnéztem, ő is valami olyasmi kék lény volt mint Dan vagy előtte a faterom. Szóval jobbnak láttam nem teljesen megölni. Alig, hogy elengedtem, egy vérfagyasztó suttogás csapta meg a fülem:
-Te nem félted a családodat? A hang irányába fordultam (bár nem láttam ott senkit), és nagymenően kihúzva magam pimaszul válaszoltam:
-Én aztán nem! Tudd meg, kispofám, hogy nekem tökös családom van, és mind meg tudjuk védeni magunkat. Van ellenvetésed?
Olybá tűnt, hogy ezzel kizökkentettem, hogy valami az egyik pont tetején elkezdett körvonalazódni. Néztem azt a pontot, ahová Kara beszélt. És lássanak csodát... úgy látszik, ennek az alaknak a félelemkeltés a fegyvere, ugyanis Kara bátor szavai megingatták az erejét. Azonnal láthatóvá vált. Én pedig nem haboztam kapni az alkalmon:
-Extra high voltage!- durr bele. Szétkentem egy elektromos támadással. Az ipse szénné égetten, jól átsülten zuhant a földre. Én pedig próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem a rettegés után.
Danre vigyorogtam:
-Szép ütés volt, Freakazoid! Jól szétkented a fejét! Aztán az ájult fehérnépre néztem:
-És vele mi lesz?
-Freak in!- visszaváltoztam, és ahogy felemeltem a társnőm, válaszoltam Karának- ő Kita. Hetek óta kísértette őt a félelem. Elkerekedtek a szemeim, hisz a dögös kék csaj távolról sem hasonlított arra a nebántsvirágra:
-Kicsoda? Nem mondod! Ebben a családban mindenkinek van valami rejtett képessége?- aztán letoltam- és te még engem féltettél, hogy nem bírom megállni a lábamon, ennek ellenére ő ájult el látványosan! A kanapéra helyeztem White Light-ot, aki a vonásai alapján megnyugodni látszott, majd az unokatesóm felé fordultam:
-Ő ennél sokkal több. Éveken át kettős ügynököt játszik, és rengeteg bűnbandát sikerült az ő segítségével lebuktatni. Az ajánlom, ne ítélkezz ilyen hamar, ha nem ismered őt. Tőlem - gondoltam, miközben elhúztam a szám. Úgy látszik, ebből a délutáni teázásból sem lett igazán semmi. Már rohadtul unom, hogy a rosszfiúk mindig keresztbe tesznek...
2012. május 9., szerda
tech parkours are back
A meditációs tréningekkel egész jól haladtunk Karával. Úgy tűnt, hogy sikerült felfognia, hogy mekkora súlya is van a fegyelemnek és a koncentrációnak. Valószínűleg az is rátett egy lapáttal, hogy Emily előtt fel kellett fedni, hogy miben is utazunk, és habár ő egész ügyes tornász tehetség, és tudta kezelni egy adott ponton a helyzetet, még így is hátráltatta Karát, aki egyfolytában aggódott miatta, és próbálta távol tartani a bajtól. Erről még Stephanie néni jut eszembe, akinek halvány lila gőze sem lehet arról, hogy mit is seftelünk itt a háttérben.
Amit még viszont gyakoroltunk az unokatesómmal, az hogy miként vesz át tőlem, mint Freakazoidtól energiát. Valóban, a hosszú évek után a legelső találkozásunkkor sikerült lefegyvereznie azzal, hogy minden erőmet elszívta, de most másról volt szó: egyfajta energiadonorként tett próbára ő is, és én is magamat. Hisz habár pörgős tinédzser, előfordul, hogy ő is drasztikusan elfárad, és akkor már nem fog tudni gépeket életre kelteni. Akkor viszont én leszek neki kéznél, hogy megadjam neki a lendülethez szükséges erőt.
Az egyik esti gyakorlat végeztével, ahogy kísértem hazafelé, elállt a szavunk: a lakását épp megrohamozták a tech parkourok. Láttam egyet az ajtóban állva, aki épp a többiek baját látta el. Karának mondania se kellett: ez biztos egy olyan példány volt, amit sikerült az uralma alá hajtania. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy túlerőben van, és mi lépni fogunk.
-Freak out!- átváltottam teljes harci díszbe, és máris szétcsaptam közöttük. Nekem ugyan nem kellett semmi hangzatos harci kiáltás, csak ledobtam a kesztyűimet, de követtem Dan példáját. Beleborzongtam, hogy muteromra és a húgomra támadnak ezek a faszjancsik. Csak kerülne egyszer a gazdájuk a kezeim közé. Biztosan megetetném vele a golyóit.
Ilyesmi bosszankodó gondolatok cikáztak a fejemben egy-egy látványosan kiosztott pofon között. Csak nem nyughattak a rohadékok, mindenképp be akartak jutni a házba. Közben fél szemmel láttam, hogy a "háziállatomat" lassan darabjaira szedik. Kissé sajnáltam, olyan jó szolgálatot tett. Viszont még valami feltűnt a szemem sarkából: Emily épp egy szép szaltó kíséretében az egyik robot nyakába ugrott, és egy alapos rúgással eltörte a nyakát. Meg is lepődtem, hogy a kis nebántsvirágból így előtört a harci szellem.
Két ütés között az ajtóhoz cikáztam, és bezártam, abban a reményben, hogy a nagynéném nehogy észrevegyen minket. Bár lehet, hogy a támadó tömeg után tök mindegy... még az is, hogy ismét látja Freakazoid-ot. Egy tájoló elektromos támadással ütöttem ki többet is. Az első riadalmam ellenére, szerencsére, elkezdtek fogyatkozni. Úgy tűnt, mégiscsak sikerül megvédeni a házat.
Az egyik dög elkapott, és elkezdett rohanni velem. Én pedig ütögettem a fejét:
-Engedj el! Engedj el, te köcsög!- ordibáltam. De a szép szó nem használt, így megragadtam a fejét, és habár erősen fáradtam, minden erőmet arra fordítottam, hogy az uralmam alá hajtsam. Már három utcányira jártunk, mire sikerült. Lihegtem, ő pedig leeresztett. De alig, hogy földet értem a lábam, csak egy villanás, és a tech parkour máris alkatrészekre robbant. Megriadtam a váratlan robbanástól, majd oldalra kaptam egy fejem. Egy másik tech parkour tette ezt... aki épp elkanyarodott az utca végében. Ha tudtam se lett volna esélyem, hogy utolérjem. Túlkságosan kimerített a harc, az átprogramozás, és a riadalom. Csak tehetetlenül néztem utána.
Nem sokkal rá érkezett meg az unokatesóm, és a vállamra tette a kezét:
-Minden rendben? Ne esett bajod?- kérdeztem aggódva, ahogy végre sikerült rátalálnom. Lassan felé fordultam, és csalódottan válaszoltam:
-Egy megszökött... Nem érdekelt. Átkaroltam, és megnyugtattam:
-Ugyan, nem számít. A többieket sikerült kiütni, te pedig jól vagy, és ez a lényeg. Azonban akármennyire simogatta a hátam, és baromira nem voltam nyugodt:
-És ha beszámol a gazdájának?- fakadtam ki- most már tudják, hol lakom. És el akart vinni ez a rohadék is! Megfogtam mindkét vállát, és a szemébe néztem:
-Nem lesz semmi gond. Jöjjön csak... mi felkészülünk rá...
A börtön sötét cellája, Wild Sound épp a lábát lógatja unalmában... mikor is hirtelen berobbant a fal. Ijedtében beugrott, fel két lábra, majd a szálló porból lassan meglátja kirajzolódni Code-Caster és néhány tech parkour alakját. A hacker jóízűen vigyorog:
-Wild Sound... örülök, hogy látlak. Szeretnéd visszakapni a szabadságod? És ezt?- e szavaknál felemelte a tökéletesen reparált gitárt. A zenész meglepődött, és gyanakodva visszanézett rá:
-Na jó... mi ebben a trükk? Code-Caster tovább mosolygott:
-Igazán semmi trükk nincsen. csak az, hogy pusztíts el Freakazoid-ot, és hozd el nekem a lányt, aki vele van. Azzal felé dobta a gitárt, Wild Sound pedig elkapta, és elégedetten elvigyorodott:
-Hidd el... ezúttal nem okozok csalódást...
Amit még viszont gyakoroltunk az unokatesómmal, az hogy miként vesz át tőlem, mint Freakazoidtól energiát. Valóban, a hosszú évek után a legelső találkozásunkkor sikerült lefegyvereznie azzal, hogy minden erőmet elszívta, de most másról volt szó: egyfajta energiadonorként tett próbára ő is, és én is magamat. Hisz habár pörgős tinédzser, előfordul, hogy ő is drasztikusan elfárad, és akkor már nem fog tudni gépeket életre kelteni. Akkor viszont én leszek neki kéznél, hogy megadjam neki a lendülethez szükséges erőt.
Az egyik esti gyakorlat végeztével, ahogy kísértem hazafelé, elállt a szavunk: a lakását épp megrohamozták a tech parkourok. Láttam egyet az ajtóban állva, aki épp a többiek baját látta el. Karának mondania se kellett: ez biztos egy olyan példány volt, amit sikerült az uralma alá hajtania. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy túlerőben van, és mi lépni fogunk.
-Freak out!- átváltottam teljes harci díszbe, és máris szétcsaptam közöttük. Nekem ugyan nem kellett semmi hangzatos harci kiáltás, csak ledobtam a kesztyűimet, de követtem Dan példáját. Beleborzongtam, hogy muteromra és a húgomra támadnak ezek a faszjancsik. Csak kerülne egyszer a gazdájuk a kezeim közé. Biztosan megetetném vele a golyóit.
Ilyesmi bosszankodó gondolatok cikáztak a fejemben egy-egy látványosan kiosztott pofon között. Csak nem nyughattak a rohadékok, mindenképp be akartak jutni a házba. Közben fél szemmel láttam, hogy a "háziállatomat" lassan darabjaira szedik. Kissé sajnáltam, olyan jó szolgálatot tett. Viszont még valami feltűnt a szemem sarkából: Emily épp egy szép szaltó kíséretében az egyik robot nyakába ugrott, és egy alapos rúgással eltörte a nyakát. Meg is lepődtem, hogy a kis nebántsvirágból így előtört a harci szellem.
Két ütés között az ajtóhoz cikáztam, és bezártam, abban a reményben, hogy a nagynéném nehogy észrevegyen minket. Bár lehet, hogy a támadó tömeg után tök mindegy... még az is, hogy ismét látja Freakazoid-ot. Egy tájoló elektromos támadással ütöttem ki többet is. Az első riadalmam ellenére, szerencsére, elkezdtek fogyatkozni. Úgy tűnt, mégiscsak sikerül megvédeni a házat.
Az egyik dög elkapott, és elkezdett rohanni velem. Én pedig ütögettem a fejét:
-Engedj el! Engedj el, te köcsög!- ordibáltam. De a szép szó nem használt, így megragadtam a fejét, és habár erősen fáradtam, minden erőmet arra fordítottam, hogy az uralmam alá hajtsam. Már három utcányira jártunk, mire sikerült. Lihegtem, ő pedig leeresztett. De alig, hogy földet értem a lábam, csak egy villanás, és a tech parkour máris alkatrészekre robbant. Megriadtam a váratlan robbanástól, majd oldalra kaptam egy fejem. Egy másik tech parkour tette ezt... aki épp elkanyarodott az utca végében. Ha tudtam se lett volna esélyem, hogy utolérjem. Túlkságosan kimerített a harc, az átprogramozás, és a riadalom. Csak tehetetlenül néztem utána.
