Csengett a telefonom. Mindhiába. Bárki is keresett, biztos halvány lila gőze se volt afelől, hogy teljesen mozdulatlan vagyok... és igencsak felszínesen tudatosul bennem így is, hogy mi folyik körülöttem. Az a főgörény cipel engem épp valahová, és Code-Casterrel diskurálgat. Érdekelt volna, hogy miért nem ölt meg azonnal... de a sors fintora, hogy abban az állapotban még rettegni se voltam képes, annyira csődöt mondtak az érzékeim. Pedig elcsíptem a diskurából, hogy meg akar engem ölni... eddig mi tartotta vissza? Teljesen magatehetetlen vagyok, nemhogy az áramkörös öklömet, de még a csípős nyelvemet sem tudom használni. Szabad a pálya...
-A vírus-hordozó tech parkourok átveszik a város felett az uralmat- magyarázta Code-Caster- innen már egyenes út vezet tovább, egyre feljebb, az állam majd a világ uralma felé. Gutierrez felkacagott:
-Mégiscsak kár volt kételkednem a kivételes tehetségedben, hiába adtál rá okot. Már csak annyi van vissza, hogy Freakazoidot is elintézzük. Félig a szakira sandított:
-Valóban élve láttad őt, ugye? A kocka bólintott:
-Természetesen. Fél éve tesz nekem keresztbe, és nem tudom, hogy csinálja. Talán a hálózatokat lehallgatta eleinte, nem is tudom... A guru legyintett:
-Már nem számít. A lányon keresztül hamarosan ő is markunkban lesz, és mindkettőt elintézhetjük... véglegesen.
-Jól hallom, valaki engem emleget?- kiáltottam le az egyik tetőről, mikor megláttam a párost. Ők a hangomra felkapták a fejem. A szakira néztem, és elmosolyodtam:
-Code-Caster... végre személyesen is találkozhatunk... Ő viszont morcos grimasszal válaszolt:
-Hidd el, nem fogsz neki ennyire örülni... Közben a másik alakra néztem. Komoran végigmértem, tudatosítva, hogy Kara nála van. A hangom is komolyabbá vált:
-Gutierrez... Ő viszont elmosolyodott:
-Freakazoid... milyen rég nem találkoztunk- ő is végigmért- szinte alig öregedtél az évek során. Mégis hogy lehetett ilyen kegyes hozzád az idő?
Micsoda csöpögős színjáték... Én aztán nem kérek belőle:
-Add ide a lányt!- tértem a tárgyra, és ennek megerősítéseként le is ugrottam eléjük. Ő viszont szélesebben vigyorgott, majd egy laza mozdulattal áthajította Karát a szakinak - szegény unokatesóm olyan volt, mint egy rongybaba:
-Vigyázz rá!- azzal nagybátyám múltbéli ellensége felvette velem szemben a támadóállást. Nem hatott meg különösebben: én ismertem a kék embereket... de ő nem ismert engem. Azonnal egy gyorstámadásba kezdtem, és ahogy tenyérrel értem a vállát, úgy látványosan bele is vezettem a 220-at. Kissé meghátrált, fájlalva a csapás helyét, de egyáltalán nem ingott meg. Felnézett rám, széles vigyorral:
-Nicsak... új képességek birtokába kerültél azóta? Sosem ismertél elektromos támadásokat... Komoran folytattam:
-Változnak az idők. Újabb gyorstámadás - most a háta mögött jelentem meg, megragadva a nyakát, és áthajítva, neki a falnak. Furcsa módon, ő csak vigyorgott tovább, mint akinek meg se kottyan. Kezdtem már unni, és helyből készültem egy újabb elektromos csapásra. Azonban - épp hogy ésszel tudni véltem, olyan gyors volt - valami vékony és metsző sugár ütötte át a testem. Mint egy hajszálnyi titán tű, mely után egyre izzó égetés és fájdalom maradt. A pillanatnyi riadtságtól meg is bénultam... aztán a fájdalom helyére néztem, meg is érintettem... vérzett. És egyre jobban kezdte átitatni a ruhám.
