unleashed virus 2

Nem volt időm megvárni a többieket. Azonnal siettem, mikor rájöttem, hogy mi is lehetett Code-Caster valódi terve. A nagy rohanástól épp csak érzékelni véltem, hogy a tech parkourok már megint ellepték a környéket. Pár utamba kerülőt ketté is hasítottam, semmi kedvem nem volt kerülgetni őket... meg amúgy is kellően dühös voltam, hogy bármit szét tudjak verni... A maradékot White Light-ra bízom, ő úgyis mindig szerette nyakig belevetni magát a balhéba...

Csengett a telefonom. Mindhiába. Bárki is keresett, biztos halvány lila gőze se volt afelől, hogy teljesen mozdulatlan vagyok... és igencsak felszínesen tudatosul bennem így is, hogy mi folyik körülöttem. Az a főgörény cipel engem épp valahová, és Code-Casterrel diskurálgat. Érdekelt volna, hogy miért nem ölt meg azonnal... de a sors fintora, hogy abban az állapotban még rettegni se voltam képes, annyira csődöt mondtak az érzékeim. Pedig elcsíptem a diskurából, hogy meg akar engem ölni... eddig mi tartotta vissza? Teljesen magatehetetlen vagyok, nemhogy az áramkörös öklömet, de még a csípős nyelvemet sem tudom használni. Szabad a pálya... 

-A vírus-hordozó tech parkourok átveszik a város felett az uralmat- magyarázta Code-Caster- innen már egyenes út vezet tovább, egyre feljebb, az állam majd a világ uralma felé. Gutierrez felkacagott:

-Mégiscsak kár volt kételkednem a kivételes tehetségedben, hiába adtál rá okot. Már csak annyi van vissza, hogy Freakazoidot is elintézzük. Félig a szakira sandított:

-Valóban élve láttad őt, ugye? A kocka bólintott:

-Természetesen. Fél éve tesz nekem keresztbe, és nem tudom, hogy csinálja. Talán a hálózatokat lehallgatta eleinte, nem is tudom... A guru legyintett:

-Már nem számít. A lányon keresztül hamarosan ő is markunkban lesz, és mindkettőt elintézhetjük... véglegesen.

-Jól hallom, valaki engem emleget?- kiáltottam le az egyik tetőről, mikor megláttam a párost. Ők a hangomra felkapták a fejem. A szakira néztem, és elmosolyodtam:

-Code-Caster... végre személyesen is találkozhatunk... Ő viszont morcos grimasszal válaszolt:

-Hidd el, nem fogsz neki ennyire örülni... Közben a másik alakra néztem. Komoran végigmértem, tudatosítva, hogy Kara nála van. A hangom is komolyabbá vált:

-Gutierrez... Ő viszont elmosolyodott:

-Freakazoid... milyen rég nem találkoztunk- ő is végigmért- szinte alig öregedtél az évek során. Mégis hogy lehetett ilyen kegyes hozzád az idő? 

Micsoda csöpögős színjáték... Én aztán nem kérek belőle:

-Add ide a lányt!- tértem a tárgyra, és ennek megerősítéseként le is ugrottam eléjük. Ő viszont szélesebben vigyorgott, majd egy laza mozdulattal áthajította Karát a szakinak - szegény unokatesóm olyan volt, mint egy rongybaba:

-Vigyázz rá!- azzal nagybátyám múltbéli ellensége felvette velem szemben a támadóállást. Nem hatott meg különösebben: én ismertem a kék embereket... de ő nem ismert engem. Azonnal egy gyorstámadásba kezdtem, és ahogy tenyérrel értem a vállát, úgy látványosan bele is vezettem a 220-at. Kissé meghátrált, fájlalva a csapás helyét, de egyáltalán nem ingott meg. Felnézett rám, széles vigyorral:

-Nicsak... új képességek birtokába kerültél azóta? Sosem ismertél elektromos támadásokat... Komoran folytattam:

-Változnak az idők. Újabb gyorstámadás - most a háta mögött jelentem meg, megragadva a nyakát, és áthajítva, neki a falnak. Furcsa módon, ő csak vigyorgott tovább, mint akinek meg se kottyan. Kezdtem már unni, és helyből készültem egy újabb elektromos csapásra. Azonban - épp hogy ésszel tudni véltem, olyan gyors volt - valami vékony és metsző sugár ütötte át a testem. Mint egy hajszálnyi titán tű, mely után egyre izzó égetés és fájdalom maradt. A pillanatnyi riadtságtól meg is bénultam... aztán a fájdalom helyére néztem, meg is érintettem... vérzett. És egyre jobban kezdte átitatni a ruhám.

Felkaptam a fejem ellenfelemre. Gutierrez már felállt, és épp leporolta magát:

-Ügyes kis trükk, mi?- némi hatásszünetet tartott, majd folytatta- pedig pár azt hittem, hogy a lézerről meg is feledkeztél. E szavakkal a szemkötőjére mutatott, biztos ott volt elrejtve az objektum. 

-Habár az idők során nem tettem szert új képességekre- mondta- a régiek tovább erősödtek. Azzal ismét célba vett, láttam, ahogy csillan a szemkötő mögött. Úgyhogy ugrottam is el. Szó, ami szó, szarban vagyok. Próbáltam összeszedni magam, miközben menekültem a lézer elől. Reméltem, hogy a találat nem ért főeret, és a kis sebből nem fogok látványosan kivérezni. Persze próbáltam visszatámadni két menekülés között, de a pánik miatt vagy félretaláltam, vagy nem bírtam eléggé koncentrálni. Pedig nem ártott volna... meg kellett mentem Karát.

Kisebb puffanás... amit a tompa érzékeim miatt úgy észleltem, mintha csak párnák közé estem volna. Aztán némi szitkozódás... asszem Code-Caster részéről. Nem tudom, mi történt... talán tényleg itt a vég. Szépen, méltatlanul meghalok... és valszeg csatlakozom faterhoz a kibertérbe. Nem is tudom, áramkörös kezekkel beengednek-e... És még ott volt a telefon is, ami megállás nélkül csengett tovább. Azt még sikerült kivennem, hogy Code-Casternek már tele van vele a hócipője. Épp felkapta a telefont:

-Mégis ki a francnak olyan fontos ez a kis taknyos?- szitkozódott, majd megnyomta a felvevő gombot. Ekkor csapott ki a készülékből a 220, alaposan a betonba döngölve a szakit. Én is kaptam a megrázó élményből. Minimálisat ugyan, de...

Elszántam magam egy közeli támadásra. Mindkét öklöm elektromosságtól izzott, úgy estem az ellenfelemnek.  Azonban telibe talált egy újabb sugár. Most már két halálos ponton fúródott át a testem. A második csapástól már egészen megremegtem, és térdre rogytam. Szedtem volna össze magam, hogy ismét támadjak, de ő fölém tornyosult. Az ábrázatáról sütött a diadal, mely számomra végzetes volt. Le is pergett a szemem előtt az életem...