Nem sokkal rá érkezett meg az unokatesóm, és a vállamra tette a kezét:
-Minden rendben? Ne esett bajod?- kérdeztem aggódva, ahogy végre sikerült rátalálnom. Lassan felé fordultam, és csalódottan válaszoltam:
-Egy megszökött... Nem érdekelt. Átkaroltam, és megnyugtattam:
-Ugyan, nem számít. A többieket sikerült kiütni, te pedig jól vagy, és ez a lényeg. Azonban akármennyire simogatta a hátam, és baromira nem voltam nyugodt:
-És ha beszámol a gazdájának?- fakadtam ki- most már tudják, hol lakom. És el akart vinni ez a rohadék is! Megfogtam mindkét vállát, és a szemébe néztem:
-Nem lesz semmi gond. Jöjjön csak... mi felkészülünk rá...
A börtön sötét cellája, Wild Sound épp a lábát lógatja unalmában... mikor is hirtelen berobbant a fal. Ijedtében beugrott, fel két lábra, majd a szálló porból lassan meglátja kirajzolódni Code-Caster és néhány tech parkour alakját. A hacker jóízűen vigyorog:
-Wild Sound... örülök, hogy látlak. Szeretnéd visszakapni a szabadságod? És ezt?- e szavaknál felemelte a tökéletesen reparált gitárt. A zenész meglepődött, és gyanakodva visszanézett rá:
-Na jó... mi ebben a trükk? Code-Caster tovább mosolygott:
-Igazán semmi trükk nincsen. csak az, hogy pusztíts el Freakazoid-ot, és hozd el nekem a lányt, aki vele van. Azzal felé dobta a gitárt, Wild Sound pedig elkapta, és elégedetten elvigyorodott:
-Hidd el... ezúttal nem okozok csalódást...
2012. április 16., hétfő
Rouge
Amikor már azt hittem, hogy a három dolgozat, és a nyakamba zúduló eső után nem lehet rosszabb a napom, nem sokkal hazaérésem előtt rám támadt egy tech parkour. Utálom a fajtáját... nem tudom, hogy ki irányítja őket, de ha egyszer a kezeim közé kerül, esküszöm, hogy letépem a golyóit. Szóval ezzel is volt egy kis balhé, félig forgalmas úton, ez az, lássák csak... Dan is leszedi a fejem, hogy minden inkognitó nélkül dorbézolok. De banyek, ez van... most támadt rám ez a kisköcsög, úgy próbáltam én is kerülgetni a rúgásait, és az ütéseit. Végül csak megelégeltem a dolgot... lekaptam az egyik kesztyűmet, és az áramkörös kezemmel megragadtam mikrobi karját. Erősen szorítottam, hiába próbált ellenkezni. Közben a szokásos eljárás: kiégeni a nyomkövetőt és a távvezérlőt, majd az egészet a saját szolgálatomban állítani. Erre csak azért volt szükség, hogy ő védjen, ha netán a társai is jönnének.
Végül hazakísért. Én meg olyan fáradt voltam és kuka, hogy önkénytelenül is beengedtem magam után a házba. Muterom nem akadt ám ki... á, egy kicsit se:
-Kara! Mégis ki ez az alak itt mögötted?- kiáltotta, ahogy elhűlten az újonnan szerzett házikedvencemre mutatott. Én pedig unottan hátranéztem, majd vissza muterra:
-Ez egy tech parkour. Megtarthatjuk?
-Megmondtam már milliószor, hogy ne állj szóba idegenekkel!- folytatta. Én pedig unottan válaszoltam:
-Ez egy robot... Majd megvárva, hogy muteromban tudatosuljon, hogy nem egy élő baltás gyilkossal van dolga, visszafordultam a házikedvenc felé:
-Őrizd a házat!
-Értettem...- tisztelgett, majd őrt állt az ajtónál.
Épp elindultam volna a szobámba az emeletre, mikor muterom úgy gondolta, hogy ezt nem hagyja annyiban:
-Na megállj, kisasszony! Ennyivel nincs ez elintézve... Visszafordultam látványosan szenvedő pofával:
-Mi aaaaaaaaz? Ő pedig visszamutatott a tech parkourra:
-Magyarázatot kérek, hogy honnan szedted össze ezt a lényt! Valamint arra, hogy miért telefonált az igazgató megint a viselkedésed miatt. Hogy én mennyire utálom muterom szembesítéseit. Mintha csak egy kihallgató szobában lennék a rendőrségen. Persze, mindig én vagyok a gonosz... Pedig, ha tudná, hogy ezekben a hetekben mekkora szarban is ülök igazából. És ennek távolról sincs köze a sulihoz. Ismét megfordultam, és elindultam felfelé:
-Szia anyu...
Na igen, se szó, se beszéd, ott hagytam. Szégyellhetem a büdös pofám. Legalább már egy ingyen testőr van a háznál. Ez is több mint a semmi. Ahogy ott próbáltam a töri könyvvel a fejembe verni a tudást, a húgom kopogtatott az ajtón.
-Foglalt!- szóltam ki. Ennek ellenére a kis vörös pulcsis nebántsvirág bejött. Már megint kezdi... mindig ő akar a lelkiismeretem lenni, mint Pinokkiónak a Tihamér Tücsök.
-Miért viselkedsz így?- kérdezte azon a kedves hangján.
-Hogyan?- morogtam vissza, továbbra is mereven fixálva a töri könyvet.
-Megbántod anyát, megbántasz engem... de főleg őt- magyarázta. Ó igen, kapom a lelkifuri-koktélt... és próbálom is hárítani a dolgot:
-Nézd... csak hagyjatok békén, mind a ketten! A diri meg amúgy is egy faszkalap, mindenért felhívja anyámat... Emily folytatta:
-Ez nem szekálás... Mind a ketten aggódunk miatt. Régen nem ilyen voltál... Erre viszont kifakadtam, elég masszívan az arcába üvöltve:
-Azért, baszd meg, mert akkor nem voltam még megátkozva ezekkel- felmutattam itt a kezeimet- és persze azzal az éjszakával, amikor ezeket szereztem! Van fogalmad róla, hogy be voltam tojva? Tudod milyen érzés az, amikor számolod vissza a perceket a halálodig?
Emily-nek meghátrált, viszont kurva nagy mákja volt, hogy nem tudtam folytatni felé a fejmosást... Történetesen akkor csengett a telefon, és mivel Dan volt az, így nem hagyhattam figyelmen kívül:
-Hallo?- kaptam fel, visszaváltva normál hangnembe.
-Remélem, ráérsz- szóltam neki, hisz nemrég egy igen veszélyes bűnözőről értesültem- este vadászni megyünk a 44. utcai disco-ba.
-Miért, mi az?- kérdeztem. Így nem volt semmi konkrétum ebben a spontán felhívásba.
-Egy nőről van szó... tolvaj és gyilkos. A neve Rouge- magyaráztam- az említett címen látták utoljára, úgyhogy valószínűleg ott lesz...
-Te meg mégis kivel beszélsz?- kérdezte Emily. Lejjebb emeltem a telefont:
-Dannel, de ehhez semmi közöd. Ő pedig bevágta a durcát:
-Ti mentek valahova... megmondom anyának. El is indult, mire megragadtam a karját:
-Ne merészeld!- sziszegtem. Olyan homályosak voltak a háttérzajok a telefonban, de az utolsó mondatot elcsíptem:
-Mit ne merészeljek? Eszembe jutott, hogy még mindig a vonalon lógok, úgyhogy válaszoltam:
-Bocs Dan, a húgom az. Meghallotta a beszélgetést, szóval valószínűleg nem fogok tudni menni... Én pedig azonnal elkezdtem kombinálni... mindenképp magammal akartam vinni Karát, hisz az elektromos machinálásra szükség lehet. Viszont ha Emily tudja...
-Figyelj csak- pattant ki az isteni szikra- fogod Emily kezét?
-Mi az, hogy?- válaszoltam- szorítom, hogy ki ne szökjön.
-Akkor Fogd erősen. Freak out!
Így történt, hogy átváltoztam, és mindkét lányt magammal vittem. Nem is akárhová, hanem az adott címre. Amíg Emily hisztizett, és Kara megpróbálta őt lenyugtatni, és a fülembe helyeztem Cody apró fülesét. Sose lehet tudni, mindig jól jön. A húgom elhűlt pofával meredt Danre és mutatott rá:
-Ez meg miféle?- sipítozott- egy szörnyeteg! Hová kerültünk? Én pedig megfogtam a vállát, és megráztam:
-Ez csak Dan, te hülyelány... az unokatesónk! És ez egy titkos akció, úgyhogy egy szót se! Erre meglepetten elkerekedtek a szemei... alaposan végignézte a rég látott kuzinunkat... majd engem:
-Ezek szerint... te ilyen küldetésekben veszel részt, minden nap?- bökte ki. Csakhogy eljutott addig a csöpp kis agyáig.
-Hát, nem minden nap- válaszoltam- de mostanság elég gyakran. És megfogtam a kezét, ahogy elindultunk.
Bementünk az éppen üzemen kívüli discoba. Én mentem előre, hogy fedezzem a csajokat, ha esetleg valami baj történne. Odabenn viszonylag sötét volt... csak pár fényes üveg, leoltott lámpa és vörös függöny volt látható. Hirtelen az ajtó becsapódott, Emily pedig a nővére nyakába ugrott. Aztán felkapcsoltak a lámpák, és felhangzott egy női hang:
-Üdvözöllek benneteket, drágáim! Már hiányoztak a vendégek egy kellemes buliról... Hiába nézelődtem, nem találtam a hang forrását.
-Hol vagy? Kerestem a hangot a húgommal együtt. Aztán megláttam valamit az egyik vörös függönyön:
-Freak, odanézz!- mutattam! A Kara által mutatott irányba néztem. Egy arc volt a függönyön. És ha ez nem lett volna elég, még ment is tovább... a vörös lámpákra... a vörös asztalterítőkre...
-Azonnal dobjátok le a vörös holmitokat!- fakadtam ki azonnal, szinte ösztönösen a jelenség láttán, és dobtam le a kesztyűimet. Ahogy a vörös dolgokban közlekedett, az félelmetes volt. Emily is lehúzta a pulcsiját, és ledobta a földre... Én viszont az egész ruhámat leszedtem, hogy minden részén volt egy kis vörös. Szóval ott virítottam egy száll fehér alsógatyába. Plusz, még próbáltam nem elvörösödni, miután kifejezettem megalázóvá vált a helyzet. Na igen, láttam, hogy Dant igen kellemetlenül érinti a vöröstől való megszabadulás. Én pedig amilyen jó fej voltam, gondoltam, hogy teszek rá még egy lapáttal. Szóval szépen végigmértem, és elvigyorodtam:
-Nagyon cuki, Freakazoid...
