Code-Caster's puppet

Épp órán. Kellemes kis webprogramozás. Hogy ezt freakként, gyakorlatban mennyivel jobban tudnám csinálni... Kár, hogy a másik énemnek titokban kell maradnia. Nincs mit tenni, a saját egyszerű halandó két kezemmel kell boldogulnom az egyszerű halandók világában. Hm... így belegondolva igazából az extrémebb bűnözőkön és a hackerkedésen kívül másra nem is jók a képességeim. Még egy jó érv amellett, hogy miért is csinálom ezt egyszerű emberként. És ahogy az órán a sorokba mélyedve merengtem, Cody-nál az egyik asztalra mentett ablak elkezdett vadul villogni. Megnézte... sőt, én is odafordultam, hogy mégis mi a fene az óra közepén. Ő pedig felém fordult, és halkan magyarázta:

-Code-Caster haverunk visszatért. Épp bankot rabol. 

Említettem ugyebár, hogy van egy alak, akin egy ideje rajta vagyunk... szám szerint kb másfél éve. Először nem vettük komolyan, azt hittük, hogy valami átlag hülyegyerek hacker. Aztán pár hónapja komolyan bedurvult, és azóta próbáljuk elkapni. Na, ez a nap is egy ilyen alkalom volt.

-Még nem tudok kimenni- sziszegtem idegesen- meg kell várnom az óra végét. Szakikám a fejét fogta:

-Addigra rég kirabolja a bankot... És amíg ezen vitatkoztunk, el is ment az idő. Alig, hogy a prof kezdett összecsomagolni, úgy rohantam ki a teremtől, mint akin rajta van a szapora. Biztos távolságba kerültem, freak out!, és már itt se vagyok. 

Szakinak igaza volt. Az emberünk épp akkor futott ki az egyik bankból, mikor odaértem. Talpig fekete volt, valami mechanikával a hátán és a mellkasán, valamint bazinagy mechanikus öklökkel a kezein. Ezeket kábelek  kötötték össze. És ha még egy nem volt elég, egy arctalan fémmaszk is volt a fején. Még nem is láttam Code-Castert élőben. Talán most, ha letépem a fejét. Szóval rávetettem magam... mindketten szépen bucskáztunk, végiggurulva a betonon. Nem tétováztam, felpattantam, és elektromos támadással küldtem meg. Felposszant a  rohadék a falra, mire én újabb rohamot indítottam felé. 

Biztos az ő idegei is 220-szal lehettek töltve, hisz azonnal kicselezett, és már oldalba is vágott a könyökével. Mitől lehet ilyen gyors? Nincs idő gondolkodni, a szemétje épp a pofámra célzott. Szóval megragadtam a csuklóját, hátra csavartam a karját, és tarkón vágtam. Reméltem, hogy ettől elájul, de mintha meg se karcoltam volna. Kirúgta alólam a lábam, lefegyverzett, és egy jól irányzott ütéssel bevitt a bal szemem alá egy pofás kis monoklit... és talán még az arcom is betört attól a mechanikus kesztyűtől. 

-A jó kurva anyád!- kiáltottam fel.

-Csak nem idegesek vagyunk kicsit?- szólt vissza- Sebaj, könnyítek a dolgodon. Azzal ismét emelte a kezét. Én pedig mit tehettem? Megragadtam övön alul, és megtiszteltem egy szép adag nagyfeszültséggel. Szépet repült, a szemközti falba tövig. Én pedig most már tényleg nem totojáztam... ráugrottam, és kifordítottam a nyakát. Összeesett, végre vége a bulinak. Kezdtem is elkönyvelni, hogy ennyi volt a Code-Caster utáni harc, mire megszólalt:

-Szép kis párbaj volt, Freakazoid. Igazán lenyűgöző mutatvány volt... Erre én ijedten meglepődtem:

-Mi a jó kurva élet?- fakadtam ki. Ő pedig beszélt tovább:

-Lenyűgöz az eredmény? Az ok, amiért hallod a hangom, az azért van, mert ez az egyik tech parkourom- itt megnyugodtam, és máris levettem az alak fémmaszkját, ami mögött csak nyomtatott áramkörök és kábelek voltak- egy ügyes kis robot a többi közül, mint láthatod. Sajnos, ennek a nyakában futottak a fővezetékek, ezért meg tudtad szakítani az áramellátást. De sebaj. A többin módosítok.

Erre az egész elektronika kiégett, és füst szállt ki belőle. Próbáltam feltörni a rendszert, akár a saját elektromos képességeimmel, de nem ment. Mintha elrohadt volna belülről az egész, úgy ahogy van. Nem tudtam, miként működhet Code-Caster tech parkourja, vagy hogy miért lett bankrablásra programozva. Aztán eszembe jutott Kara. 

Sóhajtottam... Miért pont ő? Alig találkoztunk pár év után, máris összebalhéztunk. Valóban, az ő képessége a segítségünkre lehet, de ezt biztosan nem fogja ingyen adni... Az a baj, hogy morálisan nem engedném neki, hogy csatlakozzon hozzánk, és bajba keveredjen, de a cél szentesíti az eszközt. Ennek a történetnek már csak egy kimenetele lehet. Felkaptam végül a mozdulatlan tech parkourt, és elcikáztam a helyszínről... 

upgrading team

A nap további részében a kuzinom le se szállt rólam. Ott loholt a nyomomba, ahogy mentem haza, le se szarta, hogy a napi események és a vele való párbaj után átvette az agyamban a vezetést a robotpilóta.
-Na, mesélj már a baró életedről! Kivel találkoztál fater ellenségei közül? A kiberteret is bejártad? Na, mondj már valamit... aztán magasabb fokozatra kapcsoltam- csimpaszkodtam rá a karjára, nyüstölve, hogy végre beszédre bírjam- a kockainfóság mennyire gyöpösít be?Veled lakhatok?
-Sohanapján, törpe- vágta vissza türelmetlenül, ahogy lerángattam magamról. Kicsit már szőrszálhasogató volt, hogy ez a kis taknyos így rám csimpaszkodik:
-Te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy felfogd a felelősség súlyát. Én sem vagyok ott mindenhol, pont azért, mert a magánéletemben lévő felelősség élvez prioritást. Az emberek különben is csak azért akarnak hősöket, mert másra akarják terelni a saját felelősségüket... kell nekik valaki, aki megoldja a problémájukat. Ez nem ilyen egyszerűen megy. Erre csak azért is rátapadtam, és visszaváltottam bunkó üzemmódra:
-Mi az, hogy túl kicsi vagyok hozzá, fafej? Először is, már 13 éves vagyok. Másrészt, meg amit Gutierrezről mondtam... Én viszont leintettem:
-Igen, igen, tudom, de ez ennél sokkal bonyolultabb- próbáltam elmagyarázni annak a kis madáragyának- nem csak ilyen kétoldalú az egész. Téged elsősorban a kaland hajt, de ez nem merül ki ennyiben. Én is többször voltam már életveszélyben, és az egyik kamikaze akcióba Kita majdnem meghalt miattam.

Pont ekkor értünk haza. Valószínűleg ez a kis vakarcs fel se fogta, hogy milyen komolyan beszéltem egész út alatt, mert csak a lakásra csorgatta a nyálát.
-De király helyen laksz!- ó igen, és ezt nemcsak úgy mondtam. A kocka kuzinomnak baromi modern, tiszta lakása van. Bár az én ízlésemnek meglehetősen puritán, és tényleg csak a minimális elektronika volt benne. Máshol az egész ház szinte már számítógépre van kötve, akárcsak az osztálytársaimé: központ vezérlésű nemcsak a fűtés, de a víz, az áram, a konyhai berendezések, a fürdőszobai berendezések, fullon automatásítva minden. Ehhez képest Danében csak a régi alap elektromos hálózat van, és a távfűtés. Semmi sem automatizált. Szóvá is tettem neki:
-Ez milyen oldschool már? 20 évesen máris ilyen régimódi vagy? Hülye kis taknyos, csak a divat érdekli, meg ami a társadalom szempontjából menő.
-Ez több, mint régimódiság- igyekeztem türelmesen válaszolni- ez praktikus. Nem akartam részletekbe bonyolódni, hogy szándékosan nem automatizált a lakás... gondolom az oldschool-os beszólásánál erre gondolt, úgyis az ajtót nézte éppen, csodálkozva, hogy nem magától nyílik.
-Ki kell, hogy ábrándítsalak... kell annyi erőfeszítést tenned, hogy lenyomd a kilincset. Erre én felé kaptam a fejem, ahogy beljebb kerültem, majd bájosan és nőiesen válaszoltam:
-Kapd be a bal bokám hülyegyerek...


Ekkor érkezett meg kuzinom csaja, az a törpilla. Én se vagyok egy kettes létra, talán még a koromból adódóan se, de még őt is egy paraszthajszállal túlnövöm. Nem is értem, hogy Dan mit eszik rajta. Ha jól tudom, még javában ökölvívó volt, amikor ezek ketten megismerték egymást. Az ilyen sportoló állatok miért pazarolják az idejüket ilyen szürke egerekre, amikor beérhetnék valami vad csajjal. Ja bocs, azóta Dan kocka lett. Lehet, hogy ez a nebántsvirág ültette el benne a kockaság magvait... Mindenesetre kedvesen üdvölt, majd a kuzinom felé fordult:
-Szia Dan, vendéged van? Nem, baszd meg, jöttem leolvasni a villanyórát... és ha már itt vagyok, a szemetet is kiviszem. 
-Ő az unokatesóm, Kara- mondtam, miután homlokon csókoltam a jégkirálynőmet, majd ahogy bementünk a nappaliba, elmagyaráztam mindent- összefutottunk ma, és gondoltam felhívom pár percre. Úgyis rég találkoztunk. Be is mutattam őket egymásnak. Kita meglehetősen barátságos volt vele... Én kis jégkirálynőm, még mindig olyan kedvesen áll más emberekhez. Pedig ha eltöltötte volna még azt a plusz néhány órát Karával, amit ma én is, akkor tudná, hogy micsoda kis szörnyeteg...  Úristen elkezdett babusgatni. Hogy én ezt mennyire tudom utálni. Na jól van, mégiscsak jófej a csaj, nem kéne teljesen kibasznom Dannel.
-Kara Douglas, hello- próbáltam jó pofát vágni hozzá, ahogy kezet fogtam vele. 
-Kita Vada- végigmért- határozott kis hölgynek tűnsz... Ha ezzel azt akarta mondani, hogy makacs és céltudatos, hát ráhibázott. Ránk nézett, ahogy a konyha felé ment:
-Hozok frissítőt, egy pillanat az egész... Én pedig lazán ledobtam magam a kuzinommal szemben.


Sóhajtottam kissé lefáradtan, és végigmértem Karát:
-Szóval?
-Szóval mi?- néztem fel.
-Van még mondanivalód azon kívül, hogy levadásszuk Gutierrezt és hogy igazán meglátogathattalak volna? Elgondolkoztam, majd rávágtam:
-Ó igen, van- majd határozottan elvigyorodtam- a többi akciódba is szeretnék részt venni. Azt, hogyha bármi van, akkor szólj, és vigyél magaddal. 
-Ki van zárva- mondtam komolyan- ismétlem: ez nem játék, és nem a kalandozásról szól, hanem a felelősségről. Nem vagy abban a korban, hogy ezt megértsd.
-Dehogy nem értem!- fakadtam ki- csak te nézel le egyfolytában. Vagy ismét bizonyítsak neked? 


-Mit bizonyítson?- Kita pont ekkor lépett be az italokkal. Mindketten felé kaptuk a fejünket. Megvártam, míg leül, és lassan megpróbáltam elmagyarázni:
-Tudod, arról van szó, hogy Kara elég érettnek érzi magát, hogy ő is egyetemista legyen. Pedig ha előtte még látná a gimnáziumot is- kínosan elvigyorodtam- nem voltak túl kellemes évek, nemde? Kis jégkirálynőm elmosolyodott, és csóválta a fejét:
-Hát nem... nem mondhatnám. Majd leszakadt a pofám. Ott, helyben képes volt az arcomba hazudni! Rendben... ha harc, hát legyen harc... és a keményebb csata keményebb fegyvereket is kíván. Lekaptam a kesztyűimet, és megragadtam a távirányítót, bevetve az erőmet. 


A visszavágó diadalának édes íze. Ugyan Kara kis trükkje látványos volt, hisz a távirányító elkezdett táncolni az asztalon. De hogy ezzel nem okoz életveszélyes sérülést, az is ziher. Közelebb hajoltam hozzá széles mosollyal:
-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan... Elképedtem, hogy semmi többet nem tudok kihozni az ideiglenes fegyveremből. Ház ezért nem volt automatizálva a ház. Ki is fakadtam:
-Tudtad, hogy ilyen vagyok, mi? Mindent tudtál? Én meg nemes egyszerűséggel vállat vontam:
-Nem, tényleg nem tudtam. De legalább látom, hogy már csak ebből a szempontból is megérte. Értetlenül felvontam a szemöldököm:
-Miért... mi az első szempont? Kita pedig végignézett rajtunk döbbenten, majd félszegen megszólalt:
-Tulajdonképpen... mi folyik itt? Sóhajtottam ismét, és felhomályosítottam:
-Az unokatesómnak is vannak képességei. Nem egészen Dextertől örököltek, de használhatóak. Kita elmosolyodott, majd hozzátette:
-Nem gondolod, hogy hasznát tudnátok venni? Elvégre Cody mondta...
-Cody nem mondott semmit!- tudom, orvul félbeszakítottam a kis jégkirálynőmet, de nem akartam, hogy bármit is elkotyogjon Karának. Így is már túlságosan a nyakamon volt a kis taknyos. Ezek hallatán bizony vérszemet kaptam, és elvigyorodtam. Most én hajoltam Danhez:
-Szóval... miben is lehetnék a segítségedre? 
-Semmiben- vágtam rá- törődj a magad dolgával! Vállat vontam:
-Te tudod...- majd felálltam, és elindultam kifelé- aztán ne sírj, ha mégis kellenék... Azzal kimentem az ajtón. 


