Freakazoid is back... and he's not very happy

Az új infó birtokában nem is volt kérdéses, hogy mit csinálok. Cody sipítozott rajta egy sort, de én annál gyorsabb voltam. Ha meg utánam akar jönni, tudja, hogy hol keressen... Én minden esetre a kibertérből az elektromos hálózatba vetettem magam. Bizarr volt, hogy a kapcsolási rajzokat is el tudtam olvasni... részletes térképként láttam rajta az egész várost.

Könnyebb volt így célba érni, mint egy gyerektől elvenni a nyalókát. Azonnal kivágódtam a célállomás egyik konnektorából... és mit ad isten, rá a célszemélyre. Milyen szép az élet... pont itthon volt. Kicsit elhűlt az ábrázata, mikor meglátta, hogy ki is szorítja őt a falhoz. Így félni embert tőlem még nem láttam... és valami perverz hajlamnál fogva ez kifejezetten tetszett.
-Freakazoid?- fakadt ki végül, kivágva a magas C-t, miközben úgy meredt rám, mint aki kísértetet lát- Ez nem lehet, az mondták, meghaltál! Hoppácska, most gondolok csak bele igazán, hogy hivatalosan is átvettem Dexter bácsikám helyét. Illendő lenne ott folytatni, ahol ő abbahagyta.

Mindennek fényében, és annak látványnak az örömétől, hogy valaki így retteg tőlem, szélesen elvigyorodtam:
-Akkor téged alaposan félreinformáltak, barátocskám!- válaszoltam sötéten, majd első kézből áthajítottam a szobán. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ismét kísérleteztem, vagy a vádaskodásból származó dühömet vezettem le rajta, esetleg ez az egyfajta felsőbbrendű érzet, hogy félelmet keltek benne szállt a fejembe... de jól esett ez a húzás. Turk hatalmasat puffant, maga alá gyűrve a szőnyeget. Elindultam felé, ő pedig - amint a próbált uralkodni páni félelmén, és észbe kapott- elkezdett először négykézláb hátrálni, majd a kanapé mögé bújt:
-Esküszöm, már 4 éve tiszta vagyok!- mentegetőzött közben- Azóta nem találkoztam Longhornnal, és nem léptem kapcsolatba más bűnözőkkel sem! Az egész bűnözői életemmel szakítottam, már csak egy egyszerű pedellus vagyok! Az életemre esküszöm, csak ne bánts!

Azonban én áthajoltam a kanapén, megragadtam az ingét, és feljebb emeltem, hogy ismét láthassam a képét. Akkor már kifejezetten szánalmasnak tűnt... egy nyavalygó féregnek, nem többnek. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy Dexter bácsikámnak tényleg ilyen nyámnyilákkal volt dolga? Akkor milyen lehetett a gyilkosa?

Tovább játszva a szerepem, mintha én lettem volna az eredeti Freakazoid aki most visszatért, valamivel nyugodtabban visszakérdeztem:
-Homályosíts fel...- egy kicsit megrántottam, hogy biztosan rám figyeljen- ki is ölt meg engem? Ő reszketett, annyira, hogy még a szavakat is nehezen szedte össze. De nagy nehezen kivágta, egy újabb kifakadás keretébe:
-Nem tudom! Én is csak úgy hallottam! Sokáig meg mertem volna rá esküdni, hogy a főnök volt az, de aztán elszólta magát, hogy sajnálja, hogy nem az övé ez a dicsőség. Párszor még ezt emlegette.

Ez kissé elkent. Épphogy nyomot fogtam, máris kihűlt. De ha még szabad lábon van az ipse, akkor visszadobhatnám oda, ahonnan való. Ez az agressziómat is valamelyest csökkentette. Még nyugodtabbra vettem a hangom:
-Ő most hol van? Turk ismét remegve válaszolt:
-Az egyik legszigorúbb magánzárkában, ami csak elbírhat egy minotauruszt... nem fáradtak azzal, hogy visszaoperálják emberré, inkább elzárták a világ elől.

Elkomorodtam. Ezt a  buktát! Végre lehetett volna legalább egy virgonc buznyák küldetésem, erre csak egy nyervákoló talpnyaló jut nekem, a gyilkosról semmi infó, Longhorn pedig még mindig dutyiban ül. Azt hiszem az elődöm alapos munkát végzett. Elengedtem Turk ingét, mire ő a fenekére huppant, majd elindultam kifelé:
-Mondd meg a többieknek, hogy visszatértem- visszafordultam- gondolom be akarnak hajtani rajtam néhány pofont...