-Fogd be, Kara!- szóltam rá.
Ekkor Rouge felkacagott. Láttam is, ahogy ugrált két vörös lámpa fényében.
-Okosak vagytok, kis drágáim! Látom, értitek, hogy miért is vagyok igazán veszélyes. Csak aztán meg ne sérüljetek... E szavakkal lecsapódott egy vörös fogantyús kar, és kések repültek felénk. Én azonnal villámsebességre kapcsoltam, és félrelöktem a csajokat az útból. Éppen hogy megúsztuk. Már készültem, hogy nem lesz ennyivel letudva, és csak idő kérdése, hogy mikor jön a második menet. Viszont azt hamar kisakkoztam, hogy mivel a vörösben közlekedik, így a vért ugyanúgy felhasználhatja, mint közlekedési tér. És akkor viszont nem akarok belegondolni, hogy mire képes.
Amint a gondolatmenetem véget ért, a felettünk lévő óriási discogömb épp leszakadni készült. Egyik tartókábel el.. még egy tartókábel el...
-Megoldom!- kiáltott Emily, és már rohant is. Mielőtt megállíthattam volna, a kis nebántsvirág az akrobaták ügyességével ugrált fel a plafonhoz, és elkapta a kábeleket. Igazán lenyűgözött az a mozdulatsor. Pechjére, a kábelek vörösek voltak... úgyhogy kapott egy-egy méretes vágást a kezeire a lappangó Rouge-tól. Felsikított, és zuhant lefelé. A gyorsaságomnak köszönhetően idejében elkaptam. Szegény kis unokatesóm. Viszont a vérző kezei egyáltalán nem volt tréfajáték. Rouge pedig ismét felkacagott:
-Ó igen... megvan a potenciális célpont!- hangja egyre közelebb jött. A vér megfagyott az ereimben...
-Abból ugyan nem eszel, kisanyám!- kiáltottam fel, amint az egyik kapcsolóra csaptam a kezem. Azonnal kiégettem az elektromos hálózatot, így nem volt vörös fény, amiben közlekedhetett, és nem is látott minket. Értetlenül ki is fakadt:
-Most meg mi történt? Mégis mi folyik itt? Én pedig úgy éreztem, hogy egy ilyen bestiát nem hagyhatok életben. Azonnal kiküldtem a lányokat, és hogy menjenek minél messzebb... majd a szélrózsa minden irányába elszabadítottam a 220-at, lerombolva a falakat, a berendezést...
A kövekező utcasarokig rohantam Emily-vel, onnan néztük az eseményeket. Láttuk a discót leomlani. Húgom egészen elsápadt, majd könnyezni kezdett. Rám nézett:
-Ez rémisztő volt...- egészen elakadt a szava, alig tudott beszélni a rémülettől.
-Sebaj- próbáltam nyugtatni, majd elismerően rámosolyogtam- amúgy meg ügyes voltál. Nem gondoltam volna, hogy egyszerű tornászként ilyen trükköket ismersz. Ő lehajtotta a fejét:
-Én sem... csak... olyan logikusnak tűnt. Láttam a lépések, hogy miként tudnám megoldani... Kis csend követte a szavait, majd rákérdezett a már romokban heverő épület láttán:
-Ugye Dan jól van?
Akkor találtam rá a csajokra, és villámként megjelentem előttük. Mentségemre szóljon... a ruhámat a vörös jelek miatt ott kellett hagynom, úgyhogy még mindig egy száll semmiben voltam...
-Minden rendben, jól vagytok?- kérdeztem, ahogy végigfutott tekintetem az arcukon. Sóhajtottam:
-Persze, jól vagyunk.
-Én viszont többé nem fogok veletek jönni!- fakadt ki Emily- ez nagyon veszélyes, amit csináltok! Aztán felém nézett:
-Most már értek mindent. Jobb is, ha anyu nem tud róla. Elvigyorodtam, és megsimogattam a hátát:
-Kösz, hugi- majd a kuzinomra néztem- ja, és Freakakoid...
-Mi az?- kérdeztem vissza értetlenül. Elvigyorodtam, ahogy végigmutattam rajta:
-Öltözz fel, mielőtt szemet szúrsz valakinek...
Mindeközben, egy sötét helyen, ahol csak a monitor fénye világított, csendben zajlottak az események. Egy fiatal, világosbarna, szemüveges ficsúr nézte önelégült mosollyal a monitort. Fején furcsa fejpánt, melynek egyik végéből három kábel futott egészen a gépig. Ezeket szépen kihúzta és lejátszotta a felvételt... amit történetesen a gyártelep egyik kamerája rögzített a főreaktornál, mikor is Kara energiát emelt át belőle.
-Mondtam én, hogy meglesz a felvétel- mondta, majd félig hátra nézett, a vak sötétségbe- Róla beszélt, főnök? Itt leállt a felvétel, mikor is egy közelebbi kép látszott Karáról, majd a sötétségben lévő mélyebb, idősebb férfihang megszólalt:
-Igen, Code-Caster... ő lesz az. Csak így tovább a munkát...
Végül hazakísért. Én meg olyan fáradt voltam és kuka, hogy önkénytelenül is beengedtem magam után a házba. Muterom nem akadt ám ki... á, egy kicsit se:
-Kara! Mégis ki ez az alak itt mögötted?- kiáltotta, ahogy elhűlten az újonnan szerzett házikedvencemre mutatott. Én pedig unottan hátranéztem, majd vissza muterra:
-Ez egy tech parkour. Megtarthatjuk?
-Megmondtam már milliószor, hogy ne állj szóba idegenekkel!- folytatta. Én pedig unottan válaszoltam:
-Ez egy robot... Majd megvárva, hogy muteromban tudatosuljon, hogy nem egy élő baltás gyilkossal van dolga, visszafordultam a házikedvenc felé:
-Őrizd a házat!
-Értettem...- tisztelgett, majd őrt állt az ajtónál.
Épp elindultam volna a szobámba az emeletre, mikor muterom úgy gondolta, hogy ezt nem hagyja annyiban:
-Na megállj, kisasszony! Ennyivel nincs ez elintézve... Visszafordultam látványosan szenvedő pofával:
-Mi aaaaaaaaz? Ő pedig visszamutatott a tech parkourra:
-Magyarázatot kérek, hogy honnan szedted össze ezt a lényt! Valamint arra, hogy miért telefonált az igazgató megint a viselkedésed miatt. Hogy én mennyire utálom muterom szembesítéseit. Mintha csak egy kihallgató szobában lennék a rendőrségen. Persze, mindig én vagyok a gonosz... Pedig, ha tudná, hogy ezekben a hetekben mekkora szarban is ülök igazából. És ennek távolról sincs köze a sulihoz. Ismét megfordultam, és elindultam felfelé:
-Szia anyu...
Na igen, se szó, se beszéd, ott hagytam. Szégyellhetem a büdös pofám. Legalább már egy ingyen testőr van a háznál. Ez is több mint a semmi. Ahogy ott próbáltam a töri könyvvel a fejembe verni a tudást, a húgom kopogtatott az ajtón.
-Foglalt!- szóltam ki. Ennek ellenére a kis vörös pulcsis nebántsvirág bejött. Már megint kezdi... mindig ő akar a lelkiismeretem lenni, mint Pinokkiónak a Tihamér Tücsök.
-Miért viselkedsz így?- kérdezte azon a kedves hangján.
-Hogyan?- morogtam vissza, továbbra is mereven fixálva a töri könyvet.
-Megbántod anyát, megbántasz engem... de főleg őt- magyarázta. Ó igen, kapom a lelkifuri-koktélt... és próbálom is hárítani a dolgot:
-Nézd... csak hagyjatok békén, mind a ketten! A diri meg amúgy is egy faszkalap, mindenért felhívja anyámat... Emily folytatta:
-Ez nem szekálás... Mind a ketten aggódunk miatt. Régen nem ilyen voltál... Erre viszont kifakadtam, elég masszívan az arcába üvöltve:
-Azért, baszd meg, mert akkor nem voltam még megátkozva ezekkel- felmutattam itt a kezeimet- és persze azzal az éjszakával, amikor ezeket szereztem! Van fogalmad róla, hogy be voltam tojva? Tudod milyen érzés az, amikor számolod vissza a perceket a halálodig?
Emily-nek meghátrált, viszont kurva nagy mákja volt, hogy nem tudtam folytatni felé a fejmosást... Történetesen akkor csengett a telefon, és mivel Dan volt az, így nem hagyhattam figyelmen kívül:
-Hallo?- kaptam fel, visszaváltva normál hangnembe.
-Remélem, ráérsz- szóltam neki, hisz nemrég egy igen veszélyes bűnözőről értesültem- este vadászni megyünk a 44. utcai disco-ba.
-Miért, mi az?- kérdeztem. Így nem volt semmi konkrétum ebben a spontán felhívásba.
-Egy nőről van szó... tolvaj és gyilkos. A neve Rouge- magyaráztam- az említett címen látták utoljára, úgyhogy valószínűleg ott lesz...
-Te meg mégis kivel beszélsz?- kérdezte Emily. Lejjebb emeltem a telefont:
-Dannel, de ehhez semmi közöd. Ő pedig bevágta a durcát:
-Ti mentek valahova... megmondom anyának. El is indult, mire megragadtam a karját:
-Ne merészeld!- sziszegtem. Olyan homályosak voltak a háttérzajok a telefonban, de az utolsó mondatot elcsíptem:
-Mit ne merészeljek? Eszembe jutott, hogy még mindig a vonalon lógok, úgyhogy válaszoltam:
-Bocs Dan, a húgom az. Meghallotta a beszélgetést, szóval valószínűleg nem fogok tudni menni... Én pedig azonnal elkezdtem kombinálni... mindenképp magammal akartam vinni Karát, hisz az elektromos machinálásra szükség lehet. Viszont ha Emily tudja...
-Figyelj csak- pattant ki az isteni szikra- fogod Emily kezét?
-Mi az, hogy?- válaszoltam- szorítom, hogy ki ne szökjön.
-Akkor Fogd erősen. Freak out!
Így történt, hogy átváltoztam, és mindkét lányt magammal vittem. Nem is akárhová, hanem az adott címre. Amíg Emily hisztizett, és Kara megpróbálta őt lenyugtatni, és a fülembe helyeztem Cody apró fülesét. Sose lehet tudni, mindig jól jön. A húgom elhűlt pofával meredt Danre és mutatott rá:
-Ez meg miféle?- sipítozott- egy szörnyeteg! Hová kerültünk? Én pedig megfogtam a vállát, és megráztam:
-Ez csak Dan, te hülyelány... az unokatesónk! És ez egy titkos akció, úgyhogy egy szót se! Erre meglepetten elkerekedtek a szemei... alaposan végignézte a rég látott kuzinunkat... majd engem:
-Ezek szerint... te ilyen küldetésekben veszel részt, minden nap?- bökte ki. Csakhogy eljutott addig a csöpp kis agyáig.
-Hát, nem minden nap- válaszoltam- de mostanság elég gyakran. És megfogtam a kezét, ahogy elindultunk.