Hülye felnőttek... baromira nem képesek megérteni, hogy én is képes lennék elvégezni azt, amit ők. 
Hülyelány- gondoltam, ahogy néztem utána- nem képes megérteni, hogy ezek a feladatok mind hatalmas felelősséget kívánnak. Nem fogom feleslegesen bajba sodorni...

only a few years later

Az ember nem gondolná, de rengeteg dolog változik puszta 3 év alatt. Eleve maga a környezet, hisz elköltöztem otthonról, és Kitával összebútoroztam. Ezt követően pedig már az egyetemet nyüvőm... Cody pedig a szaktársam. Aztán, mint ember is úgy éreztem, hogy rengeteget változtam: árnyaltabbnak látom a világot, sokkal inkább a sztereotípiák mögé láttam. Ugyebár nagymenő sportolóból konszolidálódtam kockainfóssá... de az átváltozás maga mégsem olyan drasztikus, mint amilyennek hangzik. Először is, az egyetem egy csomó szabály, ami tinédzserként berögzült, egyszerűen leomlik. Például a különböző harcművészeti edzéseken nem a tesisek vannak túlnyomó többségben, hanem a különböző nerd-szakos hallgatók, mint a vegyészek, fizikusok vagy a magamfajta kockainfósok - merthogy az ökölvívást azóta thai boxra cseréltem, és kiegészítettem még meditációval. Mondjuk a fizikán belül főleg az elméleti fizikus hallgatókon lepődtem meg (őket onnan ismerem, hogy vannak közös óráink): azt hittem volna, hogy valami szög merev földhöz ragadt csapat.  Ennek ellenére meglepően spirituálisak és filozófikusak. Ó igen... az egyetem meglepő dolgokra tanított meg a szaktárgyaimon kívül.

Apropó szaktárgy... igaz, baromira megküzdök érte, viszont ez épp elég ahhoz, hogy kapjak ösztöndíjat. Az örökségem és a néhanapján rendőröknek való besegítés mellé tökéletes kiegészítés. Mióta elköltöztem, így próbálok önálló életet élni. Külsőre nem változtam sokat: hosszabb a hajam, és szeretem is összekötni. Az tényleg olyan szakis... Ami pedig az átalakulást illet: viszonylag ritkán. Ahogy azt annak idején is kifejtettem, vannak apró dolgok, amiket a rendőrök nélkülem is meg tudnak oldani. Feleslegesen nem akarom csinálni a színjátékot. Természetesen a problémásabb esetekhez kimegyek, ez a minimum. És ha már problémás eset... éppenséggel van egy, ami már nagyon érik. Cody-val egy ideje rajta vagyunk, de eddig nem sikerült elkapni...

Ahogy ezen az akción merengtem a nap vége felé, hazafele menet, valaki közbevágott a leszólításával.
-Szóval te erre kockulsz? Beköszönhettél volna alkalomadtán- toltam le Dant, ahogy megláttam. A falnak támaszkodtam, mint valami rossz arc, mert ettől olyan hú de menőnek érzem magam. Amúgy meg tényleg meglátogathatott volna a kis görény, ha már úgy hozta a sors, hogy abba a városba költözött, ahol én is lakok. Ahogy felé kaptam a fejemet, nem ismertem meg egészen a kis pimasz tinédzsert... főleg, hogy a sálja a fejkenője egy kicsit be is zavart. Még fiúnak is hittem első pillantásra, aztán az arcforma, a kék szemek, és a barna haj kissé helyreigazították a memóriám:
-Kara?- kérdeztem vissza meglepetten.
-Nem, a télapó- ugattam vissza, majd elindultam felé, azonnal a tárgyra térve- Nézd, tudom, hogy te vagy az új Freakazoid... 


Én viszont ártatlanul elvigyorodtam, mintha azt se tudná, miről beszél:
-Ugyan már, ez hülyeség... Majd pont én? Persze magamban tudtam, hogy alattomos módon hazudok neki, mint a vízfolyás. Ha ő tudott az apja kettős életéről, akkor szarban vagyok. Ez a görény hazudik nekem, mint a vízfolyás. Azt hiszi, hogy majd pont én nem tudok faterom másik énjéről? Szánalmas... 
-Igen, pont te- vágtam vissza harsányan, kikérve magamnak, hogy ennyire hülyének néz- láttam a videókat, kockainfós is vagy, és a korod is stimmel. Különben is... ki tudná még, hogy mi folyik a családban? Vállat vontam:
-Faterom nem említett semmi ilyesmit. Különben is- én is felemeltem a hangom- ezek nagyon rossz érvek. Találj egy jobbat, hogy bizonyítsd az igazad. Azzal kikerültem, és mentem a dolgomra.

Egész egyszerűen itt merészel hagyni ez a tahó! Baromira berágtam, hogy ennyire se méltat. Na de majd én megmutatom neki:
-Szóval bizonyítékot akarsz? Ezt hallva megfordultam, kíváncsian Karára meredve. Egész lazán levettem a kesztyűimet, és nemcsak láthatóvá tettem az integrált-áramkörös kezeimet, hanem meg is fogtam a legközelebbi gépet, ami a közelembe esett... ami történetesen egy kopottam gépjármű volt. Csodálatos révülés ez a procedúra... Elhűltem a látványtól, hogy Kara mit is csinál. Annak a kocsinak felbőgött a motorja, kivilágítottak a lámpái... sőt, a kuzinom szemei is világítottak, az áramkörös kezeivel együtt.

-Kapd el!- kiáltottam az én frankeinstein-szörnyemnek, mire az azonnal felkapcsolt, és célba vette Dant. Most próbáltam ki igazán, élesbe a hatalmam, és hihetetlenül mámorító érzés volt. Szinte élveztem, hogy keresztbe tehetek neki, és kicsikarhatom belőle az igazságot.
-Freak out!- nem volt mit tennem, átváltoztam, és villámsebességgel kicseleztem a járgányt. És alig, hogy feleszméltem, az a dög megfordult, és ismét célba vett. Tudatosult bennem, hogy Kara valószínűleg nemcsak életet lehet a szunnyadó technikába, de tudja is irányítani. Egy jól irányzott elektromos támadással kilőttem az egyik kereket. Szép hangos robbanás, ferdülés... de a járgány még mindig jött. Facepalm... rájöhettem volna, hogy ez nem segít a problémámon. A kuzinom ugyan irányítani fogja ezt a dögöt, amíg van mit kihozni belőle...

Ahogy ismét cseleztem, ki is pattant az isteni szikra, ahogy megláttam Karát. Hát persze... ő az irányító, őt kell megtámadnom! Nem is tétováztam megtenni... Megláttam Dant, ahogy támad felém. Elvigyorodtam. Pontosan ez volt a célom... Ahogy kellően közel ért, kitartottam a kezem. Ebben az alakban ugyanúgy kezelhettem, mint a többi elektronikát... neki egész egyszerűen elszívtam az erejét. Időm se volt felfogni, hogy Kara mit csinál. Éreztem, hogy megérint, aztán azt, hogy folyamatosan fogy az erőm. Térdre is rogytam, egész testemben remegtem.

Nem akartam egészen megsemmisíteni, ezért elengedtem. Ránéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy észlel engem. Ziháltam... komolyan mondom, beijedtem attól, amit a kuzinom művelt. Most meg úgy néz rám, mint egy hadúr... mégis mire készül? Sóhajtottam, és barátságosabbra váltottam a hangnemet:
-Nem te vagy az egyetlen a családból, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik- felmutattam neki a kezem- ez itt átok, amit megtanultam használni, és áldásként kezelni. Elkerekedtem a szemeim:
-Mégis mi történt veled?- kérdeztem aggódva- és mióta? Megfogtam a vállát, és visszaáramoltattam belé az energiát, amitől megfosztottam. Megvártam, míg talpra áll, és elmagyaráztam mindent:
-7 éve... nem sokkal apa halála után. Az egyik haragosa, Gutierrez tette ezt. 

Elkerekedtek a szemeim:
-Gutierrez él? Azt hittem, hogy a maradéktól már sikerült megszabadulnom. Ismét felpillantottam rá:
-Akkor elszámoltad magad,  ugyanis annak idején ez a seggfej megfogadta, hogy még elkap. Úgyhogy szeretném a segítséged kérni, hogy elkapjuk. Remélem, ez így neked is rendben van, Dan... - hatásszünetet tartottam, ahogy végigmértem, majd elvigyorodtam, és hozzátettem - vagy hívjalak inkább Freakazoidnak? Én is visszavigyorogtam rá, és a vállára tettem a kezem:
-Számíthatsz rám...

Kara Douglas

A világ sosem annyira kemény, hogy ne legyen pofád visszaugatni. Én már csak tudom... megkaptam a pofámba, egész korán.  Mindezt, mint utólag megtudtam, fateromnak köszönhetően. 


Gond egy szál se... nem volt titok, hogy fateromnak milyen képességekkel rendelkezik. Olykor én és a húgom láttuk őt kék emberként. És, hogy őszinte legyek, akkor sokkal őrültebb volt. Csak azt nem tudtuk, hogy ezen kívül még mi mindenre volt képes...

Amikor meghalt én 6 voltam... Emily 3... Talán nem is emlékszik úgy faterra, ahogy én. És más valamire se... Az történt ugyanis, hogy a halála után alig egy hónappal engem elraboltak. Soha úgy a büdös életben nem féltem. Valami öreg muksó volt, akinek a fél arca digitális volt - azt csuklyát húzott, mert azzal rejtette. Egy baromi bizarr laborba vagy mi a fenébe vitt azzal a címszóval, hogy faterom után akar küldeni. Le is voltam kötve, tökéletes céltábla voltam valami bazinagy sugárnak... és a találat előtt nem sokkal valami bekavart, és az egész berendezés berobbant. Én ezt annyival megúsztam, hogy a kezeim nyomtatott áramkörösekké váltak. És ahogy a robbanás láncszerűen végigment a labor minden sarkán, én kimenekültem... Még a kijáraton kilépve hallottam, ahogy ez a Gutierrez nevű emberke bosszúért kiált. 

Épp bőrrel hazajutottam ugyan, de többé már nem voltam a régi... minden értelemben. Előtte olyan kedves kiscsaj voltam, mint a húgom. De az az este beárnyékolta a hangulatom egy örökre. Iszonyatosan féltem, és a baleset testileg meg is bélyegzett. Muterom sokáig próbáltam elfedni, sokáig alapozókkal, kicsit később kesztyűkkel.


Meg is tanultam elfogadni magam, és sokáig úgy tekintettem rá, mint egy csúnya sebhelyre. Aztán úgy 11 éves korom körül, ahogy elkezdtem foglalkozni az internettel és a technológiával komolyabban érintkezésbe kerültem, kipattant az isteni szikra: párhuzamot vontam velük a kezeimre. El is kezdtem kísérletezni... először kicsibe kezdtem, távirányítókban, lámpákban... majd egyre feljebb tettem a mércét, autók, géphálózatok felé. Persze mindezt lehetőleg titokban, ezért is került vagy két évbe, mire komolyabb gépmonstrumokat is meg tudtam mozgatni, puszta érintéssel - és itt nem túlzok. Tényleg az áramkörös érintésem mintha életre keltene más gépeket, amik az akaratom szerint cselekszenek. 


És igen... így utólag megint eszembe jutott az elrablóm... és hogy a családom nincs biztonságban. Lehet, hogy már 7 év eltelt azóta, de sosem lehet tudni, talán azóta a háttérben készülődik. Úgyhogy segítségre volt szükségem. Eszembe jutott, hogy pár éve ismét láttam a kék embert... ugyanazzal a névvel, mint faterom. A felvételek alapján viszont nem egészen stimmelt... faterom eleve kapásból meghalt, és ha élne is, rég nem lenne ilyen fiatal. Aztán eszembe jutott az is, hogy kb az ismét feltűnése óta hallottam Dan kuzinomról, aki épp házat vett magának a környékünkön, el a tuskó nagybátyámtól. Talán Kicsi az összefüggés... de mégis ki más tudna a családi titkunkról?


És apropó, nem mondtam volna? A nevem Kara Douglas. Dexter Douglas idősebb lánya, 13 éves, és a hócipőm tele van. Van egy nebántsvirág húgom, Emily. És nem mellesleg, 2015-öt írunk... 

what my purpose actually was 2

... Tudom, hogy hallotta. Ugyanis ismét erősen harcolt. Reszketett, a fejét fogta. Én pedig biztattam tovább:
-... és tudod, hogy rám számíthatsz. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. És melletted leszek, ha bajban vagy. Ezek voltak a varázsszavak. White Light felordított. Felfénylett, és a fény felcsapott... Nem is láttam semmit abban a fehérségben.

Aztán lassan kialudt a fény... és már Kita volt a karjaimban. A sérülése is eltűnt. Rám pillantott jégkék szemeivel, én pedig végigsimítottam az arcát:
-Mondtam, hogy erős vagy. Úrrá lettél a saját dühödön. Nem szólt semmit. Csak elmosolyodott, és a nyakamba ugrott, fejét a vállamra hajtva. Én is szorítottam magamhoz, homlokon csókoltam, végigsimítottam a haját.
-Sajnálom Dan...- mondta halkan végül- nem akartam...
-Semmi gond, nem tudtad irányítani- vigasztaltam, majd ismét ránéztem- de most már ismét a te kezedben az irányítás. Majd kis szünet után hozzátettem:
-Én is sajnálom, hogy... Azonban az ujjait a számra helyezte finoman, és kedvesen elmosolyodott:
-Nem számít, most, hogy már tudom. Mindannyiunk életét megmentetted. Visszamosolyogtam. Jó volt látni, hogy jól van... hogy biztonságban tudhatom.