Nem válaszolt. Én viszont teljes nyugalomban kisétáltam az utcára, majd így, ahogy voltam, teljes harci díszben, még pár háztömböt is megkerültem. Ez a hirtelen jött sok esemény kicsit megkavarta az időérzékem... csak annyit tudtam, hogy valamikor 7 és 11 között lehet. Valamint reméltem, hogy a kis rinyálék ijedtében szétkürtöli az üzenetemet az alvilágnak... és végre találok valami nyomot.

hack the system

A megbeszélt helyre teljes harci díszben cikáztam fel. Látszott a szakin, hogy már türelmetlenül várt:
-Csakhogy ideértél!- fakadt ki, ahogy felém fordult- legalább jutottál valamire?
-Nem...- túrtam lefáradtam jelenleg a kelleténél is hosszabb hajamba- csak a sulis dolgokról dumáltunk. Egyetlen  buznyák lépéssel sem kerültem közelebb. Cody felvonta a szemöldökét:
-Legalább megfogtad a kezét, vagy átkaroltad a hátát? Én pedig szarkasztikusan rávigyorogtam:
-Átkaroltam-e? Ó igen... amikor szórakozottan majdnem lelépett a kocsi elé, én pedig megragadtam és magamhoz rántottam.

De komolyan... szegény Kita hátát egy ideig simogattam, mire sikerült megnyugodnia. Részben a helyzetet használtam ki, másrészt tényleg tudatni akartam vele, hogy vigyázok rá, és mellettem nem érheti baj. Remélem, ezután ő is jobban mer nyitni felém...
-Gratulálok, Rómeó- szólt Cody fejcsóválva- mindig ez csinálod. Sóhajtottam, majd vállat vontam:
-De legalább épen hazaért...

Cody legyintett, majd megnyitotta a böngészőt:
-Jó, hogy Freakazoidként jöttél. Most meglátjuk, mire vagy képes. Én pedig végigmértem őt:
-Utasításokat nem akarsz küldeni? Tudod, a monitor másik oldalán sokkal kaotikusabbnak tűnik a világ. Szaki elvigyorodott:
-Dehogy nem!- majd feltette a mikrofonos fülest- ezzel kommunikálunk. Majd adott egy kis poloskát, épp akkora, amit a fülembe tudtam helyezni, közben folytatta:
-A frekvencia, amin kommunikálni tudunk, drasztikusan be lesz szűkítve. A mikrofon miatt ne aggódj, a kibertéren keresztül minden szavadat hallani fogom.
-Ez igazán megnyugtat...- persze, húztam a számat. Tartottam ettől az egész vállalkozástól, hisz nem éreztem olyan biztosnak és kézzelfoghatónak azt a környezetet, mint ezt a világot.

Cody tisztelgett nekem:
-Jó utat! Én pedig összeszedtem magam, és a tegnapot felidézve a gépbe való visszajutásra koncentráltam. Egy pillanatra nem éreztem a testem... úgy látszik, ilyen érzés tiszta energiává válni. Aztán ismét ott találtam magam, a kibertérben. Furcsa módon, most minden sokkal kiszámíthatóbb és átláthatóbb volt. Talán azért, mert magam is egyfajta energialénnyé váltam, és így a rendszer része. Körbenéztem... integrált falak, energiatranszfer és folyosók mindenhol.
-Dan... hallasz?- hangzott a fülesből Cody hangja.
-Tisztán és érthetően- válaszoltam, majd körbenéztem- olyan ez az egész, mint egy hatalmas placc. Van bármi ötleted, hogy merre induljak el? Szaki hangja kissé bizonytalan volt:
-Nem tudom... szerintem bízd a megérzésedre. Én ideát még mindig csak egy kezdőoldalt látok. Felkiáltottam a digitális "égbolt" felé (ez riasztóan arra hajazott, mintha a fellegekben lévő atyaúristenhez beszélnék):
-Akkor írj be valamit... adj valami irányt!
-Rendben, egy pillanat...

Hatásszünet, amíg gépelt. Aztán megláttam, hogy felvillan az egyik folyosó. Ismét visszanyerve az önbizalmam elvigyorodtam, majd villámsebességre kapcsoltam, és elindultam. Igazis... nem kérdeztem meg Cody-t, hogy mit írt. Viszont ahogy cikáztam, újabb kódsorokkal kerültem szembe. Először csak az volt bizarr, hogy ezeket el tudtam olvasni... most már az is, hogy képként láttam őket, vagy hanganyagként hallottam őket. Nem tudom ezt kellőképpen megfogalmazni... egyszerre látom a kódsort, és vele együtt a képet, szöveget, vagy hallom hozzá a hangot. Ezt ecseteltem a szakinak is.
-Ezek programok- naná, hogy volt rá válasza, mégiscsak egy kocka- minden program adott kódokból van megírva.
-Kösz a felhomályosítást- mondtam, miközben megálltam, és körbenéztem- ettől csak még inkább egy freak-nek érzem magam. Szerinted a számtech órákon is be tudnám ezt vetni?
-Abban a világban digitális formában létezel- folytatta- ezért tudod értelmezni a programnyelvet és a bináris jeleket. A materiális síkon nem biztos, hogy ugyanilyen könnyen menne...
-Ez igazán feldob- ismét elhúztam a számat.