Aztán hirtelen fennakadtak a szemei, és összeesett, mint egy bábu. A meglepetéstől szinte egy varázsütésre kitisztult a fejemből a félelem. Viszont nem értettem, hogy mi is történt. Aztán Gutierrez mögé pillantottam, és megértettem... Kara volt az. Tekintete igencsak fátyolos volt, és nagyon erősen remegett. Sunyiban elszívta Gutierrez erejét. Így látva őt azonnal erőt parancsolt a lábaimba, és már siettem is oda hozzá. Átöleltem, szorítottam magamhoz, majd ránéztem:

-Itt vagyok, Kara- szólítgattam- biztonságban leszel, hallod? Hallasz? Nem reagált semmit, és ez aggasztott... csak fátyolosan, üresen meredt a semmibe, nem szólt egy szót se, nem is pislantott, semmi. Aztán elkezdett csengeni a telefonja...

Nem tudtam mire vélni, aztán felvettem:

-Hallo? Meglepetésemre, a nagybátyám hangja szólt belőle vissza:

-Freakazoid vagyok, az előző. Mi van Karával? Végignéztem a vadul reszkető, üres tekintetű unokatesómon és aggodalmasan válaszoltam:

-Nem néz ki túl jól. Nem tudom, mi van vele... nem reagál semmire.

-Code-caster megmérgezte- magyarázta elődöm- Tarával kiderítettük, hogy mik is voltak azok a tűzfalak valójában. A támadásunk energiájából ugyan erősödött, és így csak Kara tudta lebontani. Viszont úgy volt kódolva, hogy őt legyengítse. Átnéztük a tech parkourokat is, amiket Tara lánya kiiktatott. Azokban is megvolt ugyanaz a kód, tehát valahánnyal Kara szembeszállt, úgy gyengült. 

-És mégis mit lehet most tenni?- fakadtam ki. 

-Csak helyezd Kara kezébe a telefont- folytatta a nagybátyám- mindent azonnal jelentettünk Cody barátodnak, aki megírta az antivírust. Azonnal lefut rajta, amint érintkezik a lányommal. Ezt hallva egy percig sem totojáztam. A telefont Kara kezébe nyomtam, és az ujjait rászorítottam...

Az utolsó dolog amit érzékeltem, hogy hirtelen támadt annyi erőm hogy átforduljak Gutierrez bokájára, és elszívjam az erejét. Majd teljes filmszakadás... Habár eddig tompán érzékeltem a dolgokat, most az ég világon semmit. Aztán valahol a távolból derengve... lassan kirajzolódott apám alakja. Pont, ahogy nemrég láttam. Aggódva nézett rám, simogatta a fejem. Jó érzés volt... Kissé kábán el is mosolyodtam. 

-Szia...- és végre, tudtam is hozzá beszélni. Biztos a nyavalya átka, hogy nem volt hangom. Ő erre megnyugodva elmosolyodott. Alakja, arca kissé elhomályosult egy hosszabb pillanatra... majd ismét kitisztult... de az már nem ő volt, hanem Dan Freakazoid. Bennem pedig tudatosult, hogy ismét látom, és felfogom az eseményeket. 

-Hello...- üdvözöltem az unokatesóm, miután felnyitotta a szemét... és miután már félkómásan egyszer ő is üdvözölt. Végigsimítottam a homlokát, és fürkésztem arcát, konstatálva, hogy vonásai egyre nyugodtabbak, tekintete egyre tisztább, légzése egyre stabilabb. 

-Hogy érzed magad? Úgy éreztem, hogy a mostani nagy légvétellel némi életerőt is szívok magamban, Aztán válaszoltam:

-Azt hiszem, meghaltam- próbáltam körbenézni, de Dan annyira fölém tornyosult, hogy nem igazán láttam mást- mi történt azokkal a görényekkel? Körbenéztem, majd jelentettem a helyzetet:

-Mindkettő ki van ütve. Hamarosan jön értük a rendőrség...

*****

Szóval... túléltem. Szétrúgtam Code-Caster és Gutierrez seggét... és túléltem. Azóta nyugisan telnek a mindennapjaim. A program, amit faterom és a kuzinom szaki haverja a megmentésemre írt, némi mellékhatással is szolgált. Ennek keretében eltűntek a kezeimről az integrált-áramkörös jelek, ezzel együtt pedig elvesztettem az energiaszívó képességem. Nehezen is zökkentem vissza az "egyszerű halandók" közé, de mára már belátom, hogy így volt jó. Nem kell több csodabogár a családba. Elég ha ott van Dan és a nebántsvirág barátnője. Én úgy tudom a családomat a legjobban védeni, ha beolvadok a többi polgár közé... minden különösebb erő birtoka nélkül. Mellesleg... fater tényleg telefonált. Anyám igencsak ki volt borulva. És hadd ne említsem, hogy nekem milyen részletesen ki kellett tálalnom muteromnak, hogy miket is csináltam a tudta nélkül. Tehát, röviden és tömören: eddig tartott a szuperhős karrierem. De legalább tartalmas volt. A történtek után pedig beláttam, hogy jobb Danre bízni a dolgokat. Ő jobban kézben tartja a hatalmát... 

unleashed virus 1

-A terveid eddig kudarcot láttak vallani- hallatszott a hang a sötétben- nem vagyok megelégedve a munkáddal, Code-Caster. A szökevény halott, a lány pedig még mindig nincs a kezeim közt.
-Türelem- mondta a szaki sunyi mosollyal, miközben a monitorok tompa fényében babrál- ez a terv garantáltan siker lesz. Mindenre gondoltam. Lenyomta azt Entert, és széles vigyorral hozzátette:
-A városban elszabadul a pokol. És ha minden jól megy, estére a lány már a tied lesz...

És valóban elszabadult a pokol. Nekem és White Light-nak nem is volt kérdéses, hogy a kibertérben keressük a probléma forrását. Valami zavarta az elektromos hálózatot, és a gépem városszerte megőrültek: áramkimaradástól kezdve robbanásig minden megtörtént. Talán a főforrás hálózatában történhetett valami, így arrafelé vettük az utat. Az előző Freakazoid és Tara már ott voltak... és egy vörös tűzfalat próbáltak megszüntetni.
-Mi a helyzet?- kérdeztem azonnal, ahogy megérkeztünk. A nagybátyám felém fordult, ahogy félbehagyták a feltörést:
-A fő áramközpont el van zárva. Valami pedig belülről megszállta, azért váltakozik szeszélyesen az áram a városban. Összedörgöltem a kezeimet:
-Most kétszer annyian vagyunk. Ha túltöltjük a tűzfalat, akkor garantáltan megszűnik. Ő és Tara rábólintottak az ötletre, és négyen nekiálltunk elektromossággal túltölteni a tűzfalat. Azonban helyett, hogy felrobbant volna, még három réteg képződött a helyére. Még idejében sikerült félreugranunk, mielőtt az egész ránk zárult. White Light viszont komolyan bosszankodott:
-Ez nem fog menni. A fölös energiából csak tovább erősíti magát ez a rohadék.
-Valamivel gyengíteni kéne- tette hozzá Tara. A hölgyek nem mondtak hülyeséget. És nekem erről eszembe is jutott a megoldás...