Bementünk az éppen üzemen kívüli discoba. Én mentem előre, hogy fedezzem a csajokat, ha esetleg valami baj történne. Odabenn viszonylag sötét volt... csak pár fényes üveg, leoltott lámpa és vörös függöny volt látható. Hirtelen az ajtó becsapódott, Emily pedig a nővére nyakába ugrott. Aztán felkapcsoltak a lámpák, és felhangzott egy női hang:
-Üdvözöllek benneteket, drágáim! Már hiányoztak a vendégek egy kellemes buliról... Hiába nézelődtem, nem találtam a hang forrását.
-Hol vagy? Kerestem a hangot a húgommal együtt. Aztán megláttam valamit az egyik vörös függönyön:
-Freak, odanézz!- mutattam! A Kara által mutatott irányba néztem. Egy arc volt a függönyön. És ha ez nem lett volna elég, még ment is tovább... a vörös lámpákra... a vörös asztalterítőkre...
-Azonnal dobjátok le a vörös holmitokat!- fakadtam ki azonnal, szinte ösztönösen a jelenség láttán, és dobtam le a kesztyűimet. Ahogy a vörös dolgokban közlekedett, az félelmetes volt. Emily is lehúzta a pulcsiját, és ledobta a földre... Én viszont az egész ruhámat leszedtem, hogy minden részén volt egy kis vörös. Szóval ott virítottam egy száll fehér alsógatyába. Plusz, még próbáltam nem elvörösödni, miután kifejezettem megalázóvá vált a helyzet. Na igen, láttam, hogy Dant igen kellemetlenül érinti a vöröstől való megszabadulás. Én pedig amilyen jó fej voltam, gondoltam, hogy teszek rá még egy lapáttal. Szóval szépen végigmértem, és elvigyorodtam:
-Nagyon cuki, Freakazoid...
-Fogd be, Kara!- szóltam rá.
Ekkor Rouge felkacagott. Láttam is, ahogy ugrált két vörös lámpa fényében.
-Okosak vagytok, kis drágáim! Látom, értitek, hogy miért is vagyok igazán veszélyes. Csak aztán meg ne sérüljetek... E szavakkal lecsapódott egy vörös fogantyús kar, és kések repültek felénk. Én azonnal villámsebességre kapcsoltam, és félrelöktem a csajokat az útból. Éppen hogy megúsztuk. Már készültem, hogy nem lesz ennyivel letudva, és csak idő kérdése, hogy mikor jön a második menet. Viszont azt hamar kisakkoztam, hogy mivel a vörösben közlekedik, így a vért ugyanúgy felhasználhatja, mint közlekedési tér. És akkor viszont nem akarok belegondolni, hogy mire képes.
Amint a gondolatmenetem véget ért, a felettünk lévő óriási discogömb épp leszakadni készült. Egyik tartókábel el.. még egy tartókábel el...
-Megoldom!- kiáltott Emily, és már rohant is. Mielőtt megállíthattam volna, a kis nebántsvirág az akrobaták ügyességével ugrált fel a plafonhoz, és elkapta a kábeleket. Igazán lenyűgözött az a mozdulatsor. Pechjére, a kábelek vörösek voltak... úgyhogy kapott egy-egy méretes vágást a kezeire a lappangó Rouge-tól. Felsikított, és zuhant lefelé. A gyorsaságomnak köszönhetően idejében elkaptam. Szegény kis unokatesóm. Viszont a vérző kezei egyáltalán nem volt tréfajáték. Rouge pedig ismét felkacagott:
-Ó igen... megvan a potenciális célpont!- hangja egyre közelebb jött. A vér megfagyott az ereimben...
-Abból ugyan nem eszel, kisanyám!- kiáltottam fel, amint az egyik kapcsolóra csaptam a kezem. Azonnal kiégettem az elektromos hálózatot, így nem volt vörös fény, amiben közlekedhetett, és nem is látott minket. Értetlenül ki is fakadt:
-Most meg mi történt? Mégis mi folyik itt? Én pedig úgy éreztem, hogy egy ilyen bestiát nem hagyhatok életben. Azonnal kiküldtem a lányokat, és hogy menjenek minél messzebb... majd a szélrózsa minden irányába elszabadítottam a 220-at, lerombolva a falakat, a berendezést...
A kövekező utcasarokig rohantam Emily-vel, onnan néztük az eseményeket. Láttuk a discót leomlani. Húgom egészen elsápadt, majd könnyezni kezdett. Rám nézett:
-Ez rémisztő volt...- egészen elakadt a szava, alig tudott beszélni a rémülettől.
-Sebaj- próbáltam nyugtatni, majd elismerően rámosolyogtam- amúgy meg ügyes voltál. Nem gondoltam volna, hogy egyszerű tornászként ilyen trükköket ismersz. Ő lehajtotta a fejét:
-Én sem... csak... olyan logikusnak tűnt. Láttam a lépések, hogy miként tudnám megoldani... Kis csend követte a szavait, majd rákérdezett a már romokban heverő épület láttán:
-Ugye Dan jól van?
Akkor találtam rá a csajokra, és villámként megjelentem előttük. Mentségemre szóljon... a ruhámat a vörös jelek miatt ott kellett hagynom, úgyhogy még mindig egy száll semmiben voltam...
-Minden rendben, jól vagytok?- kérdeztem, ahogy végigfutott tekintetem az arcukon. Sóhajtottam:
-Persze, jól vagyunk.
-Én viszont többé nem fogok veletek jönni!- fakadt ki Emily- ez nagyon veszélyes, amit csináltok! Aztán felém nézett:
-Most már értek mindent. Jobb is, ha anyu nem tud róla. Elvigyorodtam, és megsimogattam a hátát:
-Kösz, hugi- majd a kuzinomra néztem- ja, és Freakakoid...
-Mi az?- kérdeztem vissza értetlenül. Elvigyorodtam, ahogy végigmutattam rajta:
-Öltözz fel, mielőtt szemet szúrsz valakinek...
-Mondtam én, hogy meglesz a felvétel- mondta, majd félig hátra nézett, a vak sötétségbe- Róla beszélt, főnök? Itt leállt a felvétel, mikor is egy közelebbi kép látszott Karáról, majd a sötétségben lévő mélyebb, idősebb férfihang megszólalt:
-Igen, Code-Caster... ő lesz az. Csak így tovább a munkát...
2012. április 14., szombat
kiss of the mermaid
Újabb unalmas és szánalmasan rövid nap. Szóval hazamentem, berúgtam az ajtót, a táskámat nyeglén a sarokba vágtam... és közben arra lettem figyelmes, hogy White Light fel-alá jár a lakásban, és nagyon keres valamit. Egy ideig csak értetlenül néztem, már csak azért is, mert ebben az alakban csak bevetéseknél látom. Másrészt meg, hogy...
-Te meg mégis mit keresel?- nyögtem ki végül. Ő teljes természetességgel fordította felém a fejét:
-Tényleg nem hallod?- kérdezte, majd ügyet se vetve rám folytatta tovább a keresést. Füleltem ugyan... de nem hallottam semmi szokatlant. Már én kezdtem magamat hülyének érezni, hisz White Light tényleg olyan elszántan kutakodott és figyelt, mintha valami vagy valaki tényleg szólna.
-Ne haragudj, de nem- mondtam egész nyugodtan. Nem akartam megbántani... viszont aggasztott, ami történik vele.
Ahogy elindultam felé, ő megállt, és a meggyőződés komolyságával belekezdett:
-Még mindig hallom. De most különösen hangos. Mintha itt lenne a szobában... Megfogtam a vállait:
-Biztosíthatlak, hogy csak én vagyok itt... Mit mond? White Light bizonytalanul sóhajtott:
-Még mindig azt, hogy érzi a félelem szagát. De nem tudom, mitől kéne félnem... Na igen, ez jó kérdés. Ő nem az a kifejezetten félős lány. Az alteregója annál inkább:
-Kitaként is hallod? Szemei meglepetten elkerekedtek:
-Érdekes módon, nem. Csak White Light-ként... Nyugtatóan végigsimítottam a hátát:
-A két éned élesen elkülönül egymástól, talán ennek hatására hallasz hangokat. Ha továbbra sem múlik el, akkor konfiguráljuk a kibertérben. Elmerengve nézett maga elé, majd végül bólintott:
-Igazad lehet. Nem kéne ekkora feneket kerítenem neki... az úgyis Kita dolga. Lights off!
Ismét Kitaként értetlenül nézett vissza rám. Aztán a zavartság jelei jelentek meg arcán, ahogy pislogott és elpirult:
-Alva jártam? Halkan nevettem:
-Dehogyis- homlokon csókoltam- csak White Light megint bizonytalankodik. A jégkirálynőm bólintott:
-Kontroll alatt tudom tartani, nincs vele gond...
Kontroll... erről eszembe jutott, hogy nem ártana Karának sem egy kis önuralmat gyakorolnia, és összpontosítania. Még kicsit nyersnek tartom az erejét. Talán be kéne vezetnem őt a meditációba. Mondjuk a partnál, az úgyis nyugis hely, főleg késő délután. Szóval felhívtam, és egyeztettem vele...
Nem elég, hogy a suliban szopatnak és baszogatnak azok a rohadt gyíkok, pont valami átkozott gebasz folytán, a kuzinomra is most jött rá, hogy buzeráljon. Ilyennel hív fel a nagy határ szar nap vége előtt nem sokkal, hogy menjek le a partra és meditálnunk. Mégis mi a retkes? Azt várja tőlem, hogy egy óráig csücsüljek törökülésben? Max. bealszok, de még egy ilyen sumák alvással is jobban járok. Sebaj, lementem... úgyis egész jól eldumáltunk a múltkori akció után. Ha már kezdünk sínre kerülni, akkor nem látom értelmét, hogy még jobban aláássam.
Szóval a megbeszélt időpontban mentem. Gyakran megfordulok a part környékén... a gyártelep miatt. Az is olyan sumák gyakorló pálya. De ez most lényegtelen... Most mentem épp a dolgomra, megbeszélt helyre, valahányadik móló elé, két szikla közé, satöbbi (Minek kellett így túlkomplikálnia? Fél, hogy meglátnak két törökülésben alvó emberkét a parton?) Azonban, mikor odaértem, elképedtem attól, amit ott találtam...
Dan elterülve feküdt a földön, és valami göndör hajú nőszemély éppen intenzíven smárolta. Ebben nem is maga a jelenet volt igazán megdöbbentő, hanem hogy az idegen csaj deréktól lefelé hal volt... Ki is fakadtam a látványtól:
-What the fuck??? Erre a perszóna megugrott, és azokkal a nagy, boci, tengerkék szemekkel nézett rám. Erre még a szakadt fekete felsője is rátett egy lapáttal, mellyel meglehetősen esetlen és ártatlan benyomást keltett:
-Sajnálom, nagyon sajnálom- hebegte halkan és ijedten, ahogy a kuzinomra mutatott- de esküszöm, nem öltem meg.... kérlek, ne haragudj.... Rámutattam a nőszemélyre:
-Ott maradj! Ezután odaléptem Danhez, és letérdeltem. Valóban lélegzett és a nyakán ki tudtam tapintani a pulzusát. Mint aki mélyen alszik...