Miközben szót váltottunk, felmértem, hogy pontosan hol is vagyok: jelentések, eset dokumentumok, személyes adatok, fantomképek... úgy tűnt, hogy megérkeztem a rendőrség adatbázisához. Az egyik holografikus falhoz léptem, és azonnal elkezdtem bogarászni a jelentések közt. Pontosan olyan volt, mint az érintő képernyőn huzigálni a dolgokat.
-Te meg mit csinálsz?- hallatszott aggodalmasan a szaki hangja.
-Miért, minek látszik?- kérdeztem vissza lazán, belemélyedve a bogarászásba.
-Ideát a monitoron mindenféle elzárt rendőri jelentések és körözvények ugranak fel- magyarázta.
-Az jó- megállítottam a holoképernyőt- ugyanis épp az adatbázisban turkálok.

Épp meg is akadt a szemem az egyiken, miközben Cody a felismerés örömétől megihletődve ecsetelte:
-Most gondolok bele igazán, hogy te mi mindenre is lennél képes. Ha így hackkelsz meg oldalakat, akkor azt senki se tudja visszakövetni, hisz nem valakinek a programja vagy, hanem egy élő létező. Nem rendelkezel IP címmel... Baromira nem értettem, hogy miről hadovál... csak azt, hogy ebből jó származhat. Túlságosan belemélyedtem az egyik körözvénybe ahhoz, hogy nyomon kövessem, amit mond.

... aztán rákérdeztem:
-Te... hogy is hívták a nagybátyám Longhorn nevű ellenfelének csatlósát? Némi hatásszünet (gondolom szakikám épp feltúrta a naplót, majd válaszolt):
-Csak simán Turk. Miért? Én pedig diadalmasan elvigyorodtam a holo képernyő fölött, amin épp az említett személy leírása és feltételezett helye szerepelt:
-Azért barátocskám, mert ma este vadászat lesz...

weapon of choice

A szakinak igaza volt... mint mindig. Tényleg rám fért az az alvás. És esküszöm, életemben rég aludtam ilyen mélyen. Másnap kicsit bizonytalan is voltam, hogy milyen nap is van. És a tegnap est őrület is valami távoli álomnak tűnt.

... persze csak egészen addig, míg Cody a suliban fel nem hozta a témát:
-Eszembe jutott valami- mondta halkan, szinte félt, hogy talán a falnak is füle van- nem találok arról bejegyzést, hogy Dexter csinált volna ilyet, de lehet, hogy neked sikerül.
-Micsoda?- kérdeztem vissza, lazán, mint a rigalánc. Valahogy engem nem aggasztott ennek ellenére sem ez az egész cirkusz, és valamiért nem is éreztem magam többnek, mint kéne. Cody viszont halkan folytatta tovább:
-Munkálkodni a hálózatban.

Felé kaptam a fejem. Nem tagadom, tényleg kissé összeszorult a gyomrom ennek hallatán. Azonnal ráztam is a fejem:
-Na ne....- legyintettem. Ő viszont hajthatatlan volt:
-Gondolj bele! A bejegyzései szerint 1995-ben alakult át. Az internet akkor még csak a szakik és a nagyobb cégek kiváltsága volt. Most 2012-t írunk, és már minden hálózatra van kötve, az emberek interneten keresztül vásárolnak, utalnak, sőt, ott vannak a legnagyobb adatbázisok is...
-A tegnapi esti csapással épp eleget kaptam a pofámba- vágtam rá, tovább csóválva a fejem- Nem megyek ilyen kiszámíthatatlan, virtuális helyekre. Ez nem egy stabil, kézzel fogható világ, mint a miénk.
-Épp ettől izgalmas a dolog- igazította meg Cody a szemüvegét- ki tudja, milyen lehetőségek nyílnak meg neked odaát. Sok mindenhez hozzáférhetsz... talán még rendőrségi nyilvántartáshoz is. Ezt hallva viszont már érdeklődve fordultam felé. Kezdte megmozgatni a fantáziámat ez a terv. És már a számon volt a szó, hogy kimondjam, de Cody megelőzött:
-Az is lehet, hogy a nagybátyád gyilkosáról is találsz valamit. Szélesen elvigyorodtam, majd a vállára csaptam:
-Tudod mit, öreg? Ma este neki is láthatunk a banzájnak... Ő nevetett:
-Ez a beszéd, Dan.

