Freakazoid goes solo

Ragaszkodtam a pihenéshez, fel is út, le is út. Úgyhogy ragaszkodtam hozzá, hogy amíg Dan bemegy az egyetemre, én vigyázok Kitára. Ezért vele maradtam egy napra. Az első ami igen látványos volt számomra, amikor visszaváltozott. Furcsa... abban a kék emberkés alakban sokkal erősebbnek és magasabbnak tűnt. Hogy lehet ekkora változás a két személyiség között? Aztán eszembe jutott fater... Na igen... onnantól kezdve nem is volt több kérdésem a témában. 


Lassan kuzinom Hamupipőkéje magához tért. Én pedig átnyújtottam neki egy csésze teát (amit szigorúan Dan készített elő erre a célra):
-Csoki... jól aludtál? Ő átvette a csészét, és értetlenül végigmért:
-Kara... Hát te hogy kerültél ide? Egész egyszerűen vállat vontam:
-Szóval, nem emlékszel semmire? Lehajtotta a fejét, a csészébe bámulva merengett egy ideig, majd válaszolt:
-Csak, hogy lebuktattunk egy újabb bűnbandát. Aztán megint hallottam a hangot... 


Hirtelen nem esett le a tantusz, de mikor ez megtörtént, széles vigyorral a vállára nyomtam a kezem:
-Jaaaaaaaaa... azt a hangot!- és bizalmasan folytattam- amiatt ne aggódj, már szétrúgtuk a seggét. Csak maradj, és pihenj. Ő elmosolyodott, beleivott a teába, majd körbenézett:
-Dan merre? Elhúztam a számat és az ajtó felé mutattam:
-Elhúzott a csába. Biztos az egyetemen rontja a levegőt...


Kissé aggódtam a nap folyamán. Nem mintha nem bíznék Karában, hogy jól elszórakoztatja Kitát, miközben távol vagyok. Sokkal inkább az aggasztott, hogy mi van, ha Kita nem tér magához, és rájuk támadnak. Aztán végignéztem a nyugodt auditóriumon, és sóhajtottam. Meg kéne nyugodnom, és jobban bíznom ebben a kajla unokatesómban. Arra azért mégis kíváncsi lennék, hogy Code-Caster mit akar tőle. Hisz egyszer mesélte, egyszer pedig láttam, hogy a tech parkourok el akarják rabolni... Óra végén még filóztam a kérdésen, egész addig, míg a másik utcából robbanást nem hallottam. Itt bizony balhé közeleg.
-Freak out!- teljes harci díszre váltottam, és már cikáztam is a robaj irányába.

Azonban alig, hogy befordultam, csak centiken múlt, hogy eltaláljon egy ismerős szonikus sugár. Aztán megpillantottam... Wild Sound? Ő pedig beállt a feltuningolt gitárjával, és rám vigyorodott:
-Na mi újság? Meglep, hogy itt látsz? Azt hittem, hiányoztam. Támadóállást vettem fel, és odakiáltottam neki:
-Nem éppen, de érdekelne, hogy mit keresel itt. Tudtommal börtönben kéne lenned.
-Hát nem bájos!- felkacagott, majd ismét rám nézett- ha tudni akarod, a jótevőmnek jövök eggyel. Mondd el szépen, hol van a lány? Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő is Karát keresi. Persze én tettem a hülyét:
-Nem tudom, miről beszélsz...

Bumm! Alig, hogy végigmondtam, kaptam is egy szép szonikus csapást, amitől hanyatt vágódtam. Ahogy tápászkodtam felfelé, nemcsak azért éreztem, hogy perzsel a fájdalom, hanem láttam is, hogy a mellkasam lassan pixelekben kezd szétesni. Csak egy része, mintha néhány csepp vér folyt volna ki. Minden esetre bizarr volt. Wild Sound pedig közelebb lépett hozzám a gyilkos hangszerrel:
-Ne tedd a hülyét. Láttam veled a múltkor. A megbízóm tökéletes leírást adott, hiába rejtegette az a kis fruska az arcát.

Annyi se kellett. Gyorsan átfordultam, és elektromos támadást indítottam a fegyverére. De az a szemét kicselezte, majd amint igyekeztem feltápászkodni, ő csak nevetett:
-Ügyes, mi? A kis drága kapott egy kis extra tunningot. Azzal ismét tüzelt... én pedig cseleztem a villámsebességemmel. Bemértem Wild Soundot, és istenesen gyomron rúgtam. Ő kissé ugyan megtántorodott, de nem habozott azonnal elém kapni a fegyvert, és ismét tüzelni.