Ezután ismét a jövevény felé fordultam:
-Mégis mi a szent szart csináltál? Ő pedig eltűrte félénken göndör haját, és folytatta:
-Nem öltem meg, esküszöm...- hebegett tovább- nem is akartam megölni... Csak kellett tőle egy kis életerő... Értetlenül néztem rá, felé fordulva:
-Az meg minek? Ő pedig ugyanolyan rémülten próbálta megmagyarázni (ártatlanság fok a maximumon... ez a csaj még a nebántsvirág húgomat is übereli):
-Mi sellők a férfiaktól szerzünk életerőt, hogy szépek maradhassunk. De nem öljük meg őket... hagyunk nekik annyit, hogy életben maradhassanak. Az életet ehhez túlságosan tiszteljük... Én pedig értetlenül vakartam tovább a fejem:
-Szóval szépek... És milyen az, ha rondák vagytok? Erre ő felsikkantott, és takarta az arcát:
-Ne akard megtudni, kérlek... az szörnyű....
Úgy láttam, hogy ezeknek a fürdős nőszemélyeknek igencsak fontos a szépségük. Talán ezzel csábítják el utána a matrózokat, mint a legendákban, vagy tudja a fene. De ha már ennyire a szívén viselte, úgy éreztem, hogy segítenem kéne neki... vagy valami ilyesmi.
-És...- folytattam, miközben vakartam az állam- ez most neked meddig tart? Ismét rám pillantott azokkal az ártatlan szemekkel:
-Félek, nem sokáig- majd a kuzinomra nézett- fáradt volt, amikor rátaláltam... Én itt rúgtam oldalba azt a hülyegyereket. Ő csak halkan nyögött, de meg se mozdult. Mint a bunda, baszki.... neki tuti nem veszem hasznát ebben az akcióban. Viszont a tech parkouros kalandokból kiindulva sejteni véltem, hogy miként oldhatnám meg a sellő problémáját. Feljebb emeltem a fejem, a gyártelep felé.... majd vissza a fürdős kurvára:
-Azt hiszem, jóval tartósabban meg tudnám oldani a problémádat...
Így történt, hogy siettünk a gyártelepre. Ő vízi úton, és szárazföldin. Megpróbáltam rávenni, hogy a csatornán keresztül másszon fel, de ő nagyon vonakodott. Viszont a főgenerátor így túl messzire esett. Kicsit baszta a csőröm a dolog, hisz eddig csak közvetlenül adtam át energiát, vagy magamból, vagy más elektromos rendszerből közvetítve. Most viszont feltöltött akkumulátort kellett eljátszanom, és lövésem se volt, hogy mi lehet annak a következménye, ha elektromossággal túltöltve végigfutok a főgenerátortól egészen a tengerig. Visszanéztem a sellőre. Ő igencsak aggódva figyelte a kezeit, ahogy a bőre lassan elkezdett fakulni. Istenem, olyan kis ártatlan, hogy még én sem bírom csak úgy segítség nélkül hagyni.
Hát... kockázat nélkül nincs nyereség... Befutottam, egészen a főgenerátorig. Levettem a kesztyűimet, és mindkét kezemet rávágtam, úgy töltöttem át magamba az energiát. Valahol félelmetes volt... eleinte baromi ébernek, aztán szokatlanul energikusnak éreztem magam. Utána viszont egyszerűen a fájdalompontig túlfeszült bennem az erő. És nem elég, hogy nem volt hova azonnal mindezt transzferálni, hanem még így vissza is kellett érnem a tengerhez. Annyi előnye ennek volt, hogy meglehetősen gyorsan voltam képes futni, különösebb erőfeszítés nélkül.
A procedúra vagy két órát vett igénybe. Ez idő alatt a sellő is alaposan megváltozott: az a helyes pofija és a kék szemei eltűntek. Helyette már csak egy acsargó koponya volt, rohadó hússal, és rászáradt hajjal. A karjai is olyanok voltak, mint egy zombinak. A hangja pedig... mint valami alvilági hörgés. A rémálmaimban sem láttam még ilyen rémséget. És az üresen tátongó szemgödrök ellenére úgy tűnt, hogy igenis jól lát. Közelebb úszott hozzám, és kétségbeesetten nyújtotta a kezét.
Engem pedig kirázott a hideg... már a gondolattól is, hogy hozzá kell érnem. Aztán végül nagyot nyeltem, becsuktam a szemem, és megragadtam a csontos kezét. Azonnal megindítottam az energiaátvitelt, egy pillanatra sem akartam belegondolni vagy tudatosítani, hogy mégis miféle szörnyedvény kezét fogom. Elsősorban azt éreztem, hogy az energia túlnyomás csökken a testemben. Ez valami hihetetlen megkönnyebbülés volt, komolyan paráztam, hogy szétfeszíti a testem.
Aztán a nőszemélyre pillantottam. Csodásan visszaépültek az izmok, a bőre, visszanőtt a haja... Sőt, a kuzinomnál való találkozáshoz képest egészen ragyogott. Miután a transzformáció véget ért, igencsak elfáradtam. Azt hiszem, a saját életerőmből is belekerült az átvitel során. Ő viszont hálásan rám mosolygott, ahogy megfogta a kezem:
-Nagyon szépen köszönöm- még a hangja is magabiztosabbá vált- ez évszázadokra elég lesz. Bólintottam:
-Örülök... aztán ne fojtsd vízbe a matrózokat... ő ismét ártatlanul rám nézett:
-De hát az előbb mondtam, hogy mi az életet... Halkan nevetve közbevágtam:
-Tudom, tudom.... csak vicceltem. Azzal ő búcsút intett, és elúszott. Én meg visszaértem a kuzinomhoz, aki éppen kezdett magához térni. Olyan gyanúsan közös beleegyezéssel megbeszéltük, hogy a meditációt hanyagoljuk egy másik időpontig...
-Te meg mégis mit keresel?- nyögtem ki végül. Ő teljes természetességgel fordította felém a fejét:
-Tényleg nem hallod?- kérdezte, majd ügyet se vetve rám folytatta tovább a keresést. Füleltem ugyan... de nem hallottam semmi szokatlant. Már én kezdtem magamat hülyének érezni, hisz White Light tényleg olyan elszántan kutakodott és figyelt, mintha valami vagy valaki tényleg szólna.
-Ne haragudj, de nem- mondtam egész nyugodtan. Nem akartam megbántani... viszont aggasztott, ami történik vele.
Ahogy elindultam felé, ő megállt, és a meggyőződés komolyságával belekezdett:
-Még mindig hallom. De most különösen hangos. Mintha itt lenne a szobában... Megfogtam a vállait:
-Biztosíthatlak, hogy csak én vagyok itt... Mit mond? White Light bizonytalanul sóhajtott:
-Még mindig azt, hogy érzi a félelem szagát. De nem tudom, mitől kéne félnem... Na igen, ez jó kérdés. Ő nem az a kifejezetten félős lány. Az alteregója annál inkább:
-Kitaként is hallod? Szemei meglepetten elkerekedtek:
-Érdekes módon, nem. Csak White Light-ként... Nyugtatóan végigsimítottam a hátát:
-A két éned élesen elkülönül egymástól, talán ennek hatására hallasz hangokat. Ha továbbra sem múlik el, akkor konfiguráljuk a kibertérben. Elmerengve nézett maga elé, majd végül bólintott:
-Igazad lehet. Nem kéne ekkora feneket kerítenem neki... az úgyis Kita dolga. Lights off!
Ismét Kitaként értetlenül nézett vissza rám. Aztán a zavartság jelei jelentek meg arcán, ahogy pislogott és elpirult:
-Alva jártam? Halkan nevettem:
-Dehogyis- homlokon csókoltam- csak White Light megint bizonytalankodik. A jégkirálynőm bólintott:
-Kontroll alatt tudom tartani, nincs vele gond...
Kontroll... erről eszembe jutott, hogy nem ártana Karának sem egy kis önuralmat gyakorolnia, és összpontosítania. Még kicsit nyersnek tartom az erejét. Talán be kéne vezetnem őt a meditációba. Mondjuk a partnál, az úgyis nyugis hely, főleg késő délután. Szóval felhívtam, és egyeztettem vele...
Nem elég, hogy a suliban szopatnak és baszogatnak azok a rohadt gyíkok, pont valami átkozott gebasz folytán, a kuzinomra is most jött rá, hogy buzeráljon. Ilyennel hív fel a nagy határ szar nap vége előtt nem sokkal, hogy menjek le a partra és meditálnunk. Mégis mi a retkes? Azt várja tőlem, hogy egy óráig csücsüljek törökülésben? Max. bealszok, de még egy ilyen sumák alvással is jobban járok. Sebaj, lementem... úgyis egész jól eldumáltunk a múltkori akció után. Ha már kezdünk sínre kerülni, akkor nem látom értelmét, hogy még jobban aláássam.
Szóval a megbeszélt időpontban mentem. Gyakran megfordulok a part környékén... a gyártelep miatt. Az is olyan sumák gyakorló pálya. De ez most lényegtelen... Most mentem épp a dolgomra, megbeszélt helyre, valahányadik móló elé, két szikla közé, satöbbi (Minek kellett így túlkomplikálnia? Fél, hogy meglátnak két törökülésben alvó emberkét a parton?) Azonban, mikor odaértem, elképedtem attól, amit ott találtam...
Dan elterülve feküdt a földön, és valami göndör hajú nőszemély éppen intenzíven smárolta. Ebben nem is maga a jelenet volt igazán megdöbbentő, hanem hogy az idegen csaj deréktól lefelé hal volt... Ki is fakadtam a látványtól:
-What the fuck??? Erre a perszóna megugrott, és azokkal a nagy, boci, tengerkék szemekkel nézett rám. Erre még a szakadt fekete felsője is rátett egy lapáttal, mellyel meglehetősen esetlen és ártatlan benyomást keltett:
-Sajnálom, nagyon sajnálom- hebegte halkan és ijedten, ahogy a kuzinomra mutatott- de esküszöm, nem öltem meg.... kérlek, ne haragudj.... Rámutattam a nőszemélyre:
-Ott maradj! Ezután odaléptem Danhez, és letérdeltem. Valóban lélegzett és a nyakán ki tudtam tapintani a pulzusát. Mint aki mélyen alszik...
Ezután ismét a jövevény felé fordultam:
-Nem öltem meg, esküszöm...- hebegett tovább- nem is akartam megölni... Csak kellett tőle egy kis életerő... Értetlenül néztem rá, felé fordulva:
-Az meg minek? Ő pedig ugyanolyan rémülten próbálta megmagyarázni (ártatlanság fok a maximumon... ez a csaj még a nebántsvirág húgomat is übereli):
-Mi sellők a férfiaktól szerzünk életerőt, hogy szépek maradhassunk. De nem öljük meg őket... hagyunk nekik annyit, hogy életben maradhassanak. Az életet ehhez túlságosan tiszteljük... Én pedig értetlenül vakartam tovább a fejem:
-Szóval szépek... És milyen az, ha rondák vagytok? Erre ő felsikkantott, és takarta az arcát:
-Ne akard megtudni, kérlek... az szörnyű....
Úgy láttam, hogy ezeknek a fürdős nőszemélyeknek igencsak fontos a szépségük. Talán ezzel csábítják el utána a matrózokat, mint a legendákban, vagy tudja a fene. De ha már ennyire a szívén viselte, úgy éreztem, hogy segítenem kéne neki... vagy valami ilyesmi.