Aztán eszembe jutott a mumus. Felkászálódtam:
-Maradj itt. Nekem még van egy elintézetlen ügyem. Azonban ő megragadta a kezem:
-Én is megyek- mondta még azon a kislányos hangján is határozottan- segítek neked... Megfogtam mindkét vállát, és a szemeibe néztem:
-Semmi kétségem afelől, hogy tudnál- majd elkomorodtam- de ezt szeretném én elintézni. Megfogadtam, hogy elkapom a nagybátyám gyilkosát, és most itt vagyok. Bólintott:
-Értem- majd elmosolyodott- hát... mi más tehetnék akkor... Sok sikert! Ezért megcsókoltam, és elcikáztam, vissza a gyárba.

Candle Jack a raktárhelyiségben lebegett, a tőrökkel kezeiben. Nagyon vadászott rám. Én pedig úgy döntöttem, hogy megkönnyítem a dolgát:
-Hé, Candle Jack... Felém kapta a fejét. Én pedig elvigyorodtam:
-Ejnye, már másodszorra mondtam ki a neved, és még mindig nem sikerült elkapnod. Erre begurult:
-Nem sokáig fogsz szórakozni velem, kölyök!- és megiramodott felé. Én viszont elugrottam az útból, és felé hajítottam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt... ami történetesen egy seprű volt.

Mondanom sem kell, hogy milyen szépen kicselezte, majd az egyik tőrt felém hajította. Én viszont villámsebességgel el... fel az egyik oszlopra ráadásul. Onnan vetettem rá magam. És amire nem számítottam: ő pillekönnyű volt hozzám képest. Amikor ráugrottam, nemhogy vele együtt lebegtem volna a levegőben, hanem a súlyom lehúzta... be néhány abroncs közé. Ő erre elkezdett hadonászni a tőrrel, mire én jobbnak láttam tisztes távolságot tartani. Kiugrottam az abroncsok közül, és ráborítottam még egy stócot.

Ő fáziskéséssel kirobban a kupacból, és meglehetősen fel volt paprikázva:
-Ezt még csúnyán megbánod, Freakazoid! Ha eddig nem rettentelek el, akkor most megtanulod, hogy velem nem packázhatsz. Habár sérülésektől tarkítottan, de még mindig magabiztosan álltam - ezúttal egy pár fémhordónál:
-Te viszont még mindig csúnyán alábecsülsz engem. Azzal megragadtam az egyiket, és felé hajítottam. Akkor láttam, hogy igazából mekkora ereje is van: azzal az egy, megmaradt tőrrel röptében kettévágta a hordót. Viszont annak tartalma kiömlött, egy része végig a raktáron, másik része pedig rá. Úszott a trutyiban.

Próbálta is lerázni magáról, undorodva:
-Fúj... mégis mi ez? Én pedig közelebb léptem, egyik kezem kissé feljebb emelve:
-Ez, barátom, kerozin. Csettintettem egyet, ezzel kipattintva ujjaim közül egy elektromos szikrát. És mielőtt még ez a szikra célba ért volna, már integettem is neki:
-Pá-pá...

Épp még láttam a halálra vált képét, mielőtt kicikáztam volna... aztán az egész épület berobbant, a többi kerozinos hordóval együtt. Igazán bámulatos tűzijáték. Mikor tisztes távolságba értem, valahová a műhely mellé, akkor fordultam meg és csodáltam meg a képet. Elgondolkoztam, hogy ezzel az nyomozásom végére értem, és a fogadalmam is beváltottam. Dexter bácsikám szebb tűzijátékot nem is kaphatott volna tőlem.

Kita is megjelent. Oldalról hozzám bújt, és megcsodálta a jelenséget. Én pedig átkaroltam a hátát. Ez ott és akkor egy tökéletes pillanat volt. És olyan szinten a szemeimbe, a bőrömbe ivódott, hogy semmi nem homályosíthat el...

**********************************************************************************

Nem sokkal az esetet követően beszámoltam elődömnek a sikerről. Mindent felülmúló örömmel gratulált, és hagyott nekem egy nyomot. Az az nagy igazság, hogy bár Dexter bácsikám szinte minden holmiját igénybe vettem a nyomozás során, egyetlen egy felett elsiklott a tekintetem...

Kaptam tőle ugyanis egy infó kockás könyvet, amit eszem ágába nem jutott eszem kinyitni. És ha az első Freakazoid nem hívja fel rá a figyelmem, akkor meg se fordul a fejemben. Szóval ott voltam én, Kita, Cody... és a könyv. Én pedig lassan kinyitottam... átpörgetve a lapokat.

Tényleg volt benne valami. Egy boríték, benne egy dokumentummal, ami biztosítja a helyem az egyetemen infós szakon. Mintha a bácsikám tudta volna, hogy a jellemem ellenére is elég mélyen belekerülök a számítógépes témába. És valóban... megtanultam azóta a bináris jeleket és más kódokat is olvasni, használni. Emellett pedig egy bankkártya 3 millióval. Annyi indoklás volt hozzá a közért tett szolgálataiért megfizették... és nem mellesleg egyszer a lottón is nyert. Szóval mindenkinek jutott belőle, és úgy döntött, hogy ebből egy részt nekem is elkülönít.

Szóval, a nyomozás itt véget ért. Ha át is változom, valószínűleg ritkábban fogok. Kita, Cody és én gimi után új életet kezdtünk...

what my purpose actually was 1

Ezt a menetet nem akartam a véletlenre bízni. Az egyik ipari parkba mentem, teljes harci díszbe. A késői órákban, mikor már nem volt ott senki, a terep tökéletesnek tűnt, hogy kompenzálja mindazt, aminek én híján vagyok. Cody szétaggódta az agyát, de én szigorúan meghagytam neki, hogy maradjon otthon. Ez az én játszmám volt, és senkit sem akartam belekeverni. Úgyhogy felmértem a rendelkezésemre álló lehetőségeket, és az épület tetejéről beleordítottam a hírhedt nevet az éjszakába:
-Candle Jack!

Nem értek a mágiához vagy egyéb természetfeletti dolgokhoz. Azt se tudom, hogy ezt mi váltja ki. De a neve hallatára valóban megjelent: egy szürke rongyos lebegő alak, egyik kezében egy gyertyával.
-Micsoda váratlan meglepetés- hangja fagyos volt, és visszahangzó, mosolya kísérteties- azt hittem, hogy már egyszer elintéztelek... Azonban én nem riadtam meg:
-Sosem lehetsz elég biztos a dolgodban. Legközelebb nézz utána jobban, ha velem kezdesz. Halkan kuncogott, majd folytatta:
-Ez kedves... Pontosan ezért van egy ideje egy igen megbízható testőröm.

Ekkor sunyi mosoly kíséretében kilépett mögüle White Light. Már csak ez hiányzott... Főleg miután tudtam, hogy ez a hófehérke valójában az én jégkirálynőm. Candle Jack felé fordult:
-Szedd le nekem a fejét... White Light pedig magabiztosan elvigyorodott:
-Szíves örömest!- és megindult. Vadul hárítottam, olyan gyorsan próbálta rám érni az ütéseket.
-Nem szabadulsz a múltkori után!- fakadt ki- most darabokra szaggatlak! Megragadtam a két kezét, és rávigyorogtam:
-Sort keríthetünk rá, de előbb van egy kis elintéznivalóm.

Félrelöktem az útból, majd célba vettem a mumust. Nekifutásból megidéztem egy elektromos dárdát, és felé hajítottam. Betaláltam a vállát, amit nem vett túlságosan jó néven. Még a mosolya is legörbült:
-Szóval keményen akarsz játszani- a gyertya és a gyertyatartó egy-egy tőrré alakult, amiket aztán egy-egy kezében fogta- akkor készülj... Megindult felém. És közben félszemmel láttam, hogy White Light is a hátam mögül. Úgyhogy lehajoltam, a csaj fennakadt a hátamon, és azzal a lendülettel már hajítottam is tovább, rá a mumusra. Mindketten látványosan repültek.

Nyerő formában éreztem magam. Nyelvet öltöttem:
-Kapjatok el, ha tudtok!- és becikáztam a gyárba. Ők pedig tápászkodtak fel, és Candle Jack utasítóan mutatta az irányt:
-Te menj után! Én a másik ajtónál próbálom megkeríteni. White Light bólintott, és már követett is.

Én nem éppen menedéket, hanem egy olyan pontot kerestem a belterületen, ahonnan megfelelően tudnék lesből támadni. Mire White Light jött, addigra ki is szemeltem a tökéletes pontot. Ő pedig nem bízta a véletlenre. A bejáratnál megállt, és onnan lassan begyalogolt. Figyelmesen sasolt körbe, hátha kiszúrhat. Én viszont felette a sötét árnyékba (már csak a ruhám miatt is) remekül rejtőztem. Mire a megfelelő pontra ért, rávetettem magam. Ő felordított a meglepetéstől, és a körmeivel szinte megpróbálta kikaparni a szemem. Én pedig ennek megfelelően próbáltam leszorítani a csuklóját. Ez nem volt egy egyszerű módszer, hisz közben egy látványos sallert is kaptam. A lányok ebben jók...

Viszont visszakézből én is lekevertem neki egyet, és mivel láttam, hogy a lefogás nem hat, inkább megragadtam a haját, és bevonszoltam az egyik fel mögé. Minden esetre utána határozottan fogtam a csuklóit, de szembe állítottam magammal. Látni akartam az arcát minden egyes szónál.
-Némi magyarázattal tartozol a múltkori illetően- mondtam halkan.
-Semmi közöd hozzá!- sziszegte. Felvontam a szemöldökömet:
-Nem-e?- megrántottam kissé, majd folytattam- éppenséggel az a gond, hogy én is a kiváltó oka voltam az egésznek. Ő pedig csak értetlenül, grimaszolva nézett rám:
-Te meg mi a francról beszélsz? Makacsul mondtam tovább:
-Ez mind a félelmet, a bánatod, és a dühöd, amit egész eddig elnyomtál, én pedig rátettem egy lapáttal arra, hogy otthagytalak a bálon! De nem akartalak cserben hagyni, Kita... most már tudod, hogy miért...

Erre White Light szemei elkerekedtek. Igen látványosan rácsodálkozott a hallottakra. Még ellenállni is elfelejtett. Ahogy ott méregetett, halkan, a már ismerős kislányos hanggal rákérdezett:
-Dan? Halkan nevettem. Végre, megismert, és tudtam, hogy ő beszél a magas hófehérke testéből.
-Igen, én vagyok- megpusziltam a száját- nem akartalak cserben hagyni. Téged védtelek, és a többieket... Azonban elhúzódott, és elfordult. Megint kitörni látott az az őrület, amit a múltkor is láttam:
-Menj... gyorsan... Épp hallottam még a hangját. Leültettem, és végigsimítottam a vállát, miközben egyre erőteljesebben remegett. Tudtam, hogy most képes lesz vigyázni magára. Ott hagytam, és kerestem a mumust.

Candle Jack kicsivel arrébb, valahol az épület másik felében keresett. Amint kiszúrtam a távolból, nem lacafacáztam lesből támadással... helyette nyíltan, szemből, villámgyorsaságú irammal. Sikeresen fellöktem, neki a falnak, majd küldtem felé egy kis 220-at. Ezt sajna cselezte, és a tőrökkel felém támadt:
-Nem menekülhetsz előlem! Egyszer már elintéztelek! Az egyik nyer fémtábla pont ott hevert mellettem. Azt szépen magam elé kaptam, mint egy pajzsot, amire ő látványosan felkenődött. Majd úgy, ahogy van, rányomta, ahogy elterült a földön:
-Sajnálom, de a kimaradt évek alatt némi előnyt szereztem be.

Erre ő ügyesen kicsúszott a fémlap alól, és ismét suhintott. Hátulról elég szépen végigvágott, mire én megugrottan, és felé fordultam.
-Túlságosan alábecsülsz, Freakazoid- mondta azon a kísérteties, hideg hangon- az elmúlt idők folyamán én sem estem ki a gyakorlatból. Sőt, a te pusztulásod csak jobban motivált.
-Nem hat meg túlságosan!- vágtam vissza lazán, ahogy a sérülést követően visszanyertem a hidegvérem, majd  elektromos nyilakkal céloztam be. A kis szemétláda kicselezte őket, majd ismét megiramodott felém, év végigvágta a jobb vállam. Utána fordultam. Ő felettem, a levegőben lebegve kuncogott, és szórakozottan forgatta a tőröket:
-Úgy látom, mintha a gyorsaságod nem lenne a régi. Talán a szerény négy év alatt berozsdásodtál?

És mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ő ismét célba vett. Meglepetésemre oldalról egy fehér villám telibe találta, és felkente az egyik gépre. Elkerekedtek a szemeim, és a támadás irányába fordultam. Valóban, White Light volt az... és épp vadul futott. Valószínűleg még harcolt a két énje, mert különösen elvadultnak tűnt az arckifejezése. Nekiesett a mumusnak, végigszakította a vállát... És mire én is felocsúdtam, addigra Candle Jack már megelőzött. Hisz az egyik tőrt hófehérkébe vágta:
-Te álnok nőszemély! Majd most megtudod, hogy kivel is van dolgod!

Egy percig se tétováztam. Azonnal egy 220-assal képen találtam a mumust. Majd elkaptam a lányt. Elcikáztam vele, amilyen gyorsan csak tudtam, egy biztos helyre. Candle Jack még ráért. Most az volt az első dolgom, hogy társam jó helyen tudjam. Az egyik műhely mögött rejtőztünk el. Próbáltam magához téríteni:
-Kita, hallgass rám... nincsen semmi baj... Itt biztonságban leszel... Megfogta a a kezem, és kissé vontatottan beszélt:
-Kita egy gyenge kis féreg... és most végre elpusztul... Megriadtam kissé, és tovább beszéltem hozzá:
-Ne hallgass rá! Csak mindazok a rossz érzések beszélnek belőled, amiket elnyomtál!- rácsuktam az ujjaim a kezére- én mindig is egy csodálatos lánynak találtalak, Kita. Erős vagy, mert szembenézel a haragosaiddal, és az anyukád elvesztésével. Csak tudod, mit? Ő szeret téged. És ezt nem kitalálom, hanem tényleg így van, ott van ő is a kibertéren, ahol mi is átváltoztunk...