Most viszont ismét eltalált... olyan erővel, hogy a fal adta a másikat. Ahogy csúsztam lefelé, éreztem, hogy az arcom egy része és a vállam kezd pixelekben aláhullni. Ez rosszabb lehet, mint a halál... vajon mi történhet akkor, ha nem a kibertérben, hanem a valós, anyagi világban esek pixelekre?

Valahogy nem akartam megtudni a választ. És mikor Wild Sound ismét közelebb lépett, én egész egyszerűen nekiestem, és egész addig püföltem a fejét, míg földre nem került. Innentől már nem gondolkoztam, csak vertem tovább. Esélyt nem hagytam neki. Még a mellkasába is kétszer beletapsoltam.

Aztán mikor elfogyott az erőm, azon kaptam magam, hogy nem lélegzik. Meg is riadtam, és hátrahököltem. A hideg kirázott, ahogy kitisztult az agyam, hisz rájöttem, hogy a tetteimet nem a mások védelmezése, hanem a nyers félelem irányította... Azért gyilkoltam le Wild Sound-ot ilyen brutálisan, mert rettegtem... Meghallottam a szirénák hangját. Tökéletes... Azonnal elpucoltam a tett helyszínéről, visszaváltozva, minél hamarabb hazaérve...

fear itself

Csak egy kis pihenést akartam, nem többet. csak egy vagy két hetet... 
Nem elég, hogy muternak ismét magyaráznom kellett a tech parkourok támadása miatt, ő még szentül is fogadta, hogy látta köztük apámat. Ez teljességgel kizárt... ugyan már. Mind tudjuk, hogy faterom halott. Emiatt szívok én is. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ezek a gépek mégis mi a fészkes fenét akarnak tőlem...


Ha már pihenés, Dan felajánlotta, hogy teázzak náluk a mai délután. Eddig ódzkodtam minden spirituális szartól, aztán ahogy elkezdtünk a kuzinommal meditálni, úgy lassan rájöttem, hogy hasznát érzem ennek az egésznek - már csak azért is, mert a hajtás után kikapcsol. A teához hasonló reményeket fűzök...


Egy közös akció után White Light-tal. Egy újabb bűnbandát adtunk a rendőrség kezére, és épphogy csak hazaértünk. Ő viszont még mindig frusztrált... az akció kezdetétől fogva ilyen. Féltem is, hogy füstbe megy a terv - hála a jó égnek, szerencsére nem így történt. Ennek ellenére, most is.... White Light zavartan körbe-körbe járkál, és egyre idegesebb. Felé fordultam:
-Még mindig hallod? Azonban ő elhúzta magát tőlem, és erősen fogva a fejét, csóválta azt. Aztán kifakadt:
-Nem, nem akarom! Nem akarom!

Erre én is meghallottam valamit... halk volt, és kísérteties, mint a szél:
-Tudom, hogy félsz te is valamitől. Attól, hogy elveszíted a lányt... Relfexszerűen White Light felé kaptam a fejem, majd odamentem hozzá:
-Én is hallom, hiszek neked. Mit mondd neked? Azonban ő hangosabban hallhatta, hisz már a kiborulás határán volt. Alig tudta meghallani a hangom. És mikor válaszolt, azt üvöltve tette:
-Kita fél, hogy ismét elszabadulok.... Félek, hogy elpusztítom a környéket! Alig fogtam fel a választ, ismét meghallottam a suttogást:
-Nem tehetsz semmit... elveszted.. ahogy ő is elveszti a kontrolt...

Azonban én magamhoz öleltem fehér társam, és körbenéztem a szobába, a hang forrása után kutatva:
-De tőled ugyan nem félek! Mutasd magad, senkiházi! Ennek ellenére csak a hangját hallottam:
-Maga vagyok a félelem.... Ha Rouge-ról hallottál, ő egykoron a társam volt. Szegény nőszemély sajnos amatőr volt hozzám képest. Te pedig épp készülsz elveszíteni a lányt...

Ekkor hatalmas sikítás, ahogy White Light kifakadt. Mintha valami láthatatlan kést szúrtak volna belé. Cikáztak is a fehér villámok. Próbáltam tartani és blokkolni az erejét, de nem ment. Sőt... a kitörés olyan erőteljes volt, hogy a maga 220-a egyenesen a falhoz csapott. Szinte már csillagokat láttam.