-És...- folytattam, miközben vakartam az állam- ez most neked meddig tart? Ismét rám pillantott azokkal az ártatlan szemekkel:
-Félek, nem sokáig- majd a kuzinomra nézett- fáradt volt, amikor rátaláltam... Én itt rúgtam oldalba azt a hülyegyereket. Ő csak halkan nyögött, de meg se mozdult. Mint a bunda, baszki.... neki tuti nem veszem hasznát ebben az akcióban. Viszont a tech parkouros kalandokból kiindulva sejteni véltem, hogy miként oldhatnám meg a sellő problémáját. Feljebb emeltem a fejem, a gyártelep felé.... majd vissza a fürdős kurvára:
-Azt hiszem, jóval tartósabban meg tudnám oldani a problémádat...
Így történt, hogy siettünk a gyártelepre. Ő vízi úton, és szárazföldin. Megpróbáltam rávenni, hogy a csatornán keresztül másszon fel, de ő nagyon vonakodott. Viszont a főgenerátor így túl messzire esett. Kicsit baszta a csőröm a dolog, hisz eddig csak közvetlenül adtam át energiát, vagy magamból, vagy más elektromos rendszerből közvetítve. Most viszont feltöltött akkumulátort kellett eljátszanom, és lövésem se volt, hogy mi lehet annak a következménye, ha elektromossággal túltöltve végigfutok a főgenerátortól egészen a tengerig. Visszanéztem a sellőre. Ő igencsak aggódva figyelte a kezeit, ahogy a bőre lassan elkezdett fakulni. Istenem, olyan kis ártatlan, hogy még én sem bírom csak úgy segítség nélkül hagyni.
Hát... kockázat nélkül nincs nyereség... Befutottam, egészen a főgenerátorig. Levettem a kesztyűimet, és mindkét kezemet rávágtam, úgy töltöttem át magamba az energiát. Valahol félelmetes volt... eleinte baromi ébernek, aztán szokatlanul energikusnak éreztem magam. Utána viszont egyszerűen a fájdalompontig túlfeszült bennem az erő. És nem elég, hogy nem volt hova azonnal mindezt transzferálni, hanem még így vissza is kellett érnem a tengerhez. Annyi előnye ennek volt, hogy meglehetősen gyorsan voltam képes futni, különösebb erőfeszítés nélkül.
Engem pedig kirázott a hideg... már a gondolattól is, hogy hozzá kell érnem. Aztán végül nagyot nyeltem, becsuktam a szemem, és megragadtam a csontos kezét. Azonnal megindítottam az energiaátvitelt, egy pillanatra sem akartam belegondolni vagy tudatosítani, hogy mégis miféle szörnyedvény kezét fogom. Elsősorban azt éreztem, hogy az energia túlnyomás csökken a testemben. Ez valami hihetetlen megkönnyebbülés volt, komolyan paráztam, hogy szétfeszíti a testem.
Aztán a nőszemélyre pillantottam. Csodásan visszaépültek az izmok, a bőre, visszanőtt a haja... Sőt, a kuzinomnál való találkozáshoz képest egészen ragyogott. Miután a transzformáció véget ért, igencsak elfáradtam. Azt hiszem, a saját életerőmből is belekerült az átvitel során. Ő viszont hálásan rám mosolygott, ahogy megfogta a kezem:
-Nagyon szépen köszönöm- még a hangja is magabiztosabbá vált- ez évszázadokra elég lesz. Bólintottam:
-Örülök... aztán ne fojtsd vízbe a matrózokat... ő ismét ártatlanul rám nézett:
-De hát az előbb mondtam, hogy mi az életet... Halkan nevetve közbevágtam:
-Tudom, tudom.... csak vicceltem. Azzal ő búcsút intett, és elúszott. Én meg visszaértem a kuzinomhoz, aki éppen kezdett magához térni. Olyan gyanúsan közös beleegyezéssel megbeszéltük, hogy a meditációt hanyagoljuk egy másik időpontig...
2012. április 10., kedd
Wild Sound
Kis ZH. Én meg írtam, mint a parancsolat. Közben két ellenőrzés között azon merengtem, miképp védhetném meg Karát... ugyanis az, hogy ennek a megátalkodott hackernek a potenciális célpontjává vált, nem tréfa dolog. Még amúgy sem szándékozom még egy családtagomat elveszíteni. Valahol abban a pillanatban dühös is voltam a nagybátyámra, hisz ő indította el annak idején ezt a lavinát, amiben most már mindketten, és közvetettem a többi szerettünk is benne van. És persze akárhogy sakkoztam, talán mégiscsak úgy tudnám a legjobban megvédeni az unokatesómat, hogy magammal viszem. Kicsit ő is kiélheti magát, és legalább szemmel is tudom tartani.
Újabb ellenőrzés... a végső. Minden kód, betű, szimbólum a helyén. Lementettem, leadtam a ZH-t, és kifáradtam a teremből. Alig, hogy kiléptem a folyosóra, az aulában láttam más szakról lévőket. Épp nem volt órájuk, de feszülten hallgatták a rádiót. A szülővárosomat említették benne, hogy egy koncert után elszabadult a pokol... előtte pedig rejtélyes rablások történtek, amit a helyszínelők sem értettek, hogy miként történt. Ráadásul az előadó, Wild Sound, napokon belül nálunk lép fel. Annyi furcsaságot tapasztaltam eddig Freakazoidként... és most is felmerült bennem a rablások és az elszabadult buli közt van valami összefüggés.
Mentem is a nap végén konzultálni Cody-val a témáról. Ő nem gatyázott: neten azonnal mindent leszedett a célszemélyről, a dokumentumokat és a képeket elemezte:
-Csak fél éve tűnt fel, de máris mindenhol körberajongják Wild Sound-ot- magyarázta- azt mondták, úgy gitározik, ahogy senki más. Én persze gyanakodva (és rosszmájúan) hozzátettem:
-Van egy olyan érzésem, hogy nemcsak a tehetségének köszönheti ezt a hatalmas sikert. Cody helyretolta a szemüvegét:
-Jól gondolod- majd kinagyította az egyik képet a meglehetősen extrém kinézetű gitárjáról- nézd csak! Közelebb hajoltam, ő pedig folytatta:
-Tele van különböző frekvenciagenerátorokkal, és rejtett húrokkal. És itt- mutatott egy apró kilógó valamire a gitár hátsó részén (tényleg alig lehetett észrevenni)- ez biztos valami mini számítógép. Ha képes megfelelő hanghullámokat generálni, azzal épületeket dönthet. Bólintottam:
-Biztos a rablásoknál is a hanghullámokkal tört ablakot és ajtót. Szaki bólintott. Én pedig visszanéztem rá:
-Mikor is érkezik a célszemély a városba?
Szóval, így történt, hogy az ominózus napon Kara velem jöhetett. Ahogy elnéztem, távolugrásban egész jó volt, hisz nem jelentett neki akadályt az épületek tetején közlekedni. De az is lehet, hogy csak a lelkesedés fűtötte.
-Istenem, Wild Sound!- ujjongtam, mint egy hülyelány, úgy örültem- az a faszi überkirály. Hallottad már a frenetikus szólóját? Itt megálltam, és vadul elkezdtem léggitározni, ugyanolyan mozdulatsorral, ahogy ő is szokta csinálni. Imádom Wild Sound-ot, az a faszi egy állat. Én megragadtam a vállát, ezzel hallgattatva el:
-Higgadj le! A te nagymenő haverod valószínűleg nem olyan jó fej, amilyennek hiszed. Odamentem az épület sarkához. A következő állomás már a stadion volt, ahonnan koncertet készült adni. A reflektorok már bevilágították az eget.
Duzzogva sóhajtottam. Nem tetszett, hogy az új Freakazoid folyton letorkolt. Úgy őszintén... zavart is, hogy még ezt a képességet is Dan örökölte. Egyáltalán nem olyan, mint apa... sokkal komolyabb, és sötétebb nála.
-Akkor most mi a terv?- kérdeztem- berontunk, és elkapjuk a frakkját? Félig felé fordultam:
-Valóban be kell jutnunk, és úgy megbizonyosodni róla, hogy a fegyver nem játék. Bár, ha engem kérdezel, nekem a hangszerének a leírása bőven elég, hogy tudjam... Legyintettem:
-Sötét vagy, mint a pesti éjszaka. Én pedig ismét felé fordultam, és végigmértem:
-Semmi álcád nincs? Így megismernek. Erre a kérdésre elvigyorodtam, majd a fejpántomat kiengedtem, és menőcsávós fejkendővé konvertáltam a fejemen, a sálat az arcomba húztam, majd a zsebemből előkaptam egy napszemüveget, ami feltettem.
-Így megfelel?- kérdeztem rá végül. Elmosolyodtam, majd végül a kezeire mutattam:
-Kesztyű... Erre észbe kaptam:
-Ó, igaz is- levettem a kesztyűket, és szépen zsebre vágtam.
Úgyhogy a következő állomás a stadion teteje. Megfogtam unokatesóm kezét, majd a hálózaton és a reflektoron keresztül a stadion tetejére. Az ovális épület egyik karimájáról nézhettük premier plánba a tömeget... ÚÚÚÚÚÚÚ, micsoda látvány volt. Alig bírtam visszafogni magam. Legszívesebben ott tomboltam volna a tömegben. Látszott, hogy fel voltak tüzelve, és ez csak pakolta rám is az izgatottságot. Alig bírtam megállni. Aztán végül megjelent az a szőke bozontos isten... üdvözölte a tömeget, mondott pár vagányságot. Aztán rákezdett. Egy jó kis ütős rock szám volt. Ó, öcsém, legszívesebben ott táncoltam volna. Kuzinom felé is fordultam:
-Nincs itt semmi, te lüke... csak egy egyszerű gitárszóló. Kissé komoran néztem Karára, majd vissza Wild Soundra. Egyáltalán nem vettem ekkora mérget az egészre. Pedig tényleg nem csinált semmi gyanúsat az őrült zenén és a vele járó "mozgáskultúrán" kívül.
-Ez így reménytelen- gondoltam. Erre a szokásos rejtett fülesemből meghallottam Cody hangját:
-Dan, azokat a robbanásokat valóban hanghullámok okozták!
-Hogyan?- kérdeztem vissza meglepetten. Ő folytatta:
-Jobban elemeztem a hangszert, és az egyetemi laborban végeztem kísérleteket. Ez teljesen biztos, kapjátok el! Kara vállára tettem a kezem:
-Gyerünk, kicsi, banzáj van! Azzal már vetettem is magam... ő meg utánam.
Nem éppen a színpadra, de a sorok közt lévő egy-egy hangfalra estünk.
-Megállj!- kiáltottam rá. Wild Sound pedig hirtelen elhallgatott (vele egyidőben a tömeg is, akik aztán pillanatnyi fáziskéssel elkezdtek fujjogni rám), majd elvigyorodott:
-Nicsak, Freakazoid... nem gondoltam volna, hogy megtisztelsz- Kara felé fordult- ... a kis barátoddal. Öregem, Wild Sound ránézett! Én pedig kislányos zavaromban csak balfaszul visszaintettem neki:
-Hello... Hülye Kara... teljes mentál blokkot kapott ettől a bájgúnártól. Még jó, hogy én kézben tartom a dolgokat:
-Elég a játékból!- jöttem a szokásos heroikus szöveggel- tudjuk, hogy te raboltad ki az városban a bankokat, és az ékszerüzleteket. Ő ártatlanul vállat vont:
-Nem értem, miről beszélsz...