Nagyon úgy tűnt, hogy White Light még mindig erősen elnyomja őt. Nálam viszont volt még egyetlen aduász:
-Emlékszel, mondtam valamit a bálon, amit te nem hallottál. Most viszont csend van. Még egyszer elmondom- odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam a bűvös szót...

wasn't so bad, after all

Alig fejeztem be elődömmel a beszédet, Cody azonnal megtalált a kibertérben, és hivatott magához. Én pedig mentem, mint akit pisztolyból lőttek ki. Úgy örültem a szakinak, hogy a hálózatból egyeneset a nyakába ugrottam. Elterültünk ugyan a földön, de ő hülyéskedve beleborzolt a villámjeles hajamba:
-Na mi van, hiányoztam? Felálltam, és felsegítettem:
-Olyasmi. Jól esett, hogy hívtál.

Ő kissé lehajtotta fejét, majd elkezdett magyarázni:
-Nézd... sajnálom, hogy megvádoltalak. Te tényleg megtettél minden telhetőt. Én csak azt hittem, hogy ezzel az erővel bármit elérhetsz, bárkin segíthetsz. Sóhajtottam:
-Tudod, hogy elsősorban nem a hatalom birtoklása vezérelt, hanem a nyomozás. Egyáltalán nem akartam hős lenni. Csak a bácsikám régi ellenségeit kerestem, hogy megtalálhassam köztük a gyilkost.
-És, megtaláltad végre?- kérdezte érdeklődve. Mégse találkoztunk egy jó ideje.
-Freak in!- visszaváltoztam civil alakommá, és folytattam- Igen, tudom ki az. De a sors iróniája, hogy nem valamelyik másik bűnözőtől, hanem magától az áldozattól. Cody szemei elkerekedtem:
-Ezt meg hogy érted?

Én pedig rendkívüli részletességgel beszámoltam neki a kibertérben történtekről, és a szellem-effektusról. Ő pedig csak lepkézett, miközben hallgatott... még arról is, amikor említettem neki, hogy Kitának is van egy titkos énje, méghozzá nem akárki.
-Hempergess meg tollba, és ragassz a falra!- fogta a fejét- Kita? És White Light? Egy személy? Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra! Erre vállat vontam:
-Miért, szerinted az előző Freakazoid és Dexter bácsikám igen? A szaki tovább magyarázta:
-Itt valami élesebb hasadásról lehet szó. Itt a tudat nem közös, hanem eltérő... sőt, mi több, a két énje komolyan harcol egymással. Én pedig bólogattam:
-Igen, sajnos láttam, milyen ez. És most már azt is értem, hogy a bál másnapján miért nem engedett senkit a szobájába. Valószínűleg még egy ideig harcolt White Light-tal.

Cody ismét felkapta a fejét:
-Apropó, az éjszaka közepén nálam kerestek apádék. Halálra aggódták magukat. Ez kellemes érzéssel töltött el. Úgy látszik, fatert mégsem a győzelmeim érdeklik. Innen nem is volt kétséges, hogy hova megyek... Otthon, amint beléptem, mindketten a nyakamba ugrottak. Anyám kifakadt, hogy akármi baj érhetett volna engem, az ő kis drágáját. Apám pedig nyugodtan beszélt hozzám - ami a ritka alkalmak egyike volt:
-Hova tűntél? A fél szomszédságot felkutattuk miattad. Vállat vontam:
-Ne haragudj- mondtam halkan- azt hittem, nagyon be vagy rám rágva. A fejét csóválta:
-Valóban be voltam- majd a vállamra tette a kezét- de egy győzelem se számít annyira, mint az, hogy jó helyen tudjunk. Mégiscsak a fiam vagy...

Elmosolyodtam. Hiába... tinédzser vagyok. Az apró problémákat még nagyobbnak látom. A legjobb barátomat és a családomat már visszaszereztem. Kita visszaszerzéséig és a bosszúig innentől már egyenes út vezetett...

a new spark

Fura élmény a kibertérben álmodni. Látom az egész hálózatot, hallok minden hangot... tudatosul bennem, hogy mi folyik körülöttem, de mégsem az az érzés, mintha ébren lennék. Sokkal inkább olyan, mintha a rendszer része lennék. Ellenállásról valami dereng fizika órákról... ez blokkolhatja az elektromos áramlást különböző mértékkel. Hát... bennem valószínűleg nem volt sok, így, hogy aludtam...

A legérdekesebb jelenség, amit így megtapasztaltam, amikor észleltem (konkrétan a rendszeren keresztül láttam) egy alakot, aki lassan, kissé félszegen közeledett felém. Tisztes távolságban meg is szólított:
-Dan... Dan Douglas... Felemeltem a fejem. Akkor már szemben volt velem. Úgy tűnt nekem, hogy ő White Light valami érdekes alteregója: hosszú haja és ruhája fekete volt, ajkai vöröse, mosolya és egész megjelenése pedig hihetetlenül kedves. Amúgy magasságukban stimmeltek. Még talán a korukban nem... ez a nő legalább 30 volt, vagy egy kicsit több. Felálltam. Nem tagadom, meg voltam illetődve, mint Ádám anyák napján ugyanis nem számítottam társaságra.

-Izé... igen... én lennék, vagy mi- hebegtem. Ő lassan, szélesen elmosolyodott, és közelebb lépett:
-Már régóta figyelemmel kísérünk- majd intett az ujjaival- mutasd a karod... Engedelmeskedtem neki, majd rákérdeztem:
-Mi ez a királyi többes? A kék emberek lakják a kiberteret? Egy egész törzs van? Hányan vagytok? Nem válaszolt, amíg be nem fejezte a munkáját... ami abból állt, hogy a jobb tenyerét a sebemre szorította, a másik kezével pedig egy finom mozdulatot tett a levegőbe. Azonnal elkezdek gyűlni a bináris sorok, mint a szalagok, és a sérülésbe ivódtak. Meglehetősen érdekes élmény volt, mintha selyemmel simogatták volna. Aztán a sérülés eltűnt. Nézegettem, mozgattam a karom. A fájdalom is elmúlt. Értetlenül néztem vissza a nőre:
-Ez meg mi volt? Ő pedig készségesen válaszolt:
-A kibertérben olyan voltál, mint egy sérült program. A programnyelvvel ki lehet javítani az ilyen jellegű hibákat.
-Ácsi...- kicsit megijedtem a válaszától- nem lesz ezzel valami gond, ha kimegyek a másik világba?
-Egyáltalán nem- a vállamra tette a kezét- biztosíthatlak, hogy a javítás már teljesen a részeddé vált, mint a materiális alakban a vér. Kicsit jobban belegondolva, ennek a nőnek kifejezetten anyás kisugárzása volt: a mimikája, a gesztusai, a kedvessége, a figyelmessége... Megfordult a fejemben, hogy talán ő is az emberi világból származik, mint én. Bár, igazából eddig minden kék emberkét, akit eddig ismertem, mind az emberi világban is megfordultak.

Intett finoman:
-Kövess, kérlek... Valaki már nagyon szeretne beszélni veled. Na erre a mondatra elkerekedtek a szemeim. Velem? Mégis ki, a szuper számítógép? Esetleg Tron, miután kiderül, hogy létezik? Minden esetre követtem a hölgyet. Talán az anyás jelleme teszi, de úgy éreztem, hogy meg tudok benne bízni. Igencsak a rétegek mélyére vezetett (te úristen, merre lakik ez?), rengeteg panelen és nyomtatott áramárt körön át. Egy zárt térbe érkeztünk. Épp csak annyi tudatosult bennem, hogy az áramkörös falak természetellenes színben játszanak, amikor valaki megtámadott hátulról. Olyan lendülettel ugrott rám, hogy pánikszerű ordítások kíséretében elhasaltam, és mikor ütöttem volna vissza, elkapta a kezem, és végigborzolta a hajam:
-Öcskös!- hangja harsány volt, és vidám- Ezer éve nem láttalak, jó látni a képed!

Ekkor kapcsoltam, és kibújva a szorításából jobban szemügyre vettem, hogy valóban nem csal-e a fülem, és a szemem. Az elődöm volt az, a maga 30 évével, és széles vigyorával.
-Dexter nagybácsi? Azonban ő felkacagott, és hátba vert:
-Szólíts csak Freakazoidnak! Bár tudok róla, hogy mostanában te koptatod a nevem, azért belefér! Értetlenül pillogtam rá. Semmire... de semmire nem emlékeztetett belőle a bácsikámra. Most legalább értettem azokat a felületes, komolytalan naplóbejegyzéseket. Ő éppen az egyik áramkörös falból előszedett magának egy kávéval bögrét, majd visszavigyorgott:
-Na mi van, megkukultál? Azt hittem, örülni fogsz nekem! Én meg csak tátottam a számat, mert még mindig nem kapcsoltam, hogy mit is látok.

Nagy nehezen összeszedtem magam, és visszakérdeztem:
-Te most... élsz? Ő pedig lazán vállat vont:
-Attól függ, mit nevezel életnek- és belekortyolt a kávéba. Ekkor a nő odasétált, és elmagyarázta nekem:
-Amit itt azok csak szellemek a gépben. Az emberek világában mindketten meghaltunk, de a kód miatt kapott  képességek egyfajta elektromos lényekké változtattak minket, akik önállóan élnek a kibertérben, vagy más elektromos közegekben. Ez igencsak lelombozott. Visszanéztem az elődömre:
-Szóval... Dextert nem láthatom többé? Ő egykedvűen elhúzta a száját:
-C'est la vie, sajnos ez ügyben nem tehetek semmit. Bár megválaszolhatok neked néhány kérdést, és elláthatlak pár jó tanáccsal, ahogy azt egy őrült nagybácsinak illik...
-Először is- kezdtem bele- te honnan ismersz? Dexter ezt az arcát még... vagyis ezt az arcodat még nem láttam... vagyis... na, érted mire gondolok. (Ó igen, fogalmazási gondok... ) Freakazoid pedig elvigyorodott:
-Az semmiség! Lehet, hogy Dexter próbált kizárni a magánéletéből, amennyire csak lehetett, de amit ő tudott, azt én tudtam, és amit én tudtam, azt ő is tudta. Ilyen egyszerű. Legalább nem kellett cetliket hagyogatnunk egymásnak...

Aztán a hölgyre mutattam:
-És ő kicsoda? Nem akartad egész véletlenül bemutatni? Az elődöm egy laza mozdulattal maga mögé hajította a bögrét kávéstól, majd átkarolta a nő hátát:
-Ő itt Tara. Kedves csaj. Mi ideát vigyázunk egymásra, mint sorstársak. Bár... ő rosszabbul járt, mint én. Tara folytatta:
-Teljesen véletlenül jutottam a kódhoz. Ezt követően pedig azonnal belehaltam a folyamatba. A testem odaát maradt, a másik világba. Ez nagyon lelombozott, le is hajtottam a fejem:
-Nagyon sajnálom...

Aztán újabb kérdések ötlöttek fel bennem, így hát folytattam:
-Valamit nem tudtok egy White Light nevű lányról? Hetek óta megkeseríti az életem. A hölgy itt elkomorodott, és válaszolt:
-Hidd el, ő nem gonosz. Ő csak egy zavart lány, akinek nagy szüksége van a segítségedre. Erre felfigyeltem. Kicsit jobban Tara felé fordultam. Kifejezetten segíteni akartam neki, és ez egy jó lehetőségnek tűnt:
-Miben tudnék neki? Ő pedig folytatta:
-Segíts neki uralni az erejét. Nem, mint Freak... hanem, mint ember. Ugyanis nagyon kicsi az önbizalma, és elfojtja mind a szomorúságát, és az indulatait. Tudom, hogy tudnál neki... láttam, hogy vigyázol rá...

Ekkor olyan erővel csapott belém a felismerés, hogy megugrottam, és elképedve néztem vissza Tarára:
-Kita? Kita lenne White Light? Tara némán bólintott. Én pedig hüledezve folytattam:
-De ezt mégis honnan tudod, ki vagy te Kitának?- aztán fáziskéséssel kapcsoltam, újabb elképedés kíséretében- az anyja? Ő pedig ismét bólintott. Elődöm pedig bizalmasan megdörzsölte a vállát, és rávigyorgott:
-Mert te ilyen figyelmes vagy- majd felém fordult- nos, Rómeó, adott a küldetés. Azonban felemeltem a kezem:
-Nem egészen, hisz épp már benne vagyok egyben- meséltem- sosem voltam egészen nyomon, mert csak vakon sakkoztam  volt ellenségeid között, és igazából csak húzogattam őket ki, de nem tudtam meg az igazságot. Viszont te most el tudnád nekem mondani. Ő felvonta az egyik szemöldökét, majd kissé elhúzta a száját, úgy hallgatta a mondanivalómat. Végül feltettem A Kérdést (igen, nagybetűvel):
-Ki ölt meg téged? Ő pedig lassan, sunyin elvigyorodott, Tarát elengedve a hátradőlt, és a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolt:
-Egy olyan ellenségem, aki nem a fizikai síkon mozog. Egyetlen egy ilyen ellenségem volt, egy természetfeletti... Az, akinek nem mondják ki a nevét...

all is lost

Volt már sportbalesetem: orrtörés, bokaficam, monokli, és zúzódások itt-ott. De mivel azokat időben ellátta a doki, így a chtulhutól szerzett sérüléshez egyik sem volt fogható. Azt magam próbáltam ellátni több-kevesebb sikerrel: alkohol, jód, vatta, géz (lehet, hogy ennek a fele is elég lett volna, de biztos, ami biztos...). Nem engedtem magam megnézetni dokival, mert a titkos életemet is féltettem, és fater is a haját tépte volna. Csak reménykedni tudtam, hogy a meccs napjáig begyógyul.