Valami hatalmas durranás hallatszott bentről. Azt hittem, pezsgőn nyitottak a tiszteletemre. Aztán ahogy beléptem, láttam, hogy a helyzet ennél komolyabb. Valami, számomra ismeretlen fehér csaj vonaglott kínjában, villámokat szórva, Freakazoid pedig épp lecsúszott a falról, majd rám nézett:
-De jó, hogy itt vagy!- az unokatesóm ekkor lépett be, és esküszöm, nem is jöhetett volna jobbkor. White Light-ra mutattam:
-Szívd el az erejét, azonnal!

Nem kellett kétszer mondani. Azonnal ugrottam, elkaptam Hófehérkét, és azonnal elkezdtem magamba szívni a hatalmát. Valami orbitális, vad töltés volt. A fáradt nap után szinte felélénkültem tőle. Addig szorítottam, míg el nem ájult. Ahogy a ruháját elnéztem, ő is valami olyasmi kék lény volt mint Dan vagy előtte a faterom. Szóval jobbnak láttam nem teljesen megölni. Alig, hogy elengedtem, egy vérfagyasztó suttogás csapta meg a fülem:
-Te nem félted a családodat? A hang irányába fordultam (bár nem láttam ott senkit), és nagymenően kihúzva magam pimaszul válaszoltam:
-Én aztán nem! Tudd meg, kispofám, hogy nekem tökös családom van, és mind meg tudjuk védeni magunkat. Van ellenvetésed? 


Olybá tűnt, hogy ezzel kizökkentettem, hogy valami az egyik pont tetején elkezdett körvonalazódni. Néztem azt a pontot, ahová Kara beszélt. És lássanak csodát... úgy látszik, ennek az alaknak a félelemkeltés a fegyvere, ugyanis Kara bátor szavai megingatták az erejét. Azonnal láthatóvá vált. Én pedig nem haboztam kapni az alkalmon:
-Extra high voltage!- durr bele. Szétkentem egy elektromos támadással. Az ipse szénné égetten, jól átsülten zuhant a földre. Én pedig próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem a rettegés után.

Danre vigyorogtam:
-Szép ütés volt, Freakazoid! Jól szétkented a fejét! Aztán az ájult fehérnépre néztem:
-És vele mi lesz? 
-Freak in!- visszaváltoztam, és ahogy felemeltem a társnőm, válaszoltam Karának- ő Kita. Hetek óta kísértette őt a félelem. Elkerekedtek a szemeim, hisz a dögös kék csaj távolról sem hasonlított arra a nebántsvirágra:
-Kicsoda? Nem mondod! Ebben a családban mindenkinek van valami rejtett képessége?- aztán letoltam- és te még engem féltettél, hogy nem bírom megállni a lábamon, ennek ellenére ő ájult el látványosan! A kanapéra helyeztem White Light-ot, aki a vonásai alapján megnyugodni látszott, majd az unokatesóm felé fordultam:
-Ő ennél sokkal több. Éveken át kettős ügynököt játszik, és rengeteg bűnbandát sikerült az ő segítségével lebuktatni. Az ajánlom, ne ítélkezz ilyen hamar, ha nem ismered őt. Tőlem - gondoltam, miközben elhúztam a szám. Úgy látszik, ebből a délutáni teázásból sem lett igazán semmi. Már rohadtul unom, hogy a rosszfiúk mindig keresztbe tesznek... 

tech parkours are back

A meditációs tréningekkel egész jól haladtunk Karával. Úgy tűnt, hogy sikerült felfognia, hogy mekkora súlya is van a fegyelemnek és a koncentrációnak. Valószínűleg az is rátett egy lapáttal, hogy Emily előtt fel kellett fedni, hogy miben is utazunk, és habár ő egész ügyes tornász tehetség, és tudta kezelni egy adott ponton a helyzetet, még így is hátráltatta Karát, aki egyfolytában aggódott miatta, és próbálta távol tartani a bajtól. Erről még Stephanie néni jut eszembe, akinek halvány lila gőze sem lehet arról, hogy mit is seftelünk itt a háttérben.

Amit még viszont gyakoroltunk az unokatesómmal, az hogy miként vesz át tőlem, mint Freakazoidtól energiát. Valóban, a hosszú évek után a legelső találkozásunkkor sikerült lefegyvereznie azzal, hogy minden erőmet elszívta, de most másról volt szó: egyfajta energiadonorként tett próbára ő is, és én is magamat. Hisz habár pörgős tinédzser, előfordul, hogy ő is drasztikusan elfárad, és akkor már nem fog tudni gépeket életre kelteni. Akkor viszont én leszek neki kéznél, hogy megadjam neki a lendülethez szükséges erőt.