Felkaptam a fejem ellenfelemre. Gutierrez már felállt, és épp leporolta magát:
-Ügyes kis trükk, mi?- némi hatásszünetet tartott, majd folytatta- pedig pár azt hittem, hogy a lézerről meg is feledkeztél. E szavakkal a szemkötőjére mutatott, biztos ott volt elrejtve az objektum.
-Habár az idők során nem tettem szert új képességekre- mondta- a régiek tovább erősödtek. Azzal ismét célba vett, láttam, ahogy csillan a szemkötő mögött. Úgyhogy ugrottam is el. Szó, ami szó, szarban vagyok. Próbáltam összeszedni magam, miközben menekültem a lézer elől. Reméltem, hogy a találat nem ért főeret, és a kis sebből nem fogok látványosan kivérezni. Persze próbáltam visszatámadni két menekülés között, de a pánik miatt vagy félretaláltam, vagy nem bírtam eléggé koncentrálni. Pedig nem ártott volna... meg kellett mentem Karát.
Kisebb puffanás... amit a tompa érzékeim miatt úgy észleltem, mintha csak párnák közé estem volna. Aztán némi szitkozódás... asszem Code-Caster részéről. Nem tudom, mi történt... talán tényleg itt a vég. Szépen, méltatlanul meghalok... és valszeg csatlakozom faterhoz a kibertérbe. Nem is tudom, áramkörös kezekkel beengednek-e... És még ott volt a telefon is, ami megállás nélkül csengett tovább. Azt még sikerült kivennem, hogy Code-Casternek már tele van vele a hócipője. Épp felkapta a telefont:
-Mégis ki a francnak olyan fontos ez a kis taknyos?- szitkozódott, majd megnyomta a felvevő gombot. Ekkor csapott ki a készülékből a 220, alaposan a betonba döngölve a szakit. Én is kaptam a megrázó élményből. Minimálisat ugyan, de...
Elszántam magam egy közeli támadásra. Mindkét öklöm elektromosságtól izzott, úgy estem az ellenfelemnek. Azonban telibe talált egy újabb sugár. Most már két halálos ponton fúródott át a testem. A második csapástól már egészen megremegtem, és térdre rogytam. Szedtem volna össze magam, hogy ismét támadjak, de ő fölém tornyosult. Az ábrázatáról sütött a diadal, mely számomra végzetes volt. Le is pergett a szemem előtt az életem...
Aztán hirtelen fennakadtak a szemei, és összeesett, mint egy bábu. A meglepetéstől szinte egy varázsütésre kitisztult a fejemből a félelem. Viszont nem értettem, hogy mi is történt. Aztán Gutierrez mögé pillantottam, és megértettem... Kara volt az. Tekintete igencsak fátyolos volt, és nagyon erősen remegett. Sunyiban elszívta Gutierrez erejét. Így látva őt azonnal erőt parancsolt a lábaimba, és már siettem is oda hozzá. Átöleltem, szorítottam magamhoz, majd ránéztem:
-Itt vagyok, Kara- szólítgattam- biztonságban leszel, hallod? Hallasz? Nem reagált semmit, és ez aggasztott... csak fátyolosan, üresen meredt a semmibe, nem szólt egy szót se, nem is pislantott, semmi. Aztán elkezdett csengeni a telefonja...
Nem tudtam mire vélni, aztán felvettem:
-Hallo? Meglepetésemre, a nagybátyám hangja szólt belőle vissza:
-Freakazoid vagyok, az előző. Mi van Karával? Végignéztem a vadul reszkető, üres tekintetű unokatesómon és aggodalmasan válaszoltam:
-Nem néz ki túl jól. Nem tudom, mi van vele... nem reagál semmire.