Hosszú pihenő követte a meglehetősen izgalmassá vált életemet, aminek minden napja őrület volt. Szerencsére azóta tanszünet, legalább a tanáraim nem buzerálnak. Egy ideje még a tech parkourok sem jártak erre... szóval a meglehetősen szembetűnő nyugit Dan váratlan kirobbanása konnektorból igencsak felborította. Fel is sikítottam, úgy rám hozta a frászt ez a hülyegyerek:
-Te meg mi a szent szart művel, te barom???? Szépen ráhoztam Karára a frászt, de nem volt időm csevegni:
-Azonnal velem kell jönnöd- ragadtam meg a karját- csak te tudsz segíteni. Micsoda baljós szöveg... De mielőtt kiakadhattam volna, már rángatott is magával keresztül a hálózaton... egészen egy bazinagy, vörös, hologramszerű falig.... ami mögött még másik három volt. Én meg csak pillangóztam az utazástól kissé kavargó fejjel:
-Mi a franc? Végigmutattam a falon, felkínálva az unokatesómnak:
-Van egy kis gondunk. Le tudnád bontani? Zene füleimnek. Rajtam múlik az akció. 
-Hogyne!- vigyorodtam el- bízd a mesterre! Azzal szépen, módszeresen lehúztam a kesztyűimet, majd megragadtam a falat. Azonnal elkezdtem átvenni az erejét. Iszonyatosan sok kakaó volt benne, kicsit meg is lepett a dolog. De némi erőlködés után lebontottam. Aztán jött a második és a harmadik fal is... amik ugyanannyi időt vettek igénybe. Éreztem, hogy kissé elfáradtam, hisz a nagy kraftjuk miatt sok erőfeszítést vett igényben a leszívásuk. De legalább küldetés teljesítve. 


Még láttam, ahogy Dan, White Light és még egy kék emberke becikázik a fő áramkörhöz. Aztán hirtelen... mint derült égből valami édes nyíl...
-Szia Kara...- az az ismerős hang. Mióta nem hallottam... meg is fordult a fejembe egy pillanatra, hogy talán hallucinálok. Aztán megfordultam... és ott állt faterom. Nem éppen, ahogy emlékeztem, hanem a kék alakként, ahogy csak egyszer láthattam. De ő volt... a részletek nem számítottak. Egész egyszerűen a nyakába ugrottam, és hozzábújtam. Nem is tudom mit mondtam volna... hogy hiányzott? Hogy azóta mi minden történt odaát? Vagy hogy mit keres itt?  ... igen, ez jó kérdésnek tűnt. De mire a számra jött volna a szó, ő már bele is kezdett:
-Ez furcsa lehet... de mivel Freakazoidként innen származom, így elektromos lényként itt ragadtam. Azért csak kísérleteztem:
-Nem lehetne... esetleg... tudod... hogy visszagyere valahogy? Hangom most remegett, és elvékonyodott. Nehezemre esett kiejteni minden szót. Azonban végigsimította a hátam, és csalódottan válaszolt:
-Sajnos nincs. Dan ezt már tudja. Én ide vagyok kötve. Végigmért, majd hozzátette:
-Ügyes csaj lettél. A többiek is megvannak? Én meg némán bólogattam. Tényleg égett a torkom, még ha nem is kerülgetett olyan látványosan a sírás. Fater pedig elmosolyodott:
-Üdvözöld őket. Majd megpróbálok webkamerán bejelentkezni. Elmosolyodtam, és masszívan bólogattam. Amint ő a többiek után indult, én is jobbnak láttam hazamenni...


Hatalmas volt a fő áramforrás, így beletelt némi időbe, mire mi négyen egyenesbe tudtuk hozni. Talán egy óra telhetett el, de szerencsére visszaállítottunk mindent. Úgy szólt, mint egy kis angyal. White Light megtörölte a fejét:
-Hú, ez aztán combos volt. Már azt hittem, sosem végzünk. Tara komolyan végigjárta a monstrumot:
-Még sosem láttam ilyesmit- konstatálta- a vírusok önállóan ugyan, de azok bontani szoktak. Manipulálni viszont csak tűzfalak nélkül láttam a hackereket. Felnéztem:
-Szerintem Code-Caster műve volt. Biztos meg akart minket leckéztetni egy kicsit.
-Vagy csak felvágni a hatalmával- tette hozzá komolyan White Light. Felé kaptam a fejem, értetlen ábrázattal, mire ő folytatta a dunnyogást:
-Legalább az előző húzásaival és a tech parkourokkal komoly céljai voltak, és jól odasózott. Most úgy látszik csak felvágóskodik nekünk. Erre leesett a tantusz, és felpattantam:
-Akkor ez csak félrevezetés volt! Nem az volt Code-Caster eredeti terve, hogy megzavarja a várost, hanem...

Folytattam volna, hogy valami más, de azonnal beugrott, hogy volt velünk még valaki. Méghozzá Kara...

Letudtam a hősies akciómat, és visszamentem a szobámba. A nap további részére látványos döglést terveztem be, és el is dőltem az ágyon. Nyomott is az álom elfelé, de mielőtt úgy igazán elaludhattam volna, felrázott egy hatalmas robbanás. 
-Mi a jó kurva élet!- kiáltottam.... volna. Nem volt hangom. És lehet hogy ettől, vagy a hirtelen alvás megvonástól, de remegtek a tagjaim. Nem tudtam irányítani, hiába nem rázott a hideg. Próbáltam azért összevakarni magam, és elindultam lefelé. 


Odakinn a környéken valóban elszabadult a pokol: tech parkourok... ott garázdálkodtak, és közeledtek a házunk felé. Mielőtt még egyszer megkockáztathattam volna, hogy anyám és húgom megtámadják, én rohantam ki a házból, és estem nekik. Az első kettőnek azonnal megvontam az energia ellátását. Furcsa módon, azután nemcsak jobban remegtem, de a tagjaim is elkezdtek fájni... mintha minden ízületemen vastűket szúrtak volna át. Aztán jött a harmadik, a negyedik... és az energia megvonása egyre nagyobb erőfeszítést igényelt a részemről. A növekvő fáradtságtól és fájdalomtól ordítani tudtam volna...


Aztán valahol a tizedik után egész egyszerűen felmondta a testem a szolgálatot, és elkenődtem a földön. Próbáltam a tudatomnál maradni, hiába hatalmasodott el rajtam ez a nyavalya. Láttam, hogy az engem körülállt tech parkourok lassan hátrébb állnak... majd megjelent két alak. Nagyon kellett pillognom, és erősen koncentrálnom, hogy felfogjam a jelenlétüket, és kivegyem őket. Az egyik egy fiatal szaki volt... valszeg a kuzinom által sokat szidott Code-Caster. Viszont a másik... a kék bőrű... fehér hajú... hajában fekete villámjellel,.... egy szemkötővel, arca egyik fele pedig integrált-áramkör sebhellyel. 
-Gutierrez...- tátogtam. Ő pedig elvigyorodott:
-Most már nem menekülsz... 