Sajnos nem volt túl sok idő, a chtulhus napon volt az utolsó edzésem. Szóval... épphogy beforrt az az ocsmány harapás. A gézt megpróbáltam álcázni azzal, hogy rátekertem még egy indián kötést. Az olyan stílusosnak tűnt, és nem találtam a szabályzatban se semmit, ami ellene szólna. Hogy miért voltam ilyen makacs? Továbbra is... azért, mert fateromnak ez a mérvadó. Mindig megköveteli tőlem a győzelmet, és én mindig győztem is. Most sem terveztem ezt másképp, a sérülés ellenére sem.

Szóval így mentem meccsre. Jó vagyok, mi? Hát, pedig a ringben már nincs visszaút. Én pedig büszke vagyok és makacs. Úgyhogy elütötték a gongot, a másik ökölvívó pedig már jött felém, mint a golyó. Védés, védés, cselezés, jobb egyenes, védés. Elsőre ennyi. Aztán megint támadott. Újabb védés, még egy védés, két bal horog. Ő kicsit meghátrált. Én viszont máris éreztem a maró fájdalmaz a felkaromban. Próbáltam összeszedni magam, és a mérkőzésre koncentrálni. Nem hagyhattam, hogy a fájdalom elgyengítsen.

Következő menet. Most én támadtam. Egy találat, még egy találat, ő védett, és cselezett. Aztán egy ütés tőle oldalról. Hoppá, bogárkám, felélénkültünk kicsikét? Lehet, hogy az elején kicsit elkalandozott, és szó szerint kellett neki pár pofon, hogy észhez térüljön. Tőlem ugyan megkapta. Megint támadt. Védés, védés, bal egyenes... és még egy ami olyan szépen sikerült, hogy felszakadt a szemöldöke. Viszont az én karomba is mélyebben nyílalt a fájdalom. Éreztem, hogy bele is remeg a karom, hirtelen meg is riadtam, hogy nem fog tovább menni.

Újabb menet. Ő igencsak rossz néven vette a szemöldök szakítást. Be volt gizdulva, igen hevesen támadt. Védés, védés, cselezés, védés, védés, egyre jobban fáj a bal karom, védés, védés, talált, talált, anyád, jobb egyenes, jobb egyenes... Csávó megingott. Nem tagadom, én is. Mind a fejemre mért ütésektől, mind az egyre nagyobb intenzitású fájdalomtól. Most már nemcsak egy pillanatra, hanem percekig remegett a karom. Ő persze nem várta meg, amíg eláll (miért kellett volna neki? hisz egy kurva szót nem említettem senkinek a chtulhus balhéról...), hanem ismét támadott.

Béna védés, béna védés, cselezés, jobb egyenes, béna védés, cselezés... Nem kéne menekülnöm. Jobbal bevittem egy újabb ütést. Lehet, hogy eltaláltam, de ő látszólag jobb kondiban volt per pillanat, mint én. Fáradtam, és iszonyatosan nyílalt a karom. Egyre erősebb volt a kétségem, hogy ez összejöhet. Még faterom is beordított:
-Dan, mégis mi a frászt művelsz? Ne bénázz, szedd már szét!

Egy kis buzdítás. Most én támadtam. Talált, talált, talált, talált... meg ő is engem, még háromszor. Megszédültem. Éreztem, hogy lábaimmal kerestem az egyensúlyt, hogy el ne essek. Aztán mikor felpillantottam, ő ismét nekem esett, és újabb sorozatot kaptam a fejemre. Kész... kidőltem.

Nem ájultam el teljesen, de hihetetlenül eltompultak az érzékeim. Hallottam, ahogy a bíró kiszámol, mondja az új bajnok nevét, és a nézők tombolnak. Próbáltam összeszedni magam, hogy felálljak, de faterom gyorsabb volt. Megragadta a jobb karom, és felrántott:
-Gyere- mondta komolyan, és elindultunk az öltözőbe. Keserűvé vált a szám íze. Innen a ponttól éreztem igazán, hogy nyakig benne vagyok a szarba.

Nem is tévedtem olyan nagyot. Ott ültem a padon, mint egy rakás szerencsétlenség, és faterom osztotta az észt:
-Mégis mi történt veled? Úgy ütöttél a vége felé, mint egy lány! Még csak meg se karcoltad! Mégis mit nem értesz azon, hogy neked kell nyerned, és hogy szedd szét a fejét? Vagy talán cserben hagyott az erőd? Nem bírtam válaszolni. Fáradt voltam, megalázott, és nem akartam mesélni a chtulhuról sem. Főleg, hogy az még további kérdéseket vetne fel maga után, ami az egész bácsikám utáni nyomozást is érinti Freakazoiddal, hackkerléssel, és bűnözőkkel együtt.

Odalépett hozzám, és megrángatott:
-Mondj már valamit! Mit kellett elbénáznod ezt a meccset? Csak ránéztem... aztán el. Enyhén meglökött, majd felállt velem szemben:
-Csalódást okoztál... Mi több, nem gondoltam volna, hogy a fiamból ekkora lúzer lesz, hogy még az ilyen egyszerű kérdéseket sem tudja a veresége után megválaszolni. Megfogta a kilincset, majd visszanézett:
-Zuhanyozz el, aztán gyere! Otthon még alaposan elbeszélgetünk erről- és kilépett, becsukva maga mögött az ajtót.

Ez volt az a pillanat, amikor hihetetlen kicsinek éreztem magam: elvesztettem a legjobb barátomat.... a barátnőmet... a meccset... még csak fix nyomon se járok a nyomozást illetően. Ki akartam menekülni a világból. És rájöttem, hogy egyetlen módon ezt meg is tehetem. Freak out! És odaléptem kapcsolóhoz... becsatlakoztam az áramkörbe, és meg sem álltam a kibertérig. Körbenéztem...

Csend...

Csodálatos, lélekig ható csend...

Olyan erős, hogy önkénytelenül is eleredt a könnyem. De azonnal letöröltem, és nagy levegőt véve kicsit összeszedtem magam. Kinéztem egy szimpatikus zugot, ahová letelepedtem. Ezután csak lehajtotta a fejem, és hagytam, hogy magával vigyen az édes álom...

cthulhu rising

Miután kiszabadultam a gengszterek fogságából, az első napirendi pont, hogy levadásztam a főnököt. Szerencsére nem jutott messze... én pedig gyors vagyok. A legnagyobb bánatomra nála is kihűlt a nyom: nem hogy nem ő volt a gyilkos vagy valamelyik gorillája, de még azt se tudtam, hogy Freakazoid meghalt. Mily meglepő... szóval a bácsikám régi ellenségei közül vannak, akik még azt hiszik, hogy él. Mindenesetre a főnököt fellógattam az egyik ipari darura, és telefonáltam a rendőrségre. Örülni fognak, hogy kaptak egy kedves kis meglepetést...

Következő napirendi pont: Kita. Akkora slamasztikában hagytam őt, hogy nemcsak térden állva kell bocsánatot kérnem tőle, de ki is engesztelnem. Ráadásul ez a bált követő nap estéje volt, talán még taplónak is tart, hogy egész nap nem jelentkeztem. Úgyhogy 'Freak in', és már rohantam is hozzájuk. Egy pillanatra szöget ütött a fejembe, hogy az elmúlt órák sűrű eseményei után elég nyúzott lehetek, de ez izgatott most a legkevésbé. Inkább türelmesen megvártam, amíg nyílik az ajtó...

És mögötte a faterja volt. Én meg hadartam, mint a hülyegyerek:
-Jó napot, beszélhetnék Kitával? Fontos lenne... Ő először halvány döbbenettel az arcán végigmért (ebből szűrtem le, hogy istentelenül festhettem), aztán nyugodtan, kimért hangon visszakérdezett:
-Te vagy Dan, ugye? Én pedig bólogattam:
-Igen, én... Diszkéten elmosolyodott:
-Kita már sokat mesélt rólad. Azt is, hogy megvédted- aztán elkomorult- de sajnos nem tudsz vele beszélni. Én is elkomorodtam:
-Miért nem?- kérdeztem értetlenül. Az apai aggodalom megjelent az arcán, ahogy folytatta:
-Órák óta senkit nem enged be. Én is próbáltam vele beszélni, de nem hajlandó kijönni. Nem tudom, mi a baja... Én viszont sejtettem. Az egész az én hibám, elcsesztem mindent, ahogy illik, hisz pont akkor hagytam cserben, amikor vigyáznom kellett volna rá. Rohadt kettős élet... Visszanéztem az apjára:
-Átadja neki, hogy kerestem? És jobbulást kívánok neki... A fater visszamosolygott, és bólintott:
-Persze, fiú, feltétlen. Örülök, hogy ilyen barátai vannak, mint te. Majd becsukta az ajtót.

Ezen viszont meglepődtem. Valószínűleg Kita nem említette neki, hogy mekkora egy tapló voltam. Talán jobb is, mert akkor valószínűleg nem ilyen fogadtatásban részesültem volna, hanem egy alapos tökön rúgásba... Annyi baj legyen... remélem, mihamarabb jobban lesz.

Az egész hétvége alatt nem is láttam őt. Se Cody-t (úgy tűnt, még mindig haragtartó). Se White Light-ot. Reméltem, hogy miután felkel, az lesz az első dolga, hogy a fejemet veszi, de a jelek szerint inkább váratott magára. Ismét eszembe jutott az a jelenet, és a hideg kirázott tőle... mintha megszállta volna valami megmagyarázhatatlan... Oké, legyőzni legyőztem, de valahogy még neki se kívántam volna ezt az őrületet. Még az edzésen se tudtam megfelelően összpontosítani, annyira kavarogtak ezek a gondolatok a fejemben. Pedig jobban kellett volna, hisz közeledett egy újabb meccs. Faterom pakolta is rám a feszültséget elég masszívan. Lehet, tényleg nem kéne gondolkodnom...

Vasárnap este mégis teljes harci díszben, ismét az egyik épület tetején csücsültem, sasolva, hogy a három alany közül valamelyiket kiszúrhatom. Viszont helyettük kaptam egy negyediket... hátulról. A lendülettől legurultam a tetőről vele együtt, és átsuhant az agyamon, hogy milyen csúnya lesz majd a becsapódás. Ehelyett azonban felemelkedtem... és átrepültem... egészen a szemközti épület falába. Nem mondom, alaposan beleposszantam, majd ahogy a fájdalom végigrengett a testemen, felnyitottam a szemem. A támadóm repült felém... Nem egy sárkány, nem egy hárpia, még csak nem is egy jetpack-os tudós... hanem egy chtulhu. Erről csak a legelvetemültebb tündérmesékben hallottam eddig.

Épp az utolsó pillanatban félreugrottam, mire ő a becsapódásával csak tágította a falon lévő repedést. Rá egy vezetéknek, elektromosságként pedig le a földre, majd becéloztam egy 220-as támadással. Telitalálat! Hatalmas robbanás, füstfelhő, ami csak kell. Talán ennyi volt. Ziháltam. Aztán egy váratlan pillanatban, egy újabb támadás felülről. Az a dög belepaszítorozott a földbe. Én megragadtam a csápos pofáját, és megrántottam:
-Mégis honnan jöttél te, polip pofa? Ő ordított, majd az egyik kezével lefejtette a kezem a képéről, és válaszolt:
-Vorn vagyok, és még nem álltam bosszút a gazdám lecsukásáért. De a mai nap végre bevégzed, Freakazoid!

Már emelte is az öklét, hogy átrendezze a búrám, mire egész egyszerűen a szájába tapostam. Kicsit meg is tántorodott, és ezt az előnyt ki is használtam. Egy jobb egyenes, még egy jobb egyenes, egy bal ho... micsoda? A chtulhu elkapta a karom... a szájával. Hihetetlenül belemélyesztette a felkaromba a fogait. Meg is lepődtem, hogy egyáltalán fogai vannak, hisz ez a polipfej nem éppen erre engedett következtetni.
-Aztakurvaélet!- ordítottam (időm se volt a sokktól, hogy kitegyem a szóközt, ne kössetek már bele...), majd a másik öklömmel némi elektromosságot generáltam és úgy vágtam fejbe. A másik karomat legalább elengedte, de szinte azonnal visszatámadott.

Én pedig újabb elektromos támadást vetett be, ismét fejre célozva. Ettől már jobban megszédült. Ekkor éreztem, hogy sínen vagyok, és nem szabad hezitálnom, különben ez a görény laposra ver. Szóval nekifutás... egy gyomros, hármat a fejre, és beletaposni a bordái közé. Éreztem, hogy ilyenkor nem egyszerűen a győzni akarás hajtott, hanem kifejezetten a félelem. Baromira beijedtem, hogy ilyen erős ellenféllel találtam magam szemben. És még közben is megragadta a bokámat, és áthajított az utca túlvégére. Esküszöm, hogy egy meteorit nem csapódhatott volna be szebben...

Ő pedig ismét nekem ugrott. De úgy gondolta, hogy nem pepecsel tovább azzal, hogy a csontjaimat tördeli. Inkább megragadta a nyakam, és szorította. Én pedig megfogtam a kolosszális mancsait, és próbáltam magamról lefejteni. Azon kívül, hogy egyre kevesebbnek éreztem a levegőt, még a bal karomat is, hogy egyre jobban bénul. Biztos a harapás miatt, ahogy ömlik belőle a vér. Hát... itt a vége. Úgy végzem, mint Dexter nagybácsi. Csak abban reménykedtem, hogy a mennyországban tényleg jobb lesz a klíma, ahogy mondják...