Ott spontán tökéletesen el is terveztük az estét. Fejben már a digitális hálóban cikáztam. A valóságban, viszont valaki nekem jött, és kizökkentett a gondolataimból. Kita volt az, aki aztán riadtan guggolt le, hogy felkapkodja a könyveit:
-Sajnálom, sajnálom... annyira sajnálom.... Ránéztem a szakira. Köztünk, srácok között jól működik a haveri kódnyelv. Épp ezért értette, hogy mire gondolok, és odébbállt... miközben én lehajoltam, és segítettem összeszedni a könyveket:
-Nincsen semmi baj. Különben is, elméláztam. Miután felálltunk a nálam lévő darabokat átnyújtottam neki:
-Inkább te ne haragudj, hogy nem vettelek észre.

Jobban belegondolva... talán ez az utolsó mondat kicsit taplón sült el. Igaz, hogy általában magasról teszek mindenre, de Kita nem egy olyasvalaki, akit csak úgy figyelmen kívül akarok hagyni. Azonban porcelán fehér arca mégiscsak kellemes rózsaszín pírt kapott. Rejtette is előlem, ahogy zavartan nézett lefelé:
-Köszönöm...- szinte cincogta, mikor visszavette a könyveit, és már viharzott is odébb. Én meg amilyen fatökű vagyok, akkor kapcsoltam, mikor már rég elment. Double facepalm.... Hogy lehetek ilyen kuka állat??? Mindig ez történik! Mire kapcsolnék, hogy normális beszélgetésbe kezdjek vele, addigra mindig elslisszol, mert annyira félénk. Szinte végigkarmoltam a pofám, és közben nyugtatgattam magam, hogy majd legközelebb, majd legközelebb....

Csak azért nem rágódtam rajta tovább, mert az órák elvonták a figyelmem. Közben ismét szem előtt tartottam a kérdést, miszerint ma este ütközök a szakinál, és meglehetősen egyedi módon netkalózkodok egy kicsit. Nap végén készültünk is együtt menni. Már izgatottan vártam. Aztán alig, hogy a kinti szürkületbe kiléptünk, ismét megláttam őt. A kis jégkirálynő ott ácsorgott magányosan a kapuban. Éreztem, hogy kissé alább hagy a lelkesedésem, de egyáltalán nem bántam. Cody felé fordultam:
-Menj csak előre, majd megyek. Ő felvonta a szemöldökét, én pedig folytattam:
-Na, tudod, hogy egy villámcsapásra ott leszek. Na igen, burkolt üzenet. De hát ha vannak új képességeim, miért ne használhatnám őket. Végül bólintott:
-Rendben, de ne időzz túl sokáig. Azzal előre ment.

Én pedig ismét Kita felé fordultam. Összeszedtem magam, és odasétáltam hozzá, lassan behajolva az arca elé:
-Hello... Ő felpillantott azokkal a nagy jégkék szemekkel. Olykor meggyőződésem, hogy ő valami idetévedt tündér, mert a szemeinek ez a kék árnyalata olyan természetfelettinek hat... persze jó értelemben.
-Szia...- köszönt vissza halkan. Körbenéztem, majd vissza rá:
-Kit vársz? (Teljesen ostoba kérdés, de az isten szerelmére, valahogy mégis el kell indítanom a beszélgetést).
-Aput...- némi szünet után hozzátette- azt mondta, hogy jön értem. Na ez az, amiről tudtam, hogy nem így lesz. Ismerem Kitát, az apjával él, mert a szülei elváltak. Viszont így, hogy csak az az egy szülő figyel rá, az hajlamos belefeledkezni a munkába. Sosem jön érte. Nem egyszer vitte valamelyik tanár haza Kitát. Számomra viszont itt volt a nagy lehetőség...
-Mondd csak- fordult felé kíváncsian- nem bánod, ha hazakísérlek? Ő pedig félszegen bólintott:
-Az jó lenne. Ám ahogy elindultunk, ismét felhozta a nap elején történt kis incidenst:
-Tényleg ne haragudj délelőttiért, igazán nem akartam. Viszont én bizalmasan rámosolyogtam:
-Ugyan, mondtam már, hogy semmi gond. Előferdül... És csodák csodájára végre megjelent az arcán egy apró mosoly. Magamban éppen diadalmas pózban álltam, és kiabáltam a nagyvilágba, hogy sikerélmény...