Az egyik esti gyakorlat végeztével, ahogy kísértem hazafelé, elállt a szavunk: a lakását épp megrohamozták a tech parkourok. Láttam egyet az ajtóban állva, aki épp a többiek baját látta el. Karának mondania se kellett: ez biztos egy olyan példány volt, amit sikerült az uralma alá hajtania. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy túlerőben van, és mi lépni fogunk.
-Freak out!- átváltottam teljes harci díszbe, és máris szétcsaptam közöttük. Nekem ugyan nem kellett semmi hangzatos harci kiáltás, csak ledobtam a kesztyűimet, de követtem Dan példáját. Beleborzongtam, hogy  muteromra és a húgomra támadnak ezek a faszjancsik. Csak kerülne egyszer a gazdájuk a kezeim közé. Biztosan megetetném vele a golyóit.


Ilyesmi bosszankodó gondolatok cikáztak a fejemben egy-egy látványosan kiosztott pofon között. Csak nem nyughattak a rohadékok, mindenképp be akartak jutni a házba. Közben fél szemmel láttam, hogy a "háziállatomat" lassan darabjaira szedik. Kissé sajnáltam, olyan jó szolgálatot tett. Viszont még valami feltűnt a szemem sarkából: Emily épp egy szép szaltó kíséretében az egyik robot nyakába ugrott, és egy alapos rúgással eltörte a nyakát. Meg is lepődtem, hogy a kis nebántsvirágból így előtört a harci szellem. 


Két ütés között az ajtóhoz cikáztam, és bezártam, abban a reményben, hogy a nagynéném nehogy észrevegyen minket. Bár lehet, hogy a támadó tömeg után tök mindegy... még az is, hogy ismét látja Freakazoid-ot. Egy tájoló elektromos támadással ütöttem ki többet is. Az első riadalmam ellenére, szerencsére, elkezdtek fogyatkozni. Úgy tűnt, mégiscsak sikerül megvédeni a házat.

Az egyik dög elkapott, és elkezdett rohanni velem. Én pedig ütögettem a fejét:
-Engedj el! Engedj el, te köcsög!- ordibáltam. De a szép szó nem használt, így megragadtam a fejét, és habár erősen fáradtam, minden erőmet arra fordítottam, hogy az uralmam alá hajtsam. Már három utcányira jártunk, mire sikerült. Lihegtem, ő pedig leeresztett. De alig, hogy földet értem a lábam, csak egy villanás, és a tech parkour máris alkatrészekre robbant. Megriadtam a váratlan robbanástól, majd oldalra kaptam egy fejem. Egy másik tech parkour tette ezt... aki épp elkanyarodott az utca végében. Ha tudtam se lett volna esélyem, hogy utolérjem. Túlkságosan kimerített a harc, az átprogramozás, és a riadalom. Csak tehetetlenül néztem utána.


Nem sokkal rá érkezett meg az unokatesóm, és a vállamra tette a kezét:
-Minden rendben? Ne esett bajod?- kérdeztem aggódva, ahogy végre sikerült rátalálnom. Lassan felé fordultam, és csalódottan válaszoltam:
-Egy megszökött... Nem érdekelt. Átkaroltam, és megnyugtattam:
-Ugyan, nem számít. A többieket sikerült kiütni, te pedig jól vagy, és ez a lényeg. Azonban akármennyire simogatta a hátam, és baromira nem voltam nyugodt:
-És ha beszámol a gazdájának?- fakadtam ki- most már tudják, hol lakom. És el akart vinni ez a rohadék is! Megfogtam mindkét vállát, és a szemébe néztem:
-Nem lesz semmi gond. Jöjjön csak... mi felkészülünk rá...

A börtön sötét cellája, Wild Sound épp a lábát lógatja unalmában... mikor is hirtelen berobbant a fal. Ijedtében beugrott, fel két lábra, majd a szálló porból lassan meglátja kirajzolódni Code-Caster és néhány tech parkour alakját. A hacker jóízűen vigyorog:
-Wild Sound... örülök, hogy látlak. Szeretnéd visszakapni a szabadságod? És ezt?- e szavaknál felemelte a tökéletesen reparált gitárt. A zenész meglepődött, és gyanakodva visszanézett rá:
-Na jó... mi ebben a trükk? Code-Caster tovább mosolygott:
-Igazán semmi trükk nincsen. csak az, hogy pusztíts el Freakazoid-ot, és hozd el nekem a lányt, aki vele van. Azzal felé dobta a gitárt, Wild Sound pedig elkapta, és elégedetten elvigyorodott:
-Hidd el... ezúttal nem okozok csalódást...