-Code-caster megmérgezte- magyarázta elődöm- Tarával kiderítettük, hogy mik is voltak azok a tűzfalak valójában. A támadásunk energiájából ugyan erősödött, és így csak Kara tudta lebontani. Viszont úgy volt kódolva, hogy őt legyengítse. Átnéztük a tech parkourokat is, amiket Tara lánya kiiktatott. Azokban is megvolt ugyanaz a kód, tehát valahánnyal Kara szembeszállt, úgy gyengült.
-És mégis mit lehet most tenni?- fakadtam ki.
-Csak helyezd Kara kezébe a telefont- folytatta a nagybátyám- mindent azonnal jelentettünk Cody barátodnak, aki megírta az antivírust. Azonnal lefut rajta, amint érintkezik a lányommal. Ezt hallva egy percig sem totojáztam. A telefont Kara kezébe nyomtam, és az ujjait rászorítottam...
Az utolsó dolog amit érzékeltem, hogy hirtelen támadt annyi erőm hogy átforduljak Gutierrez bokájára, és elszívjam az erejét. Majd teljes filmszakadás... Habár eddig tompán érzékeltem a dolgokat, most az ég világon semmit. Aztán valahol a távolból derengve... lassan kirajzolódott apám alakja. Pont, ahogy nemrég láttam. Aggódva nézett rám, simogatta a fejem. Jó érzés volt... Kissé kábán el is mosolyodtam.
-Szia...- és végre, tudtam is hozzá beszélni. Biztos a nyavalya átka, hogy nem volt hangom. Ő erre megnyugodva elmosolyodott. Alakja, arca kissé elhomályosult egy hosszabb pillanatra... majd ismét kitisztult... de az már nem ő volt, hanem Dan Freakazoid. Bennem pedig tudatosult, hogy ismét látom, és felfogom az eseményeket.
-Hello...- üdvözöltem az unokatesóm, miután felnyitotta a szemét... és miután már félkómásan egyszer ő is üdvözölt. Végigsimítottam a homlokát, és fürkésztem arcát, konstatálva, hogy vonásai egyre nyugodtabbak, tekintete egyre tisztább, légzése egyre stabilabb.
-Hogy érzed magad? Úgy éreztem, hogy a mostani nagy légvétellel némi életerőt is szívok magamban, Aztán válaszoltam:
-Azt hiszem, meghaltam- próbáltam körbenézni, de Dan annyira fölém tornyosult, hogy nem igazán láttam mást- mi történt azokkal a görényekkel? Körbenéztem, majd jelentettem a helyzetet:
-Mindkettő ki van ütve. Hamarosan jön értük a rendőrség...
*****
Szóval... túléltem. Szétrúgtam Code-Caster és Gutierrez seggét... és túléltem. Azóta nyugisan telnek a mindennapjaim. A program, amit faterom és a kuzinom szaki haverja a megmentésemre írt, némi mellékhatással is szolgált. Ennek keretében eltűntek a kezeimről az integrált-áramkörös jelek, ezzel együtt pedig elvesztettem az energiaszívó képességem. Nehezen is zökkentem vissza az "egyszerű halandók" közé, de mára már belátom, hogy így volt jó. Nem kell több csodabogár a családba. Elég ha ott van Dan és a nebántsvirág barátnője. Én úgy tudom a családomat a legjobban védeni, ha beolvadok a többi polgár közé... minden különösebb erő birtoka nélkül. Mellesleg... fater tényleg telefonált. Anyám igencsak ki volt borulva. És hadd ne említsem, hogy nekem milyen részletesen ki kellett tálalnom muteromnak, hogy miket is csináltam a tudta nélkül. Tehát, röviden és tömören: eddig tartott a szuperhős karrierem. De legalább tartalmas volt. A történtek után pedig beláttam, hogy jobb Danre bízni a dolgokat. Ő jobban kézben tartja a hatalmát...