Aztán egy dördülés... meg még egy... és egy harmadik... Elkerekedtek a szemeim. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy levegőhöz jutok, és a chtulhu mancsai csúsznak le rólam. Aztán fennakadtak a szemei, és eldőlt. Mögötte pedig az ismerős fakabátot pillantottam meg, két kocsival, és a kezében pisztollyal. Lassan eltette a fegyvert, és elindult felém:
-Minden rendben? Azért a döbbent tekintetéből lerítt, hogy ő sem találkozott mindennap chtulhukkal. Én a karomat fájlaltam ugyan, de az, hogy ismét levegőhöz jutottam, felért mindennel. Bólintottam:
-Igen, minden rendben... Elgondolkoztam, hogy egész gyorsan ideért. Ismét felpillantottam:
-Épp időben... Hogy sikerült ilyen hamar... ? Elvigyorodott, de kicsit még remegett az idegességtől:
-A közelből telefonáltak a zaj és a rendbontás miatt. És mikor leírtak titeket, akkor már tudtam, hogy komolyan elkel a segítség. Bizalmasan elmosolyodtam:
-Jövök neked eggyel.

Aztán elcikáztam a tett helyszínéről. Tényleg hatalmas segítség volt a fakabáttól. Megmentette az életemet. Abban a pillanatban valahogy már nem tudtam aggódni semmi miatt....

two Freaks can't make it in one place

Eddig még voltam másnapos... és azt hittem, hogy apám hajnali, edzés előtti keltésénél nem lehet rosszabb. Erre a mostani alkalom alaposan rácáfolt. Úgy fájt a fejem, mint a rohadt élet, és a közelben lévő beszélgetés is először foszlányokba hallatszott. Lassan felnyitottam a szemem, pillogtam... sokáig eléggé homályos, zavaros volt a kép. Nagy nehezen kivettem, hogy valami kisebb előszobában vagyok, vele szemben nyitott ajtó, melynek két oldalán egy-egy gengszter állt, nekem háttal. Átláttam a másik helyiségbe, ami egy dolgozószoba volt, hatalmas asztallal, könyvekkel, asztal mögött panoráma ablakkal...

Ott volt a főnök. Épp azzal a minden lében kanál hófehérkével beszélt, és közben perkált neki:

-Itt a vérdíj, hölgyem. Igazán szép munka volt- kivette a szivart a szájából, és érdeklődve fürkészte az arcát- de árulja már el... honnan tudta, hogy oda fog menni? White Light halkan nevetett:

-Olyan forrástól, aki kiadja nekem minden információját, ha akarja, ha nem. A góré halkan nevetett, és szélesen elvigyorodott:

-Talán ilyen jól ért az emberek manipulálásához? White Light pedig sötét mosollyal válaszolt:

-Inkább az érzelmi megtörésükhöz... legalábbis az övéhez, és piszkosul jól. 

Tehát valaki nagy bajban van, és ennek a velejéig romlott hófehérkének  a zsarnokságában él. Ekkor ugrott be az is, hogy Kitát alaposan cserben hagytam. Ott maradt, teljesen egyedül a teremben. Hogy fogom én ezt neki megmagyarázni? Hamar rájöttem, hogy a filózás helyett ideje lenne inkább a tettek mezejére lépni. Kitapogattam a kötelet, amivel a székhez kötöttem, majd megragadtam. Összeszedtem magam, és végiggondoltam a tervet, ugyanis gyorsan kellett cselekednem. Amint kisakkoztam minden lépést, egy impulzussal épp arra a pillanatra megnöveltem az erőm, amíg szétszakítottam a kötelet.

Számoltam azzal, hogy az ajtóban lévő gorillák ezt meghallják... és csodák csodája, nem tévedtem. A szakadás hallatára, azonnal fordultak is, és tüzeltek. Én viszont már nem voltam ott... legalábbis nem láttak. Villámgyorsaságra kapcsoltam ugyanis. Elkaptam az egyiket, újabb nyakcsavarás. Aztán a másikat... Háromszor-négyszer megtiszteltem az arcát az öklömmel, mire kidőlt. 

Már a főnök felé fordultam, de láttam, hogy menekülőre veszi. Viszont White Light... ő szépen felállt velem szemben, mint férfi a férfival... vagy inkább mint tökös csaj a férfival:

-Úgyis panaszkodtam, hogy ez túl könnyű volt- mosolyodott el magabiztosan- most legalább alaposan elintézhetlek. 

-Én sem mondhattam volna ezt szebben- válaszoltam vissza- Táncoljunk! 

Ő azonnal ugrott, egy rúgást becélozva. Azonban elkaptam a lábát, és áthajítottam a szobán, neki a könyvespolcnak. Meg se vártam, hogy lecsússzon róla, máris támadtam. Azonban kiszúrt, elkapta az öklömet, és olyan jó csajosan lekevert egy pofont. Bevallom, ez tényleg rohadtul tud fájni... de annyira nem, hogy hosszabb távon elterelje a figyelmem. Elektromos támadást vetett be, amit cseleztem... Válaszolt megragadtam azt a szép hosszú haját, és egy határozott mozdulattal a földre rántottam. A következő az lett volna, hogy az arcába taposok, de a kis görény elfordult az útból. Felpattant, és felém fordult:

-Látom, végre felkötötted a gatyád. 

-Neked is javasolnám- mondtam, majd betámadtam. 

Egyszer hárított, még egyszer hárított, harmadszorra is hárított, majd kirúgta a lábam. Látványosan lefejeltem a padlót. Aztán oldalba rúgott. Megpróbálta másodszor is, de képen találtam egy jól becélzott villámmal, amitől felsikított, és az arcához kapott. Ezt kihasználva kepesztettem fel, és ragadtam meg a karját, amit hátracsavartam, majd az egész csajt a falhoz nyomtam. Akkor kapott ő is észhez.

 -Hadd halljam csak... ki ez a forrásod, akit rettegésben tartasz?- itt jobban kicsavartam a karját, és hogy jobban motiváljam, a hangomat is felemelte- Válaszolj! ő félig rám nézett:

-Úgyse fogom elárulni- sziszegte dühösen- sőt... ha minden jól megy, idő előtt meg fogom ölni. 

Ekkor megrándult a teste, mintha valami mélyen belé hasított volna, és felsikított. Még én is megijedtem, és elengedtem. Ő pedig tovább rángatózott, és kiáltott fájdalmasan... szó szerint vakarta a falat, aztán feldöntötte az asztalt... végül a fejét fogta kínjában, ahogy térdre rogyott. Mindezalatt a következőket kiabálta:

-Elég legyen! Hagyd már abba! Úgyse parancsolsz nekem, te kis senki! Nem küzdhetsz már sokáig ellenem... úgyis a földbe taposlak! 

Én csak elképedve néztem a jelenetet. Komolyan beijedtem az egész jelenségtől. Az egész teljesen váratlanul jött, egy meglehetősen erős személyiségtől. És úgy látszik, közben a démonjaival küzd... vagy talán skizofréniával? Egy biztos... oda nem mertem menni. A fél berendezést tönkretette így is, és úgy tűnt, hogy épp kárt tesz magában. De ami a legijesztőbb pillanata volt az egésznek, amikor egy pillanatra rám nézett, ártatlan tekintettel, félénken összehúzva magát, patakzó könnyekkel:

-Kérlek, menj innen... - még a magabiztos hangja is kislányossá, és félénkké vált- Menekülj! Aztán megint visszaváltozott az őrültté, aki fájdalmasan ordibált, és fogta a fejét. 

Mintha egy teljesen más ember beszélj volna... A hideg végigfutott a hátamon, és komolyan elkezdtem őt sajnálni. Egy ideig haboztam, hogy oda kéne hozzá mennem, és segítenem neki... Olyan szerencsétlenül festett, ahogy ott kínlódott. Végül megragadtam az egyik vaskos, meglehetősen kemény borítójú könyvet, és teljes erőből fejbe vágtam vele. Sikerült... elájult, és kidőlt, mint a rohadt nád. 

Hagytam, hogy a könyv kicsússzon a kezemből, majd lesajnálóan végignéztem rajta.

-Majd legközelebb- gondoltam- majd legközelebb lerendezzük ezt a párbajt. És elindultam kifelé... 

crashing the party

A tavaszi bál. Ilyenkor mindenki teljesen meg van húzatva... főleg a csajok. Elindul az őrült shopping... ha éppen nem ruhák vagy cipők után, akkor a sminkekért és egyéb csecsebecsékért, hogy a lehető legjobban nézzenek ki. Ehhez jön még a fodrász is, a műkörmös és legextrémebb esetekben a pedikűrös is (valaki a körömcipőre esküszik), és már el is ment az egész nap a nagy esemény kezdetéig. Ezzel szemben mi, férfiemberek mit csinálunk? Kinyitjuk a szekrényt, kitúrjuk a mélyéről az öltönyt, kicsit leporoljuk, és már kész is. Menőcsávók a hajukat is be szokták lőni.

Én ezzel nem kínlódtam. Igaz, alaposan szemügyre vettem, hogy jól nézek-e ki vörös nyakkendős pingvinként, de semmi más. Elgondolkoztam, hogy vajon Kita mennyit bajlódhat magával. Szép hosszú haja van, talán azzal elbíbelődött egy ideig. A feltételezésem nem is volt alaptalan... amikor érte mentem, hogy együtt menjünk a tavaszi bálba, valóban megláthattam, hogy milyen látványos frizurát hozott össze magának. De egyben azt is, hogy a jól állt rajta az a diszkréten csillogó világoskék ujjatlan ruha is. Tényleg, mint egy kis jégkirálynő. Nem tudtam megállni szavak nélkül a látványt:
-Csodálatosan nézel ki... Porcelán fehér arca némi pírt kapott, majd kedvesen visszamosolygott:
-Köszönöm... Imponálni akartam neki. Vigyázzba vágtam magam, mint egy katona, és felé nyújtottam a karomat:
-Hölgyem... Ő pedig tovább mosolygott szerényen, és belém karolt. Ez már hivatalos... vittem az én kis jégkirálynőmet a bálba.

Rászámoltam, hogy egy valamivel később érkezzünk a kelleténél. Az eleje mindig döcögősen szokott indulni, kevés, táncolni félő emberkével. Na igen, tinédzserek vagyunk... tele vagyunk gátlásokkal, részben a kor miatt, amiben vagyunk, részben pedig azért, mert a többiek ezt aljas módon belénk nevelik. Itt ismét eszembe jutott Cody. Ő ennek a mintapéldája, hisz a colosék folyton kitolnak vele. És így jobban belegondolva... őt nem is láttam odabenn. Talán még mindig odahaza fő a levében.

Odabenn már egy pörgősebb szám ment. Elvigyorodtam, és Kitára néztem:
-Szeretnél? Ő széles mosoly kíséretében bólintott, mire megfogtam a kezét, és a táncparkettre siettünk. Kicsit engedtem a nyakkendőn, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a ritmus. Úgy utólag belegondolva, lehet, hogy nem kellett volna megvadulnom, ugyanis Kita egyfolytában röhögött rajtam. Biztos úgy festettem, mint egy gorilla... De egy ilyen lány mellett nem zavar. Nevessen csak! Én örülök, ha megnevettethetem. Megfogtam ismét a kezét, és együtt csörögtünk tovább. Meg kellett hagyni, amilyen kis csendes, nagyon jól táncol az ilyen pörgős ritmusra is. Talán ez az ő titkos énje: hogyha senki se látja, akkor úgy táncol, mint egy kisördög. Engem ez viszont inspirált. Felkaptam, és megpörgettem egy kicsit. A nevetéséből ítélve ez nagyon tetszett neki.

Aztán az első jó pár őrült szám után a DJ csaj lassú számokat kezdett el feltenni. Ó igen, ez az este tejszínhabján a cseresznye. Átkaroltam Kita derekát, miközben ő két kezével átkulcsolta a nyakam. A kis drága, lábujjhegyre kellett neki állnia. Aztán mondtam, hogy elég, ha a kezét a vállamra teszi. Így is történt. És miután sikerült felállni, belekezdtünk a lassú táncba. Látványosan kipirult, és csillogtak a szemei. Már ezért a látványért megérte. Persze, éreztem, hogy én sem érzem magam másképp... az arcomba szökött ugyanis a meleg. A tekintetem itta a látványt, amit ő nyújtott ezen az estén, és igyekeztem a lelkembe, a csontjaimba vésni az egésznek a hangulatát.

Egyik kezem feljebb csúszott, egészen a hátára... és magamhoz húztam. Éreztem, hogy kissé megilletődött, de aztán átadta magát a sodrásnak. A vállamhoz bújt, én pedig átkaroltam a hátát, végigsimítottam a vállát, és homlokon csókoltam. Mit is lehetne ilyenkor mondani? A szavak olyan feleslegesek... viszont a hallgatástól egy idő után az ember olyan szerencsétlennek érzi magát. Igen, valóban csodálatos teremtés, és ez a pillanat felér mindennel... de ezen nincs mit ecsetleni. Aztán rájöttem... hogy valamit még nem mondtam neki... egy igen bizalmas és bűvös szót, ami számunkra mindent megváltoztathat. A fülébe súgtam:
-Szeretlek... Ő felnézett rám, ártatlanul csillogó szemekkel:
-Tessék? A túl hangos zene átka... nem hallotta, hogy mit mondok. Ez valahol kissé elkente számomra a hangulatot, de nem hagytam veszni. Kissé hangosabbra vettem:
-Azt mondtam, hogy...