Freakazoid goes solo

Ragaszkodtam a pihenéshez, fel is út, le is út. Úgyhogy ragaszkodtam hozzá, hogy amíg Dan bemegy az egyetemre, én vigyázok Kitára. Ezért vele maradtam egy napra. Az első ami igen látványos volt számomra, amikor visszaváltozott. Furcsa... abban a kék emberkés alakban sokkal erősebbnek és magasabbnak tűnt. Hogy lehet ekkora változás a két személyiség között? Aztán eszembe jutott fater... Na igen... onnantól kezdve nem is volt több kérdésem a témában. 


Lassan kuzinom Hamupipőkéje magához tért. Én pedig átnyújtottam neki egy csésze teát (amit szigorúan Dan készített elő erre a célra):
-Csoki... jól aludtál? Ő átvette a csészét, és értetlenül végigmért:
-Kara... Hát te hogy kerültél ide? Egész egyszerűen vállat vontam:
-Szóval, nem emlékszel semmire? Lehajtotta a fejét, a csészébe bámulva merengett egy ideig, majd válaszolt:
-Csak, hogy lebuktattunk egy újabb bűnbandát. Aztán megint hallottam a hangot... 


Hirtelen nem esett le a tantusz, de mikor ez megtörtént, széles vigyorral a vállára nyomtam a kezem:
-Jaaaaaaaaa... azt a hangot!- és bizalmasan folytattam- amiatt ne aggódj, már szétrúgtuk a seggét. Csak maradj, és pihenj. Ő elmosolyodott, beleivott a teába, majd körbenézett:
-Dan merre? Elhúztam a számat és az ajtó felé mutattam:
-Elhúzott a csába. Biztos az egyetemen rontja a levegőt...


Kissé aggódtam a nap folyamán. Nem mintha nem bíznék Karában, hogy jól elszórakoztatja Kitát, miközben távol vagyok. Sokkal inkább az aggasztott, hogy mi van, ha Kita nem tér magához, és rájuk támadnak. Aztán végignéztem a nyugodt auditóriumon, és sóhajtottam. Meg kéne nyugodnom, és jobban bíznom ebben a kajla unokatesómban. Arra azért mégis kíváncsi lennék, hogy Code-Caster mit akar tőle. Hisz egyszer mesélte, egyszer pedig láttam, hogy a tech parkourok el akarják rabolni... Óra végén még filóztam a kérdésen, egész addig, míg a másik utcából robbanást nem hallottam. Itt bizony balhé közeleg.
-Freak out!- teljes harci díszre váltottam, és már cikáztam is a robaj irányába.

Azonban alig, hogy befordultam, csak centiken múlt, hogy eltaláljon egy ismerős szonikus sugár. Aztán megpillantottam... Wild Sound? Ő pedig beállt a feltuningolt gitárjával, és rám vigyorodott:
-Na mi újság? Meglep, hogy itt látsz? Azt hittem, hiányoztam. Támadóállást vettem fel, és odakiáltottam neki:
-Nem éppen, de érdekelne, hogy mit keresel itt. Tudtommal börtönben kéne lenned.
-Hát nem bájos!- felkacagott, majd ismét rám nézett- ha tudni akarod, a jótevőmnek jövök eggyel. Mondd el szépen, hol van a lány? Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő is Karát keresi. Persze én tettem a hülyét:
-Nem tudom, miről beszélsz...

Bumm! Alig, hogy végigmondtam, kaptam is egy szép szonikus csapást, amitől hanyatt vágódtam. Ahogy tápászkodtam felfelé, nemcsak azért éreztem, hogy perzsel a fájdalom, hanem láttam is, hogy a mellkasam lassan pixelekben kezd szétesni. Csak egy része, mintha néhány csepp vér folyt volna ki. Minden esetre bizarr volt. Wild Sound pedig közelebb lépett hozzám a gyilkos hangszerrel:
-Ne tedd a hülyét. Láttam veled a múltkor. A megbízóm tökéletes leírást adott, hiába rejtegette az a kis fruska az arcát.

Annyi se kellett. Gyorsan átfordultam, és elektromos támadást indítottam a fegyverére. De az a szemét kicselezte, majd amint igyekeztem feltápászkodni, ő csak nevetett:
-Ügyes, mi? A kis drága kapott egy kis extra tunningot. Azzal ismét tüzelt... én pedig cseleztem a villámsebességemmel. Bemértem Wild Soundot, és istenesen gyomron rúgtam. Ő kissé ugyan megtántorodott, de nem habozott azonnal elém kapni a fegyvert, és ismét tüzelni.

Most viszont ismét eltalált... olyan erővel, hogy a fal adta a másikat. Ahogy csúsztam lefelé, éreztem, hogy az arcom egy része és a vállam kezd pixelekben aláhullni. Ez rosszabb lehet, mint a halál... vajon mi történhet akkor, ha nem a kibertérben, hanem a valós, anyagi világban esek pixelekre?

Valahogy nem akartam megtudni a választ. És mikor Wild Sound ismét közelebb lépett, én egész egyszerűen nekiestem, és egész addig püföltem a fejét, míg földre nem került. Innentől már nem gondolkoztam, csak vertem tovább. Esélyt nem hagytam neki. Még a mellkasába is kétszer beletapsoltam.

Aztán mikor elfogyott az erőm, azon kaptam magam, hogy nem lélegzik. Meg is riadtam, és hátrahököltem. A hideg kirázott, ahogy kitisztult az agyam, hisz rájöttem, hogy a tetteimet nem a mások védelmezése, hanem a nyers félelem irányította... Azért gyilkoltam le Wild Sound-ot ilyen brutálisan, mert rettegtem... Meghallottam a szirénák hangját. Tökéletes... Azonnal elpucoltam a tett helyszínéről, visszaváltozva, minél hamarabb hazaérve...

fear itself

Csak egy kis pihenést akartam, nem többet. csak egy vagy két hetet... 
Nem elég, hogy muternak ismét magyaráznom kellett a tech parkourok támadása miatt, ő még szentül is fogadta, hogy látta köztük apámat. Ez teljességgel kizárt... ugyan már. Mind tudjuk, hogy faterom halott. Emiatt szívok én is. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ezek a gépek mégis mi a fészkes fenét akarnak tőlem...


Ha már pihenés, Dan felajánlotta, hogy teázzak náluk a mai délután. Eddig ódzkodtam minden spirituális szartól, aztán ahogy elkezdtünk a kuzinommal meditálni, úgy lassan rájöttem, hogy hasznát érzem ennek az egésznek - már csak azért is, mert a hajtás után kikapcsol. A teához hasonló reményeket fűzök...


Egy közös akció után White Light-tal. Egy újabb bűnbandát adtunk a rendőrség kezére, és épphogy csak hazaértünk. Ő viszont még mindig frusztrált... az akció kezdetétől fogva ilyen. Féltem is, hogy füstbe megy a terv - hála a jó égnek, szerencsére nem így történt. Ennek ellenére, most is.... White Light zavartan körbe-körbe járkál, és egyre idegesebb. Felé fordultam:
-Még mindig hallod? Azonban ő elhúzta magát tőlem, és erősen fogva a fejét, csóválta azt. Aztán kifakadt:
-Nem, nem akarom! Nem akarom!