Oké, eddig finomkodtam... most viszont itt a támadás ideje. Szóval villámsebességgel nekiugrottam, és szépen betörtem az orrát. Aztán kigáncsoltam. Egy ideig próbált menekülni, de mikor megragadtam a lábát is, hogy visszarántom, ő felkapta a gitárt, a hangszer nyakát felém fordítva, és egy vad szólóba kezdett. Ami ez után jött... nem viccelek, olyan volt, mintha valami az arcomba, a mellkasomba robban volna, és egészen a legközelebbi falba préselt. Csillagokat láttam a fájdalomtól. Majd ahogy a vállamra, mellkasamra néztem, láttam a vér vagy vágás helyén bináris kódokat láttam. Egészen elhűltem... miféle sérülés ez? Láttam Dan becsapódását és a sérülését. Elkerekedtek a szemeim. Tényleg nem viccelt Wild Sounddal kapcsolatban... És amikor megláttam azokat a sérüléseket... mintha digitális kódokból rakták volna őt össze. A hideg végigfutotta a hátamon. A kezemre néztem. Valahol kísérteties a hasonlóság. Közben láttam, ahogy Wild Sound lassan odalépett a hozzá, fenyegetően:
-Tudod, Freakazoid, nem is vagy olyan hülye, ahogy mondják. Valóban én raboltam ki a fél várost. És a kalibrált frekvenciás gitárom segítségével nemcsak atomokat bontok, hanem elektronikát is.
Ismét kuzinomra célzott. Én viszont nem vártam meg, hogy ismét tüzelhessen. Rávetettem magam, a hátára, és karmoltam az arcát, kapartam a szemeit. Ő pedig felkiáltott, és próbált hátranyúlni:
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, mi a fene? Nem ért el. Úgy látszik a kincset érő hangszere fontosabb volt, minthogy engem elkapjon. Kara közbelépése nem is jöhetett volna jobban. Azonnal kigáncsoltam a tagot, majd szabályosan letéptem róla a gitárt. Aztán egy határozott lendülettel (na jó, három határozott lendülettel) darabokra törtem.
-A gitárom!-. fakadt ki keservesen Wild Sound, miközben Karát végre levakarta magáról. Megsemmisült a gitár, úgyhogy elengedtem végül a tagot. Így már nem árthatott. Viszont meglehetősen szánalmas látványt keltett, ahogy ott siránkozott utána, mint egy óvódás. Az én hősöm... egy nagy csecsemő... és egyben egy utolsó kétszínű alak. Ezt a csalódást...
Ezt követően jöttek a zsaruk és átadtam nekik, minden felhozott váddal és bizonyítékkal együtt. Vitték azt is, ami a gitárból megmaradt. Aztán Karával mentünk elfelé. A napot a város erőművénél zártuk. Ilyen késői órában nemigen voltak járókelők. Hogy mit kerestünk ott? A tiszta, még transzformálatlan energiát használtam fel: egyik kezem a fővezetéken, másik kezem az új Freakazoid digitális sérülésein. Az első energiatranszformációm... és egész szépen működött.
-Te, figyelj Dan...- szólaltam meg végül kissé langy hangon.
-Most Freakazoid a nevem, jegyezd meg- pontosítottam neki a helyzetet. Teljes természetességgel folytattam:
-Tényleg igazad volt, egy kétszínű görény volt a tag- vállat vontam- csak... annyi év után most kezdünk megint normálisan beszélni egymással, nem tudom, mit higgyek... Kicsit olyan, mintha egy idegenben kezdenék megbízni. Habár Kara megfogalmazása elég nyers volt, én tudtam, mire gondol. Mindketten rengeteg változtunk, és rengeteg ideig nem láttuk egymást. Viszont mindketten osztoztunk egyfajta bizarr örökségen. Rápillantottam:
-Nézz csak rám... Felpillantottam rá fáradtan.
-Mit látsz? Sóhajtottam, majd lassan végigmértem... tényleg volt benne valami bizalomgerjesztő. Valahol mindketten egyfajta szörnyekké vagy titkos hősökké váltunk, ebben osztozunk. Nem lenne okom bizalmatlanul állni hozzá. Viszont amilyen görény vagyok, úgy gondoltam, hogy adok a hangulatnak egy pofont:
-Nem hasonlítasz apára... ha ezt akartad hallani. Elmosolyodtam, és pajkosan átöleltem őt. Sebaj, Kara, te vagy az én őrült, forrófejű unokatesóm. Így szeretlek...
Újabb ellenőrzés... a végső. Minden kód, betű, szimbólum a helyén. Lementettem, leadtam a ZH-t, és kifáradtam a teremből. Alig, hogy kiléptem a folyosóra, az aulában láttam más szakról lévőket. Épp nem volt órájuk, de feszülten hallgatták a rádiót. A szülővárosomat említették benne, hogy egy koncert után elszabadult a pokol... előtte pedig rejtélyes rablások történtek, amit a helyszínelők sem értettek, hogy miként történt. Ráadásul az előadó, Wild Sound, napokon belül nálunk lép fel. Annyi furcsaságot tapasztaltam eddig Freakazoidként... és most is felmerült bennem a rablások és az elszabadult buli közt van valami összefüggés.
Mentem is a nap végén konzultálni Cody-val a témáról. Ő nem gatyázott: neten azonnal mindent leszedett a célszemélyről, a dokumentumokat és a képeket elemezte:
-Csak fél éve tűnt fel, de máris mindenhol körberajongják Wild Sound-ot- magyarázta- azt mondták, úgy gitározik, ahogy senki más. Én persze gyanakodva (és rosszmájúan) hozzátettem:
-Van egy olyan érzésem, hogy nemcsak a tehetségének köszönheti ezt a hatalmas sikert. Cody helyretolta a szemüvegét:
-Jól gondolod- majd kinagyította az egyik képet a meglehetősen extrém kinézetű gitárjáról- nézd csak! Közelebb hajoltam, ő pedig folytatta:
-Tele van különböző frekvenciagenerátorokkal, és rejtett húrokkal. És itt- mutatott egy apró kilógó valamire a gitár hátsó részén (tényleg alig lehetett észrevenni)- ez biztos valami mini számítógép. Ha képes megfelelő hanghullámokat generálni, azzal épületeket dönthet. Bólintottam:
-Biztos a rablásoknál is a hanghullámokkal tört ablakot és ajtót. Szaki bólintott. Én pedig visszanéztem rá:
-Mikor is érkezik a célszemély a városba?
Szóval, így történt, hogy az ominózus napon Kara velem jöhetett. Ahogy elnéztem, távolugrásban egész jó volt, hisz nem jelentett neki akadályt az épületek tetején közlekedni. De az is lehet, hogy csak a lelkesedés fűtötte.
-Istenem, Wild Sound!- ujjongtam, mint egy hülyelány, úgy örültem- az a faszi überkirály. Hallottad már a frenetikus szólóját? Itt megálltam, és vadul elkezdtem léggitározni, ugyanolyan mozdulatsorral, ahogy ő is szokta csinálni. Imádom Wild Sound-ot, az a faszi egy állat. Én megragadtam a vállát, ezzel hallgattatva el:
-Higgadj le! A te nagymenő haverod valószínűleg nem olyan jó fej, amilyennek hiszed. Odamentem az épület sarkához. A következő állomás már a stadion volt, ahonnan koncertet készült adni. A reflektorok már bevilágították az eget.
Duzzogva sóhajtottam. Nem tetszett, hogy az új Freakazoid folyton letorkolt. Úgy őszintén... zavart is, hogy még ezt a képességet is Dan örökölte. Egyáltalán nem olyan, mint apa... sokkal komolyabb, és sötétebb nála.
-Akkor most mi a terv?- kérdeztem- berontunk, és elkapjuk a frakkját? Félig felé fordultam:
-Valóban be kell jutnunk, és úgy megbizonyosodni róla, hogy a fegyver nem játék. Bár, ha engem kérdezel, nekem a hangszerének a leírása bőven elég, hogy tudjam... Legyintettem:
-Sötét vagy, mint a pesti éjszaka. Én pedig ismét felé fordultam, és végigmértem:
-Semmi álcád nincs? Így megismernek. Erre a kérdésre elvigyorodtam, majd a fejpántomat kiengedtem, és menőcsávós fejkendővé konvertáltam a fejemen, a sálat az arcomba húztam, majd a zsebemből előkaptam egy napszemüveget, ami feltettem.
-Így megfelel?- kérdeztem rá végül. Elmosolyodtam, majd végül a kezeire mutattam:
-Kesztyű... Erre észbe kaptam:
-Ó, igaz is- levettem a kesztyűket, és szépen zsebre vágtam.
Úgyhogy a következő állomás a stadion teteje. Megfogtam unokatesóm kezét, majd a hálózaton és a reflektoron keresztül a stadion tetejére. Az ovális épület egyik karimájáról nézhettük premier plánba a tömeget... ÚÚÚÚÚÚÚ, micsoda látvány volt. Alig bírtam visszafogni magam. Legszívesebben ott tomboltam volna a tömegben. Látszott, hogy fel voltak tüzelve, és ez csak pakolta rám is az izgatottságot. Alig bírtam megállni. Aztán végül megjelent az a szőke bozontos isten... üdvözölte a tömeget, mondott pár vagányságot. Aztán rákezdett. Egy jó kis ütős rock szám volt. Ó, öcsém, legszívesebben ott táncoltam volna. Kuzinom felé is fordultam:
-Ez így reménytelen- gondoltam. Erre a szokásos rejtett fülesemből meghallottam Cody hangját:
-Dan, azokat a robbanásokat valóban hanghullámok okozták!
-Hogyan?- kérdeztem vissza meglepetten. Ő folytatta:
-Jobban elemeztem a hangszert, és az egyetemi laborban végeztem kísérleteket. Ez teljesen biztos, kapjátok el! Kara vállára tettem a kezem:
-Gyerünk, kicsi, banzáj van! Azzal már vetettem is magam... ő meg utánam.
Nem éppen a színpadra, de a sorok közt lévő egy-egy hangfalra estünk.
-Megállj!- kiáltottam rá. Wild Sound pedig hirtelen elhallgatott (vele egyidőben a tömeg is, akik aztán pillanatnyi fáziskéssel elkezdtek fujjogni rám), majd elvigyorodott:
-Nicsak, Freakazoid... nem gondoltam volna, hogy megtisztelsz- Kara felé fordult- ... a kis barátoddal. Öregem, Wild Sound ránézett! Én pedig kislányos zavaromban csak balfaszul visszaintettem neki:
-Hello... Hülye Kara... teljes mentál blokkot kapott ettől a bájgúnártól. Még jó, hogy én kézben tartom a dolgokat:
-Elég a játékból!- jöttem a szokásos heroikus szöveggel- tudjuk, hogy te raboltad ki az városban a bankokat, és az ékszerüzleteket. Ő ártatlanul vállat vont:
-Nem értem, miről beszélsz...