Erre berobbant a fal. A zene leállt, és a többiek sikítozva ugrottak arrébb. Már csak ez hiányzott... csak egy virgonc buznyák hajszál választott el a célomtól, erre elbasszák nekem a bulit. Hogy kik? Gengszterek. De nem azok a sötét rapper arcok... nem! Igazi, öltönyös, géppisztolyos, kalapos gengszterek. Alig, hogy a robbanás okozta füst kezdett elállni, és berohantam Kitával az egyik fogas mögé. A szájára szorítottam a kezem:
-Egyetlen szót se- mondtam halkan, majd kinéztem a ruhák mögül. A füst lassan elszállt, a rossz arcok pedig besétáltak... szám szerint öten, egy-egy géppisztollyal. Hatodikként pedig a főmufti, a többiekhez képest világosabb ruhában, fegyver nélkül, szivarral a szájában.

A fiús és nagyszájú szőke DJ-ünket azonban nem riasztották meg. Az a hülyelány azonnal kikérte magának:

-Hékás! Senki nem teszi tönkre a bulit, ha Dorina Joris keveri a talpalávalót! Az egyik erre azonnal ráfogta a fegyvert, mire a főnök leintette, és válaszolt neki:
-Ne aggódj, kislány... csak addig maradunk, ameddig Freakazoid elő nem tolja a pofáját. Intett, mire a gorillái elkezdtek tüzelni a mennyezetre. A vakolat omlott, a többiek pedig pánikolva ordítoztak, és menekültek minden lehetséges rejtek felé (ami általában az asztalok alatt ki is merült). A főnök erre ismét intett, majd a DJ-re mutatott:
-Te... lennél kedves idenyújtani a mikrofont? A szőke hülyelány nagy duzzogva átnyújtotta. A góré már abba szólt:
-Figyelem, kedveseim... Ígérem, nem raboljuk sokáig az időtöket, csak addig, amíg Freakazoid elő nem kerül. Úgyse hagyná, hogy a hozzá hasonló kölykök megsérüljenek. Majd felnézett a plafonra, mintha csak megszólítaná a célszemélyt:
-Remélem, hallasz, Freakazoid... Ugye te se hagynád, hogy bajuk essen? Hisz történetesen még két bombát szereltünk az épületre, amik bármikor felrobbanhatnak, és az iskola maga alá temeti ezeket a fiatalokat.

Hogyne hallottam volna... tisztán és érthetően. De nem mertem megkockáztatni, hogy Kita meglásson. Ő már most reszketett, mint egy kis fehér egér.
-Meg fogunk halni...- suttogta rémülten. Én visszafordultam felé, és megsimogattam az arcát:
-Ígérem, hogy nem lesz semmi baj- súgtam, majd hirtelen ötlettől vezérelve folytattam- de cserébe meg kell tenned egy apróságot. Ő csak némán, riadtan bólogatott, én pedig folytattam:
-Húzd össze magad, és hajtsd le a fejed- leültettem- és szoríts rá mindkét kezed. Így nem esik bántódásod, nem látják, hogy itt vagy. Egy pillanatra visszanézett rám:
-És te mit csinálsz? Lehajtottam a fejét, és nyugtatóan végigsimítottam:
-Én ismerem Freakazoidot. Tudok neki szólni. Te csak maradj így.

Nem volt több kérdése. Jó alaposan összehúzta magát. Én pedig már ugrottam is ki a fogas mögül, "Freak out!" felkiáltással. Ebből már csak az látszott, hogy villámsebességgel hasítok, és az egyik gengszter kezéből kirúgom a fegyvert, majd kifordítom a nyakát. Egy szép kis roppanás hallatszott, majd a tag holtan esett össze. A góré elégedetten elvigyorodott:
-Ezt már szeretem. Örülök, hogy nem várattál sokáig- majd intett- elkapni! A megmaradt gorillák elkezdtek rám tüzelni, én pedig ismét villámsebességre kapcsoltam. Elkaptam az egyiket, és a felsőjét megragadva áthajítottam... rá egy másikra. A góré őrjöngött:
-Mit szerencsétlenkedtek, mihasznák? Kapjátok már el!

A gorillák belátták, hogy a géppisztoly már kétszer is csődöt mondott. Úgyhogy előkaptak pár fincsi kést és kardot, és azzal próbálkoztak be. Az egyik felém közeledőnél alávetődtem, és kigáncsoltam. Egy másik ugyan  végigvágta a felkarom, de vele is számoltam: megfogtam a pofáját, és beleengedtem a 220-at. Közben a lövöldözés alatt két padlót fogott feltápászkodott, és szinkronban megindultak felém.
-Ugyan, kérlek!- vágtam rá unottan. A bal oldalinak nekiugrottam... szépen hanyatt vágódott, én pedig az egyik öklömmel betörtem az orrát, a másikkal pedig kiütöttem az egyik fogát. A mellette lévő társa rángatott le róla. Neki viszont megragadtam a csuklóját, és megtiszteltem egy kis magasfeszültséggel... ő se kelt fel már többé.

Aztán ahogy a maradék próbálta magát összeszedni, a főnökre néztem:
-Az embereid nem jelentenek kihívást a számomra. Jobb lesz, ha elhordod magad a bombáiddal együtt. Ő viszont elvigyorodott a szivarral a szájában:
-Nincsenek is bombák. Csak blöff volt, hogy idecsaljalak. Erre elképedtem:
-Nincsenek? Majd éreztem, hogy valaki a vállamat bökdösi. Megfordultam.

Az utolsó kép, amit láttam, az White Light pimasz vigyora, és egy meglehetősen erőteljes ütés a fejemen. Aztán elsötétült a kép...

villain unseen before

Saint-Exupéry úgy fogalmazott, hogy "ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan". Én viszont kiegészíteném azzal, hogy "márpedig olykor nem ártana, ha látszódna". Ez a minap nyert számomra értelmet. De ne rohanjunk annyira előre, mindent szépen sorjában...

Az alvilág vérdíjat tűzött ki a fejemre, szóval komollyá vált az ügy. Azóta már a piti tolvajok is az én fejemet vadásszák. Tessék megkaptam... én akartam magamra hívni a figyelmet. Nyomra persze még mindig nem akadtam a nagybátyám gyilkosának személyét illetően. Csak annyiban voltam biztos, hogy valamelyik régi ellenség, és hogy ez a kör egyre szűkült.

Aztán Kita. Úgy néz ki, hogy vele sínen vagyok, mint József Attila... Elkezdték ugyanis hirdetni a tavaszi bált, és meghívtam, hogy jöjjön velem. Örömmel vette a felkérést. Úgyhogy amíg ő keres magának időközben valami szép ruhát, én előtúrom az öltönyömet.

Amúgy a hősködésről annyit, hogy nem csinálom rutinszerűen. Ahogy az elején is, úgy voltak ügyek, amiket megoldott a rendőrség... és nemcsak azért mert lekéstem róla, hanem volt, hogy szándékosan nem mentem el. Nem azért, mert önző dög vagyok... hanem először is azért, mert ez elsősorban az ő dolguk. Másrészt, láttam, hogy meg is tudják oldani. Harmadrészt... tartom ahhoz magam, hogy még mindig nyomozok. Nem vagyok felelős az egész emberiségért. A saját életemért és a saját döntéseimért vagyok felelős. Akkor kezdett ebből a "hős" misztifikálásból elegem lenni, amikor az a félévi nagydolgozat előtt szekált vele Cody. Ugyanis megint hallotta a hírekben, hogy balhé van. Én pedig a már felállított prioritásokból úgy ítéltem meg, hogy a nagydolgozat előbbre valóbb. Kicsit balhéztunk is rajta, és a fejemhez vágta, hogy milyen egoista szemétláda vagyok. Én meg azt vágtam a fejéhez, hogy "Én vagyok egoista? Ő használt fel a hackerkedéseihez szinte napi rendszerességgel!". Bevallom utólag, hogy ez egy kicsit erős volt így. Ennek következtében nem is szóltunk egymáshoz. Viszont nekem volt igazam... legalábbis abban, hogy teljes nyugalommal megírhattam a félévi nagy dogát. A zsaruk tényleg elintézték, nem történt semmi baj.

Még ami nem hagyott nyugodni, az White Light. Éjszakánként teljes harci díszben ki is lógtam, abban a reményben, hogy ismét megtalálom... és elláthatom a baját. A már említett minap azonban valami más érdekességre lettem figyelmes. Ahogy az egyik kisebb üzlet tetejéről sasoltam körbe az utca kellős közepén egy lebegő Anubisz fejes jogar... és haladt előre. Be is néztem, hogy ez mégis mi a szent szar... Még a szemeimet is megdörzsöltem, hogy a látásom ezekben a késői órákban nem-e hagyott cserben. De nem! Tényleg haladt előre az a semmiben lebegő jogar. Ezt nem tudtam figyelmet kívül hagyni. Azonnal le is vetettem magam a magasból, rá az objektumra. Azonban ahogy megragadtam, éreztem, hogy van ellenerő... Ezt... valaki... fogja!

Úgy beszartam ettől a felismeréstől, hogy a magas C-t kivágva ugrottam meg hátra. Az Anubisz fej szinte rám nézett, majd megszólalt egy komoly hang:
-Lám... Freakazoid. Szóval mégis igazak a szóbeszédek, miszerint fel és alá járkálsz. Komolyan a szar is megállt bennem, úgy beijedtem. Mi ez, valami szellem? Hirtelen nem emlékszem, hogy Dexter bácsikám említett volna láthatatlan alakokat vagy szellemeket. (Most jött volna jó a szaki segítsége, hogy egy kicsit felhomályosítson).
-Mégis ki a franc vagy te?- fakadtam ki. Csak egy szarkasztikus kacaj hallatszott, majd ezután a válasz:
-Hihetetlen, hogy nem ismersz fel, miután annyit kínlódtál előzőleg, hogy elkapj. Ja... majd elfelejtettem, hogy már akkor sem láttál!

Ekkor éreztem úgy, hogy konkrétan be vagyok pöccenve a nagybátyámra. Hogy hagyhatott rám egy láthatatlan ellenfelet? Még a colosék sem trollkodnak ennél nagyobbat, amikor Cody alsóját a fejébe húzzák. Alig értem ennek a gondolatnak a végére, éreztem, hogy két igen alaposan kapok a pofámba, és egy térdest a gyomromba. Meglehetősen váratlanul ért... nem is tudom, hogy ettől pillangóztam-e jobban, vagy a fájdalomtól. És ez a szemétláda esélyt se hagyott, hogy felocsúdhassak, a jogarból valami energiacsapással küldött meg. Szépen berepültem a kirakatüvegbe, ami nemcsak, hogy hangos csörömpöléssel betört, de még a riasztó is bekapcsolt.

Na, ezután már kissé elhomályosodtak a dolgok, még ha csak egy pillanatra is. Fájdalmasan felszisszentem, majd felnyitottam a szemeim. Annyit láttam, hogy az Anubisz fejes jogar behajol... majd elkezdenek felszállingózni az ékszerek. Aztán leesett, hogy épp a szabadon lévő karjára pakolja őket. Így legalább volt kiindulási pontom. Azonnal megragadtam a karját (sikeresen találtam is szorítást) ahogy felültem:
-Csak ne olyan gyorsan, barátocskám! És áthajítottam őt. Hallottam, ahogy puffan, és ezután a jogarból és a másik karján lógó ékszerekből tájékozódtam, hogy milyen pozitúrában lehet... ami jelenleg a kiterített volt. Én is úgy döntöttem, hogy nem adok neki esélyt. Rávetődtem... és éreztem, ahogy sikerült eltörni két bordát.

Fel is ordított kínjában, aztán rám is:
-Ezt megkeserűlöd!- és e szavakkal újabb energiacsapást küldött rám a jogarból. Le is repültem róla szép ívben, ahogy illik. Ahogy ismét felkeltem, és letöröltem a vért a számról konstatáltam, hogy szépen állunk, hisz ő is használ elektromosságot... vagy legalábbis valamit, ami nagyon hajaz rá. Következő tervként az Anubisz fejes jogart céloztam be. De nem puszta kézzel... hanem a saját elektromos támadásommal. Ő egy ideig tartotta, és kacagott:
-Te bolond... ezzel nem érsz el semmit! El tudom szívni az erőd. Én viszont sötéten elvigyorodtam:
-Biztos vagy te ebben?

Az történt ugyanis, hogy egy meglehetősen masszív támadást vetettem be. Ennek következtében a jogar hamarosan túltöltődött... és felrobbant. Az ipse felkiáltott... és mikor seggre esett, már meg is láthattam őt. Egy egyiptomi herceg volt az, korhű ókori szerelésben. Odaléptem hozzá, és végigmértem:
-Neked mostanra nem múmiának kéne lenned? Erre ő azonban dühödten felordított, és ököllel nekem támadt. Én viszont elkaptam, hátracsavartam a karját, és a falnak nyomtam.
-Na most már elég legyen- mondtam unottan (és morcosan, mivel tényleg a tököm tele volt)- itt ért véged a dal, láthatatlan ember. Ő kifakadt:
-A nevem Amon Kor-Ankh!

Ez volt a varázsszó, mivel ekkor érkeztem meg a zsaruk. Átvették tőlem az ipsét, meg is bilincselték, ahogy azt kell, és elvezették. És minő változatosság, ismét találkoztam az ismerős fakabáttal, aki most kissé lesajnáló vigyorral végigmért:
-Mi van, öreg, rossz napod volt?
-Lehetett volna jobb is- dunnyogtam egykedvűen. Tényleg elfáradtam, és mivel így elbánt velem ez az egyiptomi herceg, így túl jó hangulatban.A fiatal fakabát halkan nevetett:
-Üsse kavics, nekünk se volt már így se. Két társam még a kórházban van égési sérülésekkel. De jövő héten kiengedik őket, ez katonadolog.