the new Freak

Nem tudtam, hogy aznap este az ősök mennyi ideig lesznek távol. Viszont annyi biztos, hogy én szó szerint fel voltam villanyozva. Nyüstöltem a szakit, hogy feszegessük az új képességeim határait. Szerencsére, ő sem volt fáradt... és bár egy kicsit aggódott, ugyanúgy hajtotta őt is a kíváncsiság. Úgyhogy kimentünk a közeli kosárpályára, amely most az éjszaka elhagyatott volt.
-Na jó, figyelj- kezdett bele kissé remegő hangon- valószínűleg nem ugyanúgy hat rád ez az egész, mint Dexterre. Eleve te egészen a tudatodnál vagy, talán a képességekből is más mértékben részesültél. És felmerül annak is a kérdése, hogy te milyen szinten vagy képes irányítani. Pimaszul visszamosolyogtam:
-Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki.

Azonnal támadóállást vettem fel, mint az ökölvívásban. Kicsit felspanoltam magam, ahogy az edzések vagy a mérkőzések előtt is. Éreztem, hogy nő bennem a feszültség... szó szerint. Elkezdett rajtam látványosan szikrázni az elektromosság. Erre Cody szemei is felcsillantak:
-Ó, ez már valami. Próbáld meg irányítani! Jó volt hallani, hogy végre ilyen lelkes. Általában szétaggódja magát, mint ahogy az a szakikra jellemző. Úgyhogy az elektromosság növelésére koncentráltam. Olyan furcsán könnyen ment, mintha tényleg a testem, a gondolatom része lett volna: az elektromosság egyre magasabban csapott ki. Elvigyorodtam:
-Na jó, kísérletezzünk! Egymás mellé húztam karjaimat, és magasra emeltem... azt terveztem, hogy egy villámot lövök az égbe. És sikerült is. Olyan szépen cikázott el, hogy ezt még a pirotechnikusok is megirigyelhették volna.

Cody is csak úgy pillogott:
-Húúú.... ez aztán látványos volt. Visszavigyorogtam rá:
-Távolsági fegyvernek megteszi. Mi a következő napirendi pont? Kis barátom megigazította a szemüvegét ahogy visszanézett rám:
-Azt már tudjuk, hogy a villámmal tudsz bánni. Olyan gyorsan is tudsz futni? Nem kellett kétszer mondania. Már ott se voltam a tett helyszínéről. És a fene vigye el, életemben nem tépettem még ilyen gyorsan. Csak úgy suhantak mellettem a dolgok... csak arra kellett figyelnek, hogy nehogy valamelyik óvatlan pillanatba felkenődjek valamelyik villanyoszlopra, vagy falra. Tettem egy szép látványos tiszteletkört a belváros érintésével, és úgy tértem vissza Cody-hoz. Ő ismét pillogott:
-Nos?
-A centrumban még van élet- válaszoltam vigyorogva- de épp láttam, mikor a 16-os buszt garázsmenetbe állt.  A szemei elkerekedtek:
-De hisz az a város túlvégén van!- fakadt ki, mire én csak ártatlanul vállat vontam:
-Én is tudom, na és?

Cody jegyzetelt, de a döbbenet még mindig ott ült az arcán:
-Ezt nem hiszem el, tényleg képes vagy a gyorsaságra is... Kissé vonakodva visszakérdeztem:
-Figyelj... szerinted az erőm megsínylette ezt az átváltozást? A szaki felpillantott a jegyzetéből:
-Mire gondolsz? Én pedig kissé bizonytalanul elkezdtem neki körvonalazni:
-Tudod... amit az eddigi sportteljesítményeim alapján magamra szedtem. Cody körbenézett, majd megpillantotta a hatalmas, már majdnem csurig lévő konténert a túlsó utca sarkán (hiába no, kedden lesz csak szemétszedés).
-Nézd- mutatott rá- szerintem azzal ellenőrizhetnéd.

Persze, gond egy szál se. Így is egy hatalmas vaskos dög. Az ilyeneket mindig a kukás kocsi emelőszerkezetére bízzák, nem emberi erőre. Odacikáztam, majd megragadtam az alját. Próbáltam emelni. Olybá tűnt, hogy a fizikai erőm továbbra is a közönséges halandók szintjén állt. Aztán kipattant az isteni szikra... és ismét kísérleteztem. Tudom, milyen az, ha megbikáznak egy kocsit, vagy ha a defibrillátorral újraindítják a szívverést. Ezeknek a mechanizmusa alapján összpontosítottam az energiát a karjaimba... majd az elektromos erővel járó kisülés segítségével már sikerült meglódítanom a konténert. Nem volt egy kolosszális táv, csak pár méter az utca felé. De a lényeg, hogy sikerült.