Erre én is meghallottam valamit... halk volt, és kísérteties, mint a szél:
-Tudom, hogy félsz te is valamitől. Attól, hogy elveszíted a lányt... Relfexszerűen White Light felé kaptam a fejem, majd odamentem hozzá:
-Én is hallom, hiszek neked. Mit mondd neked? Azonban ő hangosabban hallhatta, hisz már a kiborulás határán volt. Alig tudta meghallani a hangom. És mikor válaszolt, azt üvöltve tette:
-Kita fél, hogy ismét elszabadulok.... Félek, hogy elpusztítom a környéket! Alig fogtam fel a választ, ismét meghallottam a suttogást:
-Nem tehetsz semmit... elveszted.. ahogy ő is elveszti a kontrolt...

Azonban én magamhoz öleltem fehér társam, és körbenéztem a szobába, a hang forrása után kutatva:
-De tőled ugyan nem félek! Mutasd magad, senkiházi! Ennek ellenére csak a hangját hallottam:
-Maga vagyok a félelem.... Ha Rouge-ról hallottál, ő egykoron a társam volt. Szegény nőszemély sajnos amatőr volt hozzám képest. Te pedig épp készülsz elveszíteni a lányt...

Ekkor hatalmas sikítás, ahogy White Light kifakadt. Mintha valami láthatatlan kést szúrtak volna belé. Cikáztak is a fehér villámok. Próbáltam tartani és blokkolni az erejét, de nem ment. Sőt... a kitörés olyan erőteljes volt, hogy a maga 220-a egyenesen a falhoz csapott. Szinte már csillagokat láttam.

Valami hatalmas durranás hallatszott bentről. Azt hittem, pezsgőn nyitottak a tiszteletemre. Aztán ahogy beléptem, láttam, hogy a helyzet ennél komolyabb. Valami, számomra ismeretlen fehér csaj vonaglott kínjában, villámokat szórva, Freakazoid pedig épp lecsúszott a falról, majd rám nézett:
-De jó, hogy itt vagy!- az unokatesóm ekkor lépett be, és esküszöm, nem is jöhetett volna jobbkor. White Light-ra mutattam:
-Szívd el az erejét, azonnal!

Nem kellett kétszer mondani. Azonnal ugrottam, elkaptam Hófehérkét, és azonnal elkezdtem magamba szívni a hatalmát. Valami orbitális, vad töltés volt. A fáradt nap után szinte felélénkültem tőle. Addig szorítottam, míg el nem ájult. Ahogy a ruháját elnéztem, ő is valami olyasmi kék lény volt mint Dan vagy előtte a faterom. Szóval jobbnak láttam nem teljesen megölni. Alig, hogy elengedtem, egy vérfagyasztó suttogás csapta meg a fülem:
-Te nem félted a családodat? A hang irányába fordultam (bár nem láttam ott senkit), és nagymenően kihúzva magam pimaszul válaszoltam:
-Én aztán nem! Tudd meg, kispofám, hogy nekem tökös családom van, és mind meg tudjuk védeni magunkat. Van ellenvetésed? 


Olybá tűnt, hogy ezzel kizökkentettem, hogy valami az egyik pont tetején elkezdett körvonalazódni. Néztem azt a pontot, ahová Kara beszélt. És lássanak csodát... úgy látszik, ennek az alaknak a félelemkeltés a fegyvere, ugyanis Kara bátor szavai megingatták az erejét. Azonnal láthatóvá vált. Én pedig nem haboztam kapni az alkalmon:
-Extra high voltage!- durr bele. Szétkentem egy elektromos támadással. Az ipse szénné égetten, jól átsülten zuhant a földre. Én pedig próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem a rettegés után.

Danre vigyorogtam:
-Szép ütés volt, Freakazoid! Jól szétkented a fejét! Aztán az ájult fehérnépre néztem:
-És vele mi lesz? 
-Freak in!- visszaváltoztam, és ahogy felemeltem a társnőm, válaszoltam Karának- ő Kita. Hetek óta kísértette őt a félelem. Elkerekedtek a szemeim, hisz a dögös kék csaj távolról sem hasonlított arra a nebántsvirágra:
-Kicsoda? Nem mondod! Ebben a családban mindenkinek van valami rejtett képessége?- aztán letoltam- és te még engem féltettél, hogy nem bírom megállni a lábamon, ennek ellenére ő ájult el látványosan! A kanapéra helyeztem White Light-ot, aki a vonásai alapján megnyugodni látszott, majd az unokatesóm felé fordultam:
-Ő ennél sokkal több. Éveken át kettős ügynököt játszik, és rengeteg bűnbandát sikerült az ő segítségével lebuktatni. Az ajánlom, ne ítélkezz ilyen hamar, ha nem ismered őt. Tőlem - gondoltam, miközben elhúztam a szám. Úgy látszik, ebből a délutáni teázásból sem lett igazán semmi. Már rohadtul unom, hogy a rosszfiúk mindig keresztbe tesznek... 

tech parkours are back

A meditációs tréningekkel egész jól haladtunk Karával. Úgy tűnt, hogy sikerült felfognia, hogy mekkora súlya is van a fegyelemnek és a koncentrációnak. Valószínűleg az is rátett egy lapáttal, hogy Emily előtt fel kellett fedni, hogy miben is utazunk, és habár ő egész ügyes tornász tehetség, és tudta kezelni egy adott ponton a helyzetet, még így is hátráltatta Karát, aki egyfolytában aggódott miatta, és próbálta távol tartani a bajtól. Erről még Stephanie néni jut eszembe, akinek halvány lila gőze sem lehet arról, hogy mit is seftelünk itt a háttérben.

Amit még viszont gyakoroltunk az unokatesómmal, az hogy miként vesz át tőlem, mint Freakazoidtól energiát. Valóban, a hosszú évek után a legelső találkozásunkkor sikerült lefegyvereznie azzal, hogy minden erőmet elszívta, de most másról volt szó: egyfajta energiadonorként tett próbára ő is, és én is magamat. Hisz habár pörgős tinédzser, előfordul, hogy ő is drasztikusan elfárad, és akkor már nem fog tudni gépeket életre kelteni. Akkor viszont én leszek neki kéznél, hogy megadjam neki a lendülethez szükséges erőt.

Az egyik esti gyakorlat végeztével, ahogy kísértem hazafelé, elállt a szavunk: a lakását épp megrohamozták a tech parkourok. Láttam egyet az ajtóban állva, aki épp a többiek baját látta el. Karának mondania se kellett: ez biztos egy olyan példány volt, amit sikerült az uralma alá hajtania. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy túlerőben van, és mi lépni fogunk.
-Freak out!- átváltottam teljes harci díszbe, és máris szétcsaptam közöttük. Nekem ugyan nem kellett semmi hangzatos harci kiáltás, csak ledobtam a kesztyűimet, de követtem Dan példáját. Beleborzongtam, hogy  muteromra és a húgomra támadnak ezek a faszjancsik. Csak kerülne egyszer a gazdájuk a kezeim közé. Biztosan megetetném vele a golyóit.