Jó arc ez a fakabát. Ezzel az optimista hozzáállásával ideiglenes jókedvre derített. Ez csak addig tartott, amíg a rossz arccal el nem húzták a csíkot. Utána már csak amiatt aggódtam, hogy fater miként kéri számon rajtam, hogy ilyen rozzant állapotba kerültem...

everlasting fight

Nem elég, hogy próbáltam meghódítani a kis jégkirálynő szívét, egy másik nő belépett az életembe. Cody-val azonnal utána olvastunk, hogy Dexter bácsikám nem-e hagyott róla feljegyzést. De semmi... egy virgonc buznyák sor nem írt felvillanyzó elektromos nőszemélyekről. Csak valami Gutierrez nevű csókáról, aki ugyanúgy hozzájutott ezekhez a képességekhez. Csodálatos... úgy látszik, mégsem én vagyok az egyetlen. Viszont White Light az egytől egyig már az én saram... egy következő generiációs bűnöző.

És baromira nem hagyott nyugodni, hogy így sikerült lealáznia. Szabályosan dühített... Annyira, hogy még az ellenfelemet is agresszívabban támadtam a kelleténél. A bíró intett, elém emelte karját, ellenfelem pedig riadtan nézett rám vissza:
-Haver, lazíts! Ne bomolj!- közben törölgette felszakadt szemöldökét. Na igen, junior párbajmeccs van... A kollégának pedig igaza volt, tényleg baromi agresszív vagyok a napokba. De ha egyszer ennyire dühít a dolog...

Épp volt egy kis szünet, amíg fater leöblítette a fejem, és osztotta az észt:
-Ez az, fiam, adj bele mindent! Eddig isteni vagy! Milyen más lennék? Faterom azt akarja, hogy bömböljek, mint egy oroszlán. Csak monoton bólogattam. Valahogy nem tudtam figyelni rá. És az igazat megvallva eddig nagyon a meccsre se. Amikor az ellenfelem kifakadt, akkor kaptam csak észbe, hogy hol is vagyok. De úgy tűnik, az agresszió csatornázása tökéletesen működik. Még ha vissza is fogom magam egy kicsit, már a zsebemben van a győzelem. Már pedig a meccset meg kell nyerni.

Következő menet. Lelkesen ugrottam fel a helyemről... neki csak annyi időt adtam, hogy fel tudjon állni, védekezni már aligha. Újabb kettőt a fejre, és egyet becselezve állba. A családom nem is sejti, hogy mennyi plusz rutin áll e mögött a meccs mögött. A csókán látszott, hogy fáradt, és előzőleg is már eleget kapott. Hagytam egy kis időt, hogy legalább az egyensúlyát visszanyerje. Aztán mikor ismét tisztulni látszott a tekintete, már ő támadt. Tökéletesen védtem. Csórikám már nagyon a végét járta, hisz az ütése gyenge volt, mint a harmat. Ezzel szemben visszakézből az enyém... az szép kis mokkát hagyott a szeme alatt.

Ingadozva a közélig hátrált, és szinte úgy akaszkodott belé. Nagyon zihált, de már látszott, hogy nincs egészen  magánál. És ezt a bíró is látta rajta. Szépen kiszámolta... majd megfogta a kezem és felemelte. 100 wattos vigyor kíséretében hallottam ismét, hogy én, Dan Douglas vagyok a bajnok. Felemelő a győzelem. White Light iránti dühöm is feloldódott arra az időre. Fater ismét gratulált, anyám a nyakamba mászott... ahogy az ilyenkor mindig lenni szokott. Este tuti grillparty lesz megint... ez már hagyománnyá vált.

De még előtte az utam az öltözőbe vezetett. Előbb egy frissítő zuhany, aztán egy átvedlés. Nem is tudom, ilyenkor mi a jobb... a felemelő győzelem, vagy a meccs utáni hideg víz. Ahogy a cipőmet kötöttem, hallottam, hogy nyílt az ajtó. Felkaptam a fejem. Kita és Cody. A legjobb barátok, akikre csak számíthatok. A kis jégkirálynő lelkesed hozzám szaladt, és a nyakamba ugrott.
-Ejha- mondtam neki meglepetten- nem gondoltam volna, hogy érdekel egy ilyen primitív sport. Ő visszanézett rám:
-Ez volt az első meccsed, amit láttam- mondta lelkesen- és nagyon tetszett! Nagyon jó voltál! Halkan nevettem, és poénkodva hozzátettem:
-Azért remélem, nem rémisztettelek el.

Szaki folytatta:
-Most kicsit jobban nézel ki. A napokban eléggé morcos voltál. Vállat vontam:
-Azt hiszem, sikerült kiadni magamból- majd végignéztem mindkettőjükön- különben is, ilyen társaság mellett, mint ti, ki érezné rosszul magát? Magamban persze tudtam,hogy ez kicsit klisésen jött le, hisz mindketten láttak már a rossz napjaimban. De abban a pillanatban tényleg ezt éreztem.
-De tényleg- kérdezte Kita érdeklődve- miért szereted? Megejtettem felé egy ártatlan mosolyt, majd válaszoltam:
-Igazából faterom választása volt elsősorban, nem az enyém. De ha már így alakult, akkor jóra fordítom. Meg aztán, idővel rájöttem, hogy ez is állandó küzdelem, akárcsak az élet.

Láttam Kita szemeiből, hogy érti, mire gondolok. Ismét végignéztem rajtuk. Jobban belegondolva, talán Cody-nak van még a legnormálisabb családja, a legstabilabb háttere. Kita szülei ugyebár elváltak. Az apjával él, aki munkamániás. Én a szüleim korai és egyetlen gyereke vagyok... akik meglehetősen felszínesen gondolkoznak a világról. Ebből adódóan is rengeteg nyarat töltöttem a nagybátyámnál, hisz amíg buliztak, engem rá hagytak. Minden morált, amivel jelenleg rendelkezem, azt nem mástól, csakis tőle tanultam. Velünk szemben Cody: szülők kiegyensúlyozottak, a bátyja végtelenül toleráns, és mindig van idejük egymásra. Szakikámnak talán csak a suliban lévő hülyegyerekekkel kell megküzdenie... arra viszont ott vagyok én, hogy megvédjem.

White Light

Mi rosszabb program nélkül otthon töltött hétvégénél? A programozással otthon töltött hétvége! Cody ugyanis alaposan bevasalta rajtam az ígéretem. Tényleg hagyott pihenni, és az rengeteget segített... de utána viszont péntek a legközelebbi hétvége minden szabad percét vele töltöttem, és ismét törtük fel a rendszert, ahol csak lehetett. Azt vettem észre, hogy egyre jobban kezdek belejönni. Már vagy egy hónapja tapasztaltam, hogy a saját világomban is egyre jobban felismerem a programnyelvet. Úgy látszik, egy idő után egyszerűen bőrön át meg lehet tanulni.

-Tudtam én- hallottam Cody lelkes hangját a fülesben- a kormányt a legnagyobb multik pénzelik. Ezért van egyfolytában olyan burkolt kivételezés.
-Persze, persze- bólogattam gépiesen, ahogy bogarásztam tovább a holo képernyőkön- örülök, hogy élvezed.
-Jobbak vagyunk mint a Viki Lix- ujjongott tovább a szaki- még két mappát fel kéne túrnod nekem, és mára készen is volnának- majd ismét lelkesen elkezdett hadarni- ó, ez olyan pompás! Tudtam én, hogy az összeesküvés-elméletem igaz! Mégsem vagyok egy hülye kocka. Közben én már bogarásztam a holo képernyőn keresztül a dolgokat:
-Te vagy a legjobb hülye kocka, akit csak ismerek- mondtam poénkodva. Persze, a jókedve engem is megmosolyogtatott. Annyira nem hozott lázba a sok lebuktató dokumentum, mint őt... de legalább ő örült.

Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy a dokumentumok a holo képernyőről pörögnek elfelé. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, Cody azonnal kifakadt:
-Valaki illegálisan tölt le mellőled! Látom, hogy úsznak ez az adatok!

-Mégis ki?- néztem körbe ijedten. Arra gondoltam, hogy egy oldschool hacker programja az, és ott kucul a közelben. De nem. A folyosó másik végén egy fehér alak állt, egy másik holo képernyőnél. A bőre kék volt, mint nekem... ugyanúgy fekete maszk is a szemek körül. Viszont a ruhája (ujjatlan felső, alkarig érő ujjatlan kesztyűk, nadrág) és a haja teljesen fehér volt. Még a felsőjén, a mellkasa közepén volt egy fekete kör.. valamint az ajkai. Alig lehetett alacsonyabb nálam, olyan 170 magasnak tűnt. Válaszoltam Cody-nak:
-Valóban nem vagyok egyedül. Ne haragudj haver, de ezt el kell intéznem...

Cody nem szólt. Hallgatás pedig beleegyezés. Szóval villámsebességre kapcsoltam és nekiestem a csajnak. Az utolsó pillanatban vett észre, de nem tudott reagálni. Szépen elvágódtunk a földön, és rárivalltam:
-Te meg mégis ki az ördög vagy? Ő azonban hidegvérrel elmosolyodott:
-Ni csak, egy kolléga... Rosszalkodunk? Azonban én komolyra fogtam:
-Nem szokásom hölgyeket ütni... de veled kivételt teszek, amiért szabotáltad a munkánkat! Készültem is leütni, de ő kiszökött. Ugyanúgy rendelkezett villámsebességgel, mint én. Frankó... egy testhezálló ellenfél. Nem is kellett több.

Azonnal utána eredtem, bemérve őt. Azonban kicselezett, és visszatámadt. Úgy megküldte a fejem a lábával, hogy csak lepkéztem. Visszafordultam pillogva, ő pedig újra támadt magabiztosan.
-Ó, azt már nem! Vetődtem, és alulról támadtam. Nekinyomtam a falnak. Kissé mintha kisodródott volna a lendületéből, de aztán visszavigyorgott rám:
-Élvezed? Megragadtam a csuklóját, és elrántottam:
-Ki vagy te? Halkan nevetett:
-A nevem White Light. Te pedig csillagokat látsz. E szavakkal bemért egy alapos övön alulit. Kínomban térdre rogytam, ő pedig kiszabadult a szorításomból. Felkacagott:
-Veletek fiúkkal az a baj, hogy olyan nyilvánvaló gyenge ponttal rendelkeztek. Felnéztem rá:
-Veletek lányokkal pedig az, hogy olyan könnyen elbízzátok magatokat! Megragadtam a bokáját, és elrántottam. Olyan szép hátast vágott, hogy már sajnáltam, hogy nincs nálam kamera. Lassan feltápászkodtam, de ő sem volt rest: már ugrott is, két kezével a nyakamra. Kissé meghátráltam, majd könyökkel orbitálisan arcba küldtem. Ő ismét repült... most oldalra, majd menekülőre fogta. Én viszont nem hagytam annyiban. A nyomába eredtem.

A balhé a kibertérből az elektromos hálózaton átvezetve az emberi világba folytatódott. A villanyvezetékről az egyik épület tetejére kerültünk. Ő stabilan előre... én pedig lendületből utána. Ismét cselezett, majd egy elektromos támadással válaszolt. Ezt hárítottam, és oldalról próbáltam bevinni egy ütést. Újabb cselezés, és átugrott a másik ház tetejére. Követtem... most viszont vetődve, és ismét elkaptam a lábát. Ő pedig úgy döntött, hogy használja a másikat és elkezdte taposni vele a fejem. Ezt igen rövid távon tűrtem csak el, ugyanis egy masszív elektromos támadással megrázó élményben részesítettem. Kicsit kóválygott is utána, mint gólyafos a levegőben.

Végül megragadtam a torkát, és a földre szorítottam, közben mélyen a (szintén pupilla nélküli) szemébe nézve, megbizonyosodva, hogy rám figyel:
-Honnan jöttél? Hány olyan kék fickó van még rajtunk kívül, mint mi? És miért loptál tőlünk adatot? Azonban elmosolyodott:
-Miért... ti fiúkák talán nem loptatok adatot?
-Válaszolj!- rivalltam rá, kicsit megrántva. Ő erre igencsak elkomorodott:
-Nem szeretem az agresszív pasikat... High voltage!

Nesze nekem, most ő vágta belém a 220-at. Gyönyörűen padlót fogtam. És ha ez nem lett volna elég, ez a hófehérke még rám is mászott... lefogta a kezeimet... és szabályosan rám simult teljes testével. Erre volt az első gondolatom, hogy "Aztakurva..." Ugyanis ilyen inger mellett nem tudtam parancsolni testem bizonyos részének, hiába küzdött ellene az eszem, hogy "A csaj gonosz, a csaj rohadt gonosz, a csaj egy utolsó szemét rohadék...." White Light látta rajtam, hogy sikerült zavarba hoznia, és a diadalmas mosolyából ítélve tetszett is neki. De ez nem volt elég, úgyhogy még a szavaival is fűszerezte:
-Most már te vagy az én csapdámban. Utolsó szó?
-Rohadj el!- fakadtam ki. Erre ő egész egyszerűen lesmárolt. Olyan intenzíven mászott a számba a nyelvével, hogy már-már csillagokat láttam. Alig ismerem ezt a nőszemélyt, de máris az őrületbe kerget! Ez rosszabb, mint a főpompon vöröske az egész udvartartásával együtt, mert legalább nyíltan utálnak. De ez a hófehérke mégis mi a faszt művel?

Miután végzett, diadalmasan rám vigyorodott:
-Még találkozunk, idegen. Addig is.. további szép álmokat! Azzal elcikázott. Én meg ott maradtam a tetőn fekve, mint egy rakás szerencsétlenség. Legyőzött egy nő... Méghozzá nem is ököllel, hanem az éles nyelvével. Ilyen megalázott helyzetben még soha életben nem éreztem magam. Erre csak Cody tett rá egy lapáttal, aki ugyebár a fülesen át mindent hallott:
-Szép volt, Rómeó- hallottam a hangját a fülesből- remélem, legközelebb el is kapod. Kár, hogy nem tudtam neki visszaválaszolni. Legszívesebben most őt is elküldtem volna a sunyiba...