A szaki teljes lázban jegyzetelt:
-Hát ez kolosszális!- kiáltott fel (csodálom, hogy nem verte fel az éjszaka közepén a többi lakót)- gratulálok, sikerült hasznát venned a három éves fizika tudásod. Ha így folytatod, talán még a hegyeket is megmozgatod. Én teljes hidegvérrel sétáltam hozzá vissza, majd próbáltam belesandítani a jegyzetébe:
-Milyen próbatétel van vissza? Azonban Cody becsukta a jegyzetfüzetét, és rám nézett:
-Egyelőre semmi- hangja még mindig lelkes volt, szemei izgatottan csillogtak- majd máskor folytatjuk... de már alig várom.
-Hé, öreg...- folytattam lazán- most is lehetne, mi tart vissza? Azonban ő komolyan megigazgatta a szemüvegét:
-Túl késő van. Most változott meg az életed, és a saját érdekedben folytatnod kell az eddigi életviteledet. Szóval, menj pihend ki magad, és holnap úgy gyere a suliba, mintha mi se történt volna. Én pedig csak bólogattam:
-Oké, rendben, tiszta sor... ezzel nincs is gond- aztán végigmutattam az új külsőmön- leszámítva a kibercuccom és a kék pofám. Cody ekkor a homlokára csapott:
-Freak in... - némi hatásszünettel hozzátette- és ha vissza akarsz változni, akkor Freak out. Dexter ezeket is leírta. Elvigyorodtam, és csóváltam a fejem:
-Imádom a nagybátyám- majd elfordultam, és ahogy visszaintettem, úgy a varázsszót elmormolva visszaváltottam régi, egyszerű civil önmagamba...

Dan Douglas

...

-Hé, ne rohanj, szaki! Még nem láttuk el a bajod!

-Ne már, skacok, szálljatok le rólam!

-Nem, amíg nem húztuk a fejedre az alsógatyád...- ó a szokásos. Mindig ellátják szegény Cody baját. Szerencsére, én megint kiléptem a folyosóra, gondosan Cody után, hogy fedezékben legyen a hátam mögött:

-Mi az, még mindig nem tanultatok a leckétekből, bumburnyákok?- megropogtattam az ujjaimat- Hányszor mondtam, hogy ne bántsátok a kisebbet...

-Húzz el az útból, hülyegyerek!- kiáltott rám az egyik tömzsi mitugrász- hadd verjük meg az okostojást. 

-Ha meg akarjátok verni, akkor velem gyűlik meg a bajotok- mondtam, és most már a csuklóimat is megropogtattam, jelezve, hogy készen állok a harcra. 

-Te akartad, Douglas- szólt a colos bandavezér- most nem fogod megúszni!

Azzal nekem esett. De engem sem abból a fából faragtak. Tudniillik, faterom, Duncan Douglas tizenhétszeres ökölvívó világbajnok. Szóval... apám jól kitanított. Minden különösebb aggodalom nélkül kicseleztem a colost, majd egy jól irányzott jobb egyenessel megtiszteltem az állát, méghozzá olyan erővel, hogy visszarepült társai karjai közé. Összekulcsoltam ujjaimat, és kinyújtottam karjaimat:

-Még valaki? A tömzsi mitugrász és a bandzsa is rám vetették magukat. Gond egy száll se... újabb cselezés, még egy cselezés, egy gyomros, egy övön aluli... és már meg is vagyunk. 

Kidőltek, mint a rohadt nád, én pedig minden rezzenés nélkül kihúztam magam, és lepotoltam tenyereimet:

-Ne kelljen többször szólnom, pupákok... Ha még egyszer azon kaplak titeket, hogy szekáljátok a szakit, akkor olyat adok, öregkorotokra is megérzitek. A trió lassan elvonult. A colos még egyszer hátrafordult, és míg egyik kezével fájlalta a képét, a másik, szabad kezével még ökölbe tudta szorítani, hogy fenyegetően megrázza felém:

-Ezt még mocskosul megjárod, Douglas! Ha addig élünk is. 

Ugyan már... én egy percre sem vettem komolyan a fenyegetésüket. Ezt már rengetegszer eljátszották, és sosem tanulnak a hibájukból, miszerint velem nem érdemes kezdeni. Viszont szegény Cody barátom annál inkább, aki most félénken a vállamra tette a kezét:

-Dan... kösz, hogy ismét megvédtél. Bizalmasan visszavigyorogtam rá:

-Szóra sem érdemes. Mindenkinek kell egy hős, nemde? Cody szerényen elmosolyodott, és elindultunk az osztályba.