Ilyesmi bosszankodó gondolatok cikáztak a fejemben egy-egy látványosan kiosztott pofon között. Csak nem nyughattak a rohadékok, mindenképp be akartak jutni a házba. Közben fél szemmel láttam, hogy a "háziállatomat" lassan darabjaira szedik. Kissé sajnáltam, olyan jó szolgálatot tett. Viszont még valami feltűnt a szemem sarkából: Emily épp egy szép szaltó kíséretében az egyik robot nyakába ugrott, és egy alapos rúgással eltörte a nyakát. Meg is lepődtem, hogy a kis nebántsvirágból így előtört a harci szellem. 


Két ütés között az ajtóhoz cikáztam, és bezártam, abban a reményben, hogy a nagynéném nehogy észrevegyen minket. Bár lehet, hogy a támadó tömeg után tök mindegy... még az is, hogy ismét látja Freakazoid-ot. Egy tájoló elektromos támadással ütöttem ki többet is. Az első riadalmam ellenére, szerencsére, elkezdtek fogyatkozni. Úgy tűnt, mégiscsak sikerül megvédeni a házat.

Az egyik dög elkapott, és elkezdett rohanni velem. Én pedig ütögettem a fejét:
-Engedj el! Engedj el, te köcsög!- ordibáltam. De a szép szó nem használt, így megragadtam a fejét, és habár erősen fáradtam, minden erőmet arra fordítottam, hogy az uralmam alá hajtsam. Már három utcányira jártunk, mire sikerült. Lihegtem, ő pedig leeresztett. De alig, hogy földet értem a lábam, csak egy villanás, és a tech parkour máris alkatrészekre robbant. Megriadtam a váratlan robbanástól, majd oldalra kaptam egy fejem. Egy másik tech parkour tette ezt... aki épp elkanyarodott az utca végében. Ha tudtam se lett volna esélyem, hogy utolérjem. Túlkságosan kimerített a harc, az átprogramozás, és a riadalom. Csak tehetetlenül néztem utána.


Nem sokkal rá érkezett meg az unokatesóm, és a vállamra tette a kezét:
-Minden rendben? Ne esett bajod?- kérdeztem aggódva, ahogy végre sikerült rátalálnom. Lassan felé fordultam, és csalódottan válaszoltam:
-Egy megszökött... Nem érdekelt. Átkaroltam, és megnyugtattam:
-Ugyan, nem számít. A többieket sikerült kiütni, te pedig jól vagy, és ez a lényeg. Azonban akármennyire simogatta a hátam, és baromira nem voltam nyugodt:
-És ha beszámol a gazdájának?- fakadtam ki- most már tudják, hol lakom. És el akart vinni ez a rohadék is! Megfogtam mindkét vállát, és a szemébe néztem:
-Nem lesz semmi gond. Jöjjön csak... mi felkészülünk rá...

A börtön sötét cellája, Wild Sound épp a lábát lógatja unalmában... mikor is hirtelen berobbant a fal. Ijedtében beugrott, fel két lábra, majd a szálló porból lassan meglátja kirajzolódni Code-Caster és néhány tech parkour alakját. A hacker jóízűen vigyorog:
-Wild Sound... örülök, hogy látlak. Szeretnéd visszakapni a szabadságod? És ezt?- e szavaknál felemelte a tökéletesen reparált gitárt. A zenész meglepődött, és gyanakodva visszanézett rá:
-Na jó... mi ebben a trükk? Code-Caster tovább mosolygott:
-Igazán semmi trükk nincsen. csak az, hogy pusztíts el Freakazoid-ot, és hozd el nekem a lányt, aki vele van. Azzal felé dobta a gitárt, Wild Sound pedig elkapta, és elégedetten elvigyorodott:
-Hidd el... ezúttal nem okozok csalódást...

Rouge

Amikor már azt hittem, hogy a három dolgozat, és a nyakamba zúduló eső után nem lehet rosszabb a napom, nem sokkal hazaérésem előtt rám támadt egy tech parkour. Utálom a fajtáját... nem tudom, hogy ki irányítja őket, de ha egyszer a kezeim közé kerül, esküszöm, hogy letépem a golyóit. Szóval ezzel is volt egy kis balhé, félig forgalmas úton, ez az, lássák csak... Dan is leszedi a fejem, hogy minden inkognitó nélkül dorbézolok. De banyek, ez van... most támadt rám ez a kisköcsög, úgy próbáltam én is kerülgetni a rúgásait, és az ütéseit. Végül csak megelégeltem a dolgot... lekaptam az egyik kesztyűmet, és az áramkörös kezemmel megragadtam mikrobi karját. Erősen szorítottam, hiába próbált ellenkezni. Közben a szokásos eljárás: kiégeni a nyomkövetőt és a távvezérlőt, majd az egészet a saját szolgálatomban állítani. Erre csak azért volt szükség, hogy ő védjen, ha netán a társai is jönnének.


Végül hazakísért. Én meg olyan fáradt voltam és kuka, hogy önkénytelenül is beengedtem magam után a házba. Muterom nem akadt ám ki... á, egy kicsit se:
-Kara! Mégis ki ez az alak itt mögötted?- kiáltotta, ahogy elhűlten az újonnan szerzett házikedvencemre mutatott. Én pedig unottan hátranéztem, majd vissza muterra:
-Ez egy tech parkour. Megtarthatjuk? 
-Megmondtam már milliószor, hogy ne állj szóba idegenekkel!- folytatta. Én pedig unottan válaszoltam:
-Ez egy robot... Majd megvárva, hogy muteromban tudatosuljon, hogy nem egy élő baltás gyilkossal van dolga, visszafordultam a házikedvenc felé:
-Őrizd a házat!
-Értettem...- tisztelgett, majd őrt állt az ajtónál.


Épp elindultam volna a szobámba az emeletre, mikor muterom úgy gondolta, hogy ezt nem hagyja annyiban:
-Na megállj, kisasszony! Ennyivel nincs ez elintézve... Visszafordultam látványosan szenvedő pofával:
-Mi aaaaaaaaz? Ő pedig visszamutatott a tech parkourra:
-Magyarázatot kérek, hogy honnan szedted össze ezt a lényt! Valamint arra, hogy miért telefonált az igazgató megint a viselkedésed miatt. Hogy én mennyire utálom muterom szembesítéseit. Mintha csak egy kihallgató szobában lennék a rendőrségen. Persze, mindig én vagyok a gonosz... Pedig, ha tudná, hogy ezekben a hetekben mekkora szarban is ülök igazából. És ennek távolról sincs köze a sulihoz. Ismét megfordultam, és elindultam felfelé:
-Szia anyu... 