Oké, eddig finomkodtam... most viszont itt a támadás ideje. Szóval villámsebességgel nekiugrottam, és szépen betörtem az orrát. Aztán kigáncsoltam. Egy ideig próbált menekülni, de mikor megragadtam a lábát is, hogy visszarántom, ő felkapta a gitárt, a hangszer nyakát felém fordítva, és egy vad szólóba kezdett. Ami ez után jött... nem viccelek, olyan volt, mintha valami az arcomba, a mellkasomba robban volna, és egészen a legközelebbi falba préselt. Csillagokat láttam a fájdalomtól. Majd ahogy a vállamra, mellkasamra néztem, láttam a vér vagy vágás helyén bináris kódokat láttam. Egészen elhűltem... miféle sérülés ez? Láttam Dan becsapódását és a sérülését. Elkerekedtek a szemeim. Tényleg nem viccelt Wild Sounddal kapcsolatban... És amikor megláttam azokat a sérüléseket... mintha digitális kódokból rakták volna őt össze. A hideg végigfutotta a hátamon. A kezemre néztem. Valahol kísérteties a hasonlóság. Közben láttam, ahogy Wild Sound lassan odalépett a hozzá, fenyegetően:
-Tudod, Freakazoid, nem is vagy olyan hülye, ahogy mondják. Valóban én raboltam ki a fél várost. És a kalibrált frekvenciás gitárom segítségével nemcsak atomokat bontok, hanem elektronikát is.
Ismét kuzinomra célzott. Én viszont nem vártam meg, hogy ismét tüzelhessen. Rávetettem magam, a hátára, és karmoltam az arcát, kapartam a szemeit. Ő pedig felkiáltott, és próbált hátranyúlni:
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, mi a fene? Nem ért el. Úgy látszik a kincset érő hangszere fontosabb volt, minthogy engem elkapjon. Kara közbelépése nem is jöhetett volna jobban. Azonnal kigáncsoltam a tagot, majd szabályosan letéptem róla a gitárt. Aztán egy határozott lendülettel (na jó, három határozott lendülettel) darabokra törtem.
-A gitárom!-. fakadt ki keservesen Wild Sound, miközben Karát végre levakarta magáról. Megsemmisült a gitár, úgyhogy elengedtem végül a tagot. Így már nem árthatott. Viszont meglehetősen szánalmas látványt keltett, ahogy ott siránkozott utána, mint egy óvódás. Az én hősöm... egy nagy csecsemő... és egyben egy utolsó kétszínű alak. Ezt a csalódást...
Ezt követően jöttek a zsaruk és átadtam nekik, minden felhozott váddal és bizonyítékkal együtt. Vitték azt is, ami a gitárból megmaradt. Aztán Karával mentünk elfelé. A napot a város erőművénél zártuk. Ilyen késői órában nemigen voltak járókelők. Hogy mit kerestünk ott? A tiszta, még transzformálatlan energiát használtam fel: egyik kezem a fővezetéken, másik kezem az új Freakazoid digitális sérülésein. Az első energiatranszformációm... és egész szépen működött.
-Te, figyelj Dan...- szólaltam meg végül kissé langy hangon.
-Most Freakazoid a nevem, jegyezd meg- pontosítottam neki a helyzetet. Teljes természetességgel folytattam:
-Tényleg igazad volt, egy kétszínű görény volt a tag- vállat vontam- csak... annyi év után most kezdünk megint normálisan beszélni egymással, nem tudom, mit higgyek... Kicsit olyan, mintha egy idegenben kezdenék megbízni. Habár Kara megfogalmazása elég nyers volt, én tudtam, mire gondol. Mindketten rengeteg változtunk, és rengeteg ideig nem láttuk egymást. Viszont mindketten osztoztunk egyfajta bizarr örökségen. Rápillantottam:
-Nézz csak rám... Felpillantottam rá fáradtan.
-Mit látsz? Sóhajtottam, majd lassan végigmértem... tényleg volt benne valami bizalomgerjesztő. Valahol mindketten egyfajta szörnyekké vagy titkos hősökké váltunk, ebben osztozunk. Nem lenne okom bizalmatlanul állni hozzá. Viszont amilyen görény vagyok, úgy gondoltam, hogy adok a hangulatnak egy pofont:
-Nem hasonlítasz apára... ha ezt akartad hallani. Elmosolyodtam, és pajkosan átöleltem őt. Sebaj, Kara, te vagy az én őrült, forrófejű unokatesóm. Így szeretlek...
2012. április 8., vasárnap
for the loved ones
Épp tanultam, mint a güzü. Már említettem, nekem sokkal több erőfeszítésbe telik ennek a szakkal való megküzdése, mint a szakinak... és bele is húztam, azért kellett az ösztöndíj. Lehet, hogy az örökségemhez képest zsebpénzt, de minden lehetőség számít. Szóval ja... éppen bele voltam mélyedve a programozásba. És nagyon belemélyedhettem a munkába, hisz egészen megrezzentem, mikor Kita hátulról átkarolta a nyakam.
-Még fenn vagy?- kérdezte azon a finom hangján- Lassan éjfél. Félig felé fordultam és elmosolyodtam:
-Ilyenkor indul csak be igazán az élet. Elmosolyodott:
-De szinte egész délután tanulsz. Megfogtam a kezét, és a tenyerébe pusziltam:
-A maximalizmust még mindig hozom magammal, jól tudod. Ő hozzám bújt, és arcon csókolt. Nekem pedig előbújt a játékos énem, hátranyúltam, elkaptam a derekát, és az ölembe húztam. Csengett a nevetése, édes zene füleimnek. Végül megcsókoltam.
És ahogy az a Murphy-nél lenni szokott, pont akkor kopogtattak az ajtón, mikor kezdtünk bemelegedni a játékba. Sóhajtottam:
-Majd én megnézem. Azzal felkaptam Kitát, és útközben letettem a kanapéra. Közben azon bosszankodtam, hogy mégis ki lehet ilyen későn. Ha Cody az, akkor nagyon ajánlom neki, hogy jó oka legyen rá.
Szóval ajtót nyitottam. Amint megláttam a tech parkourt, majdnem elkiabáltam a varázsszót, hogy átváltozzak. De aztán megláttam a hátáról lecsúszó unokatesómat, akinek egy hatalmas kékes folt éktelenkedett a vállán. Döbbenten néztem rá:
-Hát te? Megfogtam az új kiskedvencem kezét, és bevezettem a lakásba:
-Hoztam még egyet- majd Dan felé fordulva folytattam- igazából négy volt, csak olyan a többit ártalmatlanítottam. Nagyon agresszívak voltak.
A fejemet fogtam:
-Nem megmondtam neked, hogy ne akciózz szólóban? Ez csapatmunka, nem hősködés! Úgy látom, az idióta kuzinom azt hiszi, hogy egyedül mentem hősködni. Szóval egy alaposan kifakadás kíséretében elmagyaráztam neki:
-Ők támadtak rám!- nagy levegőt vettem- meg kellett védenem maga, hülyegyerek! Ráadásul valaki mondta is nekik, hogy engem keresnek, még az áramköröket is ellenőrizték a kezeimen! Erre igencsak elkerekedtek a szemeim. Code-Caster? Mégis mit akarhat Karától? Halkan mordultam majd a fejemmel intettem neki:
-Szólj a kutyádnak, hogy töltse fel az adatait. Ő biztos már egy módosított változat. Bólintottam, majd a tech parkourra néztem:
-Hallottad, drága... csatlakozz fel, és tölts fel a memóriád.
Ő fejet hajtott, majd ment, ahogy parancsoltam. Aztán visszanéztem Dan aggódó tekintetére. Nagyon meredt maga elé. Komolyan aggasztott az ügy. Code-Caster egy családtagomra támadt, és úgy tűnt, személyesen ismerte. Karára néztem, végigmérve őt, és azon tűnődtem tovább, hogy mégis honnan ismerheti... Ha jól tudom, Kara még nem találkozott vele soha. Akárhogy is... ez a mocsadék potenciálisan veszélyezteti őt. Nem hagyhatom, hogy bántsa...
-Még fenn vagy?- kérdezte azon a finom hangján- Lassan éjfél. Félig felé fordultam és elmosolyodtam:
-Ilyenkor indul csak be igazán az élet. Elmosolyodott:
-De szinte egész délután tanulsz. Megfogtam a kezét, és a tenyerébe pusziltam:
-A maximalizmust még mindig hozom magammal, jól tudod. Ő hozzám bújt, és arcon csókolt. Nekem pedig előbújt a játékos énem, hátranyúltam, elkaptam a derekát, és az ölembe húztam. Csengett a nevetése, édes zene füleimnek. Végül megcsókoltam.
És ahogy az a Murphy-nél lenni szokott, pont akkor kopogtattak az ajtón, mikor kezdtünk bemelegedni a játékba. Sóhajtottam:
-Majd én megnézem. Azzal felkaptam Kitát, és útközben letettem a kanapéra. Közben azon bosszankodtam, hogy mégis ki lehet ilyen későn. Ha Cody az, akkor nagyon ajánlom neki, hogy jó oka legyen rá.
Szóval ajtót nyitottam. Amint megláttam a tech parkourt, majdnem elkiabáltam a varázsszót, hogy átváltozzak. De aztán megláttam a hátáról lecsúszó unokatesómat, akinek egy hatalmas kékes folt éktelenkedett a vállán. Döbbenten néztem rá:
-Hát te? Megfogtam az új kiskedvencem kezét, és bevezettem a lakásba:
-Hoztam még egyet- majd Dan felé fordulva folytattam- igazából négy volt, csak olyan a többit ártalmatlanítottam. Nagyon agresszívak voltak.
A fejemet fogtam:
-Nem megmondtam neked, hogy ne akciózz szólóban? Ez csapatmunka, nem hősködés! Úgy látom, az idióta kuzinom azt hiszi, hogy egyedül mentem hősködni. Szóval egy alaposan kifakadás kíséretében elmagyaráztam neki:
-Ők támadtak rám!- nagy levegőt vettem- meg kellett védenem maga, hülyegyerek! Ráadásul valaki mondta is nekik, hogy engem keresnek, még az áramköröket is ellenőrizték a kezeimen! Erre igencsak elkerekedtek a szemeim. Code-Caster? Mégis mit akarhat Karától? Halkan mordultam majd a fejemmel intettem neki:
-Szólj a kutyádnak, hogy töltse fel az adatait. Ő biztos már egy módosított változat. Bólintottam, majd a tech parkourra néztem:
-Hallottad, drága... csatlakozz fel, és tölts fel a memóriád.
Ő fejet hajtott, majd ment, ahogy parancsoltam. Aztán visszanéztem Dan aggódó tekintetére. Nagyon meredt maga elé. Komolyan aggasztott az ügy. Code-Caster egy családtagomra támadt, és úgy tűnt, személyesen ismerte. Karára néztem, végigmérve őt, és azon tűnődtem tovább, hogy mégis honnan ismerheti... Ha jól tudom, Kara még nem találkozott vele soha. Akárhogy is... ez a mocsadék potenciálisan veszélyezteti őt. Nem hagyhatom, hogy bántsa...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)