Ó igen, ha nem mondtam volna: a nevem Dan Douglas és 17 vagyok. Az az átlagos magasságú, fekete, középhosszú bozontos, fekete szemű nyegle tini, akit a csajok örömmel emlegetnek rosszfiúként. Nincs mit ezen szépíteni, szeretem a bajt. Mint említettem, faterom kitanított, úgyhogy a suli mellett ökölvívásra is járok. A haverom pedig Cody Cosgrove. Ő az a tipikus szaki: világosbarna, szögrövid haj, kerek keretű szemüveg, kék szemek... és félénk jellem. De nem ítélem el ezért. Elvégre nem vagyunk egyformák. Meg hát, mivel faterom mégsem egy észlény, így sokáig Cody segített nekem a tanulásban. Esküszöm, ha elsőben nem segít a reál tárgyakból, már akkor úgy megbukok, mint a huzat....

-Szia Dan, szia Cody! 

-Jó reggelt, Kita!- köszönt vissza a maga udvarias stílusában a szaki. Én pedig csak mosolyogtam, és egy halk "szia" kíséretében visszaintettem. Nem azért, mert a rosszfiú képemhez a "mindenkit leszarok" imidzsem is párosul. De egyszerűen... ő Kita Vada. A legbájosabb lány az egész osztályban. Kövezzenek meg, de az ilyen csendes, törékeny, és halk szavú lányok a gyengéim, mint ő: hosszú, világosszőke (szinte már fehér) haja van, jégkék szemei, és olyan fehér bőre, mint a porcelán. Ráadásul olyan alacsony, hogy a vállamig ér. Tényleg egy csodás teremtés... mint egy kis jégkirálynő. Sokszor azon kapom magam, hogy tekintetem sokáig elidőzik rajta. És mikor észbe kapott, akkor viszont kínosan elfordulok, hisz a meleg mindig az arcomba szökik. Ha-ha... nagyon vicces... képzeljétek, én is szégyellős vagyok! ... legalábbis, ami Kitát illet. Természetesen a jobbik oldalamat mutatom felé, amennyire csak lehet. Viszont félek, hogy egy taplónak tart... úgyis annyit lóg a barátnőivel. azok pedig pletykás kis hárpiák... ki tudja, mi mindent össze nem hordtak rólam...

Megszólalt a csengő... elkezdődött a nap. csak a szokásos robot, mint ami minden nap van a gimnáziumba. De mostanában nem egészen a napi teendőkön jár az eszem. Tudtam a nagybátyámról... ő jó arc volt, olyasmi jellem, mint Cody. Viszont sokszor gyanúsan eltűnt, négy éve pedig meghalt. Az évek során hébe-hóba kerültek hozzám dolgai, de körülbelül egy hónapja vettem rá magam, hogy komolyan feltúrjam a cuccait, és kiderítsem, hogy mi is történt vele. Találtam is... sok-sok kockainfós könyvet, naplót, és egy igencsak aprólékosan elcsomagolt chipet. Szakival konzultáltam a hetekben, hogy járjunk együtt utána ennek az egésznek. Ő a legjobb barátom, ezt a titokkal és a vele járó felfedezést bűn lenne nem megosztani vele. A hetekben sok mindent ki is sillabizáltunk. Olybá tűnt, hogy Dexter bácsikámnak kettős élete volt. A naplóbejegyzések voltak igazán furcsák: egyszer a már tőle megszokott tudományos, összetett fogalmazásban írt, ahogy mindig is hallottam őt beszélni, máskor pedig teljesen más kézírással, nagyon felszínesen és komolytalanul. Mintha két különböző ember lett volna. Cody nem egyszer felvetette, hogy a nagybátyám nem-e volt skizofrén. Ezt special akkor kikértem magamnak...

Végül odáig jutottunk, hogy a mai tanítás után este átjött hozzám. Az ősök úgyis bulizni mentek, mint pedig tanulásnak álcázott tevékenységet folytattunk. A gépnél ültünk, és a szaki odacsúsztatta hozzám a naplót:

-Te ebben egészen biztos vagy?- kérdezte aggodalmasan.

-Persze, persze- mondtam, miközben egy kódsort másoltam ki a naplóból- átolvastunk mindent, amit találtunk, beszereltük a chipet is, internet elérés eddig is volt... most már nincs visszaút. Cody viszont tovább aggodalmaskodott, kissé távolabb lépve a géptől:

-És mi lesz, ha megőrülsz? Dexter is olyan furcsán írt abban a naplóban. Talán még rosszul is elsülhet ez az egész, és valami vérengző szörnyeteggé válsz. Ekkor felé fordítottam a fejem, és bizalmasan rámosolyogtam:

-Kockázat nélkül nincs nyereség. Visszafordultam a géphez. A kódsor készen állt, már csak a delete billentyű leütése volt vissza:

-Kívánj szerencsét! 