Na igen, se szó, se beszéd, ott hagytam. Szégyellhetem a büdös pofám. Legalább már egy ingyen testőr van a háznál. Ez is több mint a semmi. Ahogy ott próbáltam a töri könyvvel a fejembe verni a tudást, a húgom kopogtatott az ajtón.
-Foglalt!- szóltam ki. Ennek ellenére a kis vörös pulcsis nebántsvirág bejött. Már megint kezdi... mindig ő akar a lelkiismeretem lenni, mint Pinokkiónak a Tihamér Tücsök. 
-Miért viselkedsz így?- kérdezte azon a kedves hangján. 
-Hogyan?- morogtam vissza, továbbra is mereven fixálva a töri könyvet. 
-Megbántod anyát, megbántasz engem... de főleg őt- magyarázta. Ó igen, kapom a lelkifuri-koktélt... és próbálom is hárítani a dolgot:
-Nézd... csak hagyjatok békén, mind a ketten! A diri meg amúgy is egy faszkalap, mindenért felhívja anyámat... Emily folytatta:
-Ez nem szekálás... Mind a ketten aggódunk miatt. Régen nem ilyen voltál... Erre viszont kifakadtam, elég masszívan az arcába üvöltve:
-Azért, baszd meg, mert akkor nem voltam még megátkozva ezekkel- felmutattam itt a kezeimet- és persze azzal az éjszakával, amikor ezeket szereztem! Van fogalmad róla, hogy be voltam tojva? Tudod milyen érzés az, amikor számolod vissza a perceket a halálodig? 


Emily-nek meghátrált, viszont kurva nagy mákja volt, hogy nem tudtam folytatni felé a fejmosást... Történetesen akkor csengett a telefon, és mivel Dan volt az, így nem hagyhattam figyelmen kívül:
-Hallo?- kaptam fel, visszaváltva normál hangnembe. 
-Remélem, ráérsz- szóltam neki, hisz nemrég egy igen veszélyes bűnözőről értesültem- este vadászni megyünk  a 44. utcai disco-ba.
-Miért, mi az?- kérdeztem. Így nem volt semmi konkrétum ebben a spontán felhívásba. 
-Egy nőről van szó... tolvaj és gyilkos. A neve Rouge- magyaráztam- az említett címen látták utoljára, úgyhogy valószínűleg ott lesz...

-Te meg mégis kivel beszélsz?- kérdezte Emily. Lejjebb emeltem a telefont:
-Dannel, de ehhez semmi közöd. Ő pedig bevágta a durcát:
-Ti mentek valahova... megmondom anyának. El is indult, mire megragadtam a karját:
-Ne merészeld!- sziszegtem. Olyan homályosak voltak a háttérzajok a telefonban, de az utolsó mondatot elcsíptem:
-Mit ne merészeljek? Eszembe jutott, hogy még mindig a vonalon lógok, úgyhogy válaszoltam:
-Bocs Dan, a húgom az. Meghallotta a beszélgetést, szóval valószínűleg nem fogok tudni menni... Én pedig azonnal elkezdtem kombinálni... mindenképp magammal akartam vinni Karát, hisz az elektromos machinálásra szükség lehet. Viszont ha Emily tudja...
-Figyelj csak- pattant ki az isteni szikra- fogod Emily kezét?
-Mi az, hogy?- válaszoltam- szorítom, hogy ki ne szökjön.
-Akkor Fogd erősen. Freak out!

Így történt, hogy átváltoztam, és mindkét lányt magammal vittem. Nem is akárhová, hanem az adott címre. Amíg Emily hisztizett, és Kara megpróbálta őt lenyugtatni, és a fülembe helyeztem Cody apró fülesét. Sose lehet tudni, mindig jól jön. A húgom elhűlt pofával meredt Danre és mutatott rá:
-Ez meg miféle?- sipítozott- egy szörnyeteg! Hová kerültünk? Én pedig megfogtam a vállát, és megráztam:
-Ez csak Dan, te hülyelány... az unokatesónk! És ez egy titkos akció, úgyhogy egy szót se! Erre meglepetten elkerekedtek a szemei... alaposan végignézte a rég látott kuzinunkat... majd engem:
-Ezek szerint... te ilyen küldetésekben veszel részt, minden nap?- bökte ki. Csakhogy eljutott addig a csöpp kis agyáig.
-Hát, nem minden nap- válaszoltam- de mostanság elég gyakran. És megfogtam a kezét, ahogy elindultunk. 


Bementünk az éppen üzemen kívüli discoba. Én mentem előre, hogy fedezzem a csajokat, ha esetleg valami baj történne. Odabenn viszonylag sötét volt... csak pár fényes üveg, leoltott lámpa és vörös függöny volt látható. Hirtelen az ajtó becsapódott, Emily pedig a nővére nyakába ugrott. Aztán felkapcsoltak a lámpák, és felhangzott egy női hang:
-Üdvözöllek benneteket, drágáim! Már hiányoztak a vendégek egy kellemes buliról... Hiába nézelődtem, nem találtam a hang forrását.
-Hol vagy? Kerestem a hangot a húgommal együtt. Aztán megláttam valamit az egyik vörös függönyön:
-Freak, odanézz!- mutattam! A Kara által mutatott irányba néztem. Egy arc volt a függönyön. És ha ez nem lett volna elég, még ment is tovább... a vörös lámpákra... a vörös asztalterítőkre...
-Azonnal dobjátok le a vörös holmitokat!- fakadtam ki azonnal, szinte ösztönösen a jelenség láttán, és dobtam le a kesztyűimet. Ahogy a vörös dolgokban közlekedett, az félelmetes volt. Emily is lehúzta a pulcsiját, és ledobta a földre... Én viszont az egész ruhámat leszedtem, hogy minden részén volt egy kis vörös. Szóval ott virítottam egy száll fehér alsógatyába. Plusz, még próbáltam nem elvörösödni, miután kifejezettem megalázóvá vált a helyzet. Na igen, láttam, hogy Dant igen kellemetlenül érinti a vöröstől való megszabadulás. Én pedig amilyen jó fej voltam, gondoltam, hogy teszek rá még egy lapáttal. Szóval szépen végigmértem, és elvigyorodtam:
-Nagyon cuki, Freakazoid... 
-Fogd be, Kara!- szóltam rá.

Ekkor Rouge felkacagott. Láttam is, ahogy ugrált két vörös lámpa fényében.
-Okosak vagytok, kis drágáim! Látom, értitek, hogy miért is vagyok igazán veszélyes. Csak aztán meg ne sérüljetek... E szavakkal lecsapódott egy vörös fogantyús kar, és kések repültek felénk. Én azonnal villámsebességre kapcsoltam, és félrelöktem a csajokat az útból. Éppen hogy megúsztuk. Már készültem, hogy nem lesz ennyivel letudva, és csak idő kérdése, hogy mikor jön a második menet. Viszont azt hamar kisakkoztam, hogy mivel a vörösben közlekedik, így a vért ugyanúgy felhasználhatja, mint közlekedési tér. És akkor viszont nem akarok belegondolni, hogy mire képes. 


Amint a gondolatmenetem véget ért, a felettünk lévő óriási discogömb épp leszakadni készült. Egyik tartókábel el.. még egy tartókábel el...
-Megoldom!- kiáltott Emily, és már rohant is. Mielőtt megállíthattam volna, a kis nebántsvirág az akrobaták ügyességével ugrált fel a plafonhoz, és elkapta a kábeleket. Igazán lenyűgözött az a mozdulatsor. Pechjére, a kábelek vörösek voltak... úgyhogy kapott egy-egy méretes vágást a kezeire a lappangó Rouge-tól. Felsikított, és zuhant lefelé. A gyorsaságomnak köszönhetően idejében elkaptam. Szegény kis unokatesóm. Viszont a vérző kezei egyáltalán nem volt tréfajáték. Rouge pedig ismét felkacagott:
-Ó igen... megvan a potenciális célpont!- hangja egyre közelebb jött. A vér megfagyott az ereimben...

-Abból ugyan nem eszel, kisanyám!- kiáltottam fel, amint az egyik kapcsolóra csaptam a kezem. Azonnal kiégettem az elektromos hálózatot, így nem volt vörös fény, amiben közlekedhetett, és nem is látott minket. Értetlenül ki is fakadt:
-Most meg mi történt? Mégis mi folyik itt? Én pedig úgy éreztem, hogy egy ilyen bestiát nem hagyhatok életben. Azonnal kiküldtem a lányokat, és hogy menjenek minél messzebb... majd a szélrózsa minden irányába elszabadítottam a 220-at, lerombolva a falakat, a berendezést...

A kövekező utcasarokig rohantam Emily-vel, onnan néztük az eseményeket. Láttuk a discót leomlani. Húgom egészen elsápadt, majd könnyezni kezdett. Rám nézett:
-Ez rémisztő volt...- egészen elakadt a szava, alig tudott beszélni a rémülettől. 
-Sebaj- próbáltam nyugtatni, majd elismerően rámosolyogtam- amúgy meg ügyes voltál. Nem gondoltam volna, hogy egyszerű tornászként ilyen trükköket ismersz. Ő lehajtotta a fejét:
-Én sem... csak... olyan logikusnak tűnt. Láttam a lépések, hogy miként tudnám megoldani... Kis csend követte a szavait, majd rákérdezett a már romokban heverő épület láttán:
-Ugye Dan jól van? 

Akkor találtam rá a csajokra, és villámként megjelentem előttük. Mentségemre szóljon... a ruhámat a vörös jelek miatt ott kellett hagynom, úgyhogy még mindig egy száll semmiben voltam...
-Minden rendben, jól vagytok?- kérdeztem, ahogy végigfutott tekintetem az arcukon. Sóhajtottam:
-Persze, jól vagyunk.
-Én viszont többé nem fogok veletek jönni!- fakadt ki Emily- ez nagyon veszélyes, amit csináltok! Aztán felém nézett:
-Most már értek mindent. Jobb is, ha anyu nem tud róla. Elvigyorodtam, és megsimogattam a hátát:
-Kösz, hugi- majd a kuzinomra néztem- ja, és Freakakoid... 
-Mi az?- kérdeztem vissza értetlenül. Elvigyorodtam, ahogy végigmutattam rajta:
-Öltözz fel, mielőtt szemet szúrsz valakinek... 

Mindeközben, egy sötét helyen, ahol csak a monitor fénye világított, csendben zajlottak az események. Egy fiatal, világosbarna, szemüveges ficsúr nézte önelégült mosollyal a monitort. Fején furcsa fejpánt, melynek egyik végéből három kábel futott egészen a gépig. Ezeket szépen kihúzta és lejátszotta a felvételt... amit történetesen a gyártelep egyik kamerája rögzített a főreaktornál, mikor is Kara energiát emelt át belőle.
-Mondtam én, hogy meglesz a felvétel- mondta, majd félig hátra nézett, a vak sötétségbe- Róla beszélt, főnök? Itt leállt a felvétel, mikor is egy közelebbi kép látszott Karáról, majd a sötétségben lévő mélyebb, idősebb férfihang megszólalt:
-Igen, Code-Caster... ő lesz az. Csak így tovább a munkát...

kiss of the mermaid

Újabb unalmas és szánalmasan rövid nap. Szóval hazamentem, berúgtam az ajtót, a táskámat nyeglén a sarokba vágtam... és közben arra lettem figyelmes, hogy White Light fel-alá jár a lakásban, és nagyon keres valamit. Egy ideig csak értetlenül néztem, már csak azért is, mert ebben az alakban csak bevetéseknél látom. Másrészt meg, hogy...
-Te meg mégis mit keresel?- nyögtem ki végül. Ő teljes természetességgel fordította felém a fejét:
-Tényleg nem hallod?- kérdezte, majd ügyet se vetve rám folytatta tovább a keresést. Füleltem ugyan... de nem hallottam semmi szokatlant. Már én kezdtem magamat hülyének érezni, hisz White Light tényleg olyan elszántan kutakodott és figyelt, mintha valami vagy valaki tényleg szólna.
-Ne haragudj, de nem- mondtam egész nyugodtan. Nem akartam megbántani... viszont aggasztott, ami történik vele.

Ahogy elindultam felé, ő megállt, és a meggyőződés komolyságával belekezdett:
-Még mindig hallom. De most különösen hangos. Mintha itt lenne a szobában... Megfogtam a vállait:
-Biztosíthatlak, hogy csak én vagyok itt... Mit mond? White Light bizonytalanul sóhajtott:
-Még mindig azt, hogy érzi a félelem szagát. De nem tudom, mitől kéne félnem... Na igen, ez jó kérdés. Ő nem az a kifejezetten félős lány. Az alteregója annál inkább:
-Kitaként is hallod? Szemei meglepetten elkerekedtek:
-Érdekes módon, nem. Csak White Light-ként... Nyugtatóan végigsimítottam a hátát:
-A két éned élesen elkülönül egymástól, talán ennek hatására hallasz hangokat. Ha továbbra sem múlik el, akkor konfiguráljuk a kibertérben. Elmerengve nézett maga elé, majd végül bólintott:
-Igazad lehet. Nem kéne ekkora feneket kerítenem neki... az úgyis Kita dolga. Lights off!

Ismét Kitaként értetlenül nézett vissza rám. Aztán a zavartság jelei jelentek meg arcán, ahogy pislogott és elpirult:
-Alva jártam? Halkan nevettem:
-Dehogyis- homlokon csókoltam- csak White Light megint bizonytalankodik. A jégkirálynőm bólintott:
-Kontroll alatt tudom tartani, nincs vele gond...

Kontroll... erről eszembe jutott, hogy nem ártana Karának sem egy kis önuralmat gyakorolnia, és összpontosítania. Még kicsit nyersnek tartom az erejét. Talán be kéne vezetnem őt a meditációba. Mondjuk a partnál, az úgyis nyugis hely, főleg késő délután. Szóval felhívtam, és egyeztettem vele...

Nem elég, hogy a suliban szopatnak és baszogatnak azok a rohadt gyíkok, pont valami átkozott gebasz folytán, a kuzinomra is most jött rá, hogy buzeráljon. Ilyennel hív fel a nagy határ szar nap vége előtt nem sokkal, hogy menjek le a partra és meditálnunk. Mégis mi a retkes? Azt várja tőlem, hogy egy óráig csücsüljek törökülésben? Max. bealszok, de még egy ilyen sumák alvással is jobban járok. Sebaj, lementem... úgyis egész jól eldumáltunk a múltkori akció után. Ha már kezdünk sínre kerülni, akkor nem