Még fél füllel hallottam, hogy Cody ordibál, hogy "ne!", de én gyorsabban leütöttem a billentyűt. Olyan volt az egész, mint valami őrült hullámvasút: először egy hatalmas villanás... aztán esés... aztán vibrálás, pörgés. Teljesen elszédültem... Próbáltam tudatosítani, hogy mi van körülöttem... jelek voltak. Bináris rendszer, kódok, eddig ismeretlen jelek... és az volt a tré az egészben, hogy mind el is tudtam olvasni. Mire egyáltalán ez értelmet nyert volna bennem, éreztem, hogy hátulról belém csap a 220... aztán előről is... majd oldalt, végig a bordák mentén a két vállamon... a lábaimon... Felordítottam a fájdalomtól. Volt már olyan, hogy csordulási tengett bennem az adrenalin... Na, ez pont olyan volt, csak kb ezerszer durvábban... mintha nem bírta volna el a testem ezt az irdatlan mennyiségű energiát, és kicsapott volna belőle. Aztán robbanás - csengett a fülem-, villanás - ideiglenesen megvakultam- végül repülés és hatalmas puffanás előbb vízszintesen a szobám falának, majd le a földre.

Hú, de zsongott a fejem... de ennek ellenére nem éreztem magam fáradtnak, sőt! Tombolt bennem az erő. Csak valahogy a szemem és a fülem mintha eltompult volna.

-Dan... Dan... - szaki hangja félelmetesen tompa volt. Azt érzékeltem, hogy odahajol hozzám, és rázza a válam:

-Dan, jól vagy? Mondj valamit! 

Ekkor hirtelen, mintha a testem többi részéből a 220 felcsapott volna az agyamba. Ordítottam, és felpattantam... egyenesen neki a szakinak. Magam sem értem igazán, hogy mit csináltam... csakhogy teljesen magával ragadott az erő és nem bírtam vele. Tovább üvöltettem, rángattam Cody-t. Ő először csak ijedten könyörgött... majd megragadta a számítógépnél lévő széket, és orbitálisan fejbe küldött vele. Itt jött számomra egy kellemes kis filmszakadás...

Mire ismét magamhoz tértem, már ütés érte fájdalomtól zúgott a fejem. Rászorítottam a kezem, és lassan felültem. 

-Á.... Mi történt?- sziszegtem, fájlalva az ütés helyét. Cody zihált:

-A frászt hoztad rám!- fakadt ki- Dexter is írta, hogy az átváltozás elején olyan instabil volt az állapota, hogy majdnem megőrült. Azt hittem, megölsz.

-Bocs...- most már kínomban is fogtam a fejem... kicsit ráztam is. Majd ahogy tompulni vélt a fájdalom, ismét felnéztem rá:

-Nos? Sikerült? Szaki elmosolyodott, majd megfogta a karom, és elkezdett kivonszolni a szobából:

-Nézd meg magad. Átvitt a nappaliba, ahol az én kissé hiú jó anyám felállított egy orbitális tükröt. Ott néztem szemben a kék bőrű, szemei körül fekete maszkot, és vörös-fekete fémesen csillogó ruhát viselő alakkal, akinek nem volt írisze, fekete, hosszú bozontos hajában minkét oldalt egy-egy fehér villámjellel. 

Előbb csak elmosolyodtam... aztán diadalmasan felkacagtam:

-Sikerült!- elkaptam a haveromat, és adtam a fejére egy barackot- Sikerült, Cody! Átváltoztam! És nélküled nem sikerült volna! A szaki nevetve kiszabadult a szorításomból, majd rám nézett:

-Gratulálok Dan! Mostantól fogva te vagy az új Freakazoid...

Bevezető

Ez a történet nem csupán Steven Spielberg rajzfilmjére, a Freakazoid-ra egy fan fiction vagy egyéb rajongói történet. Ennek a történetnek az alapja egy álom is volt, melynek során Spielberg főhőse egy unokaöcsivel is rendelkezett, aki nyomokat keresett halott nagybátyja után. Hallott pletykákat Dexter Douglas titkos életéről, és segítségére volt egy szaki osztálytársa is. Az álombeli unokaöcsi így nagybátyja nyomdokaiba lépett, de nem egy (az eredeti Spielberg történet szerint) véletlenül begépelt kód miatt, nem is azért, mert mindenáron hős akart lenni... hanem egyszerűen azért, hogy kiderítse, hogy elődje annak idején mibe is keveredett, és megtalálja a gyilkosát... 


Az eredeti történet értelemszerűen copyright to Spielberg és Warner Brothers.
... a többi pedig az én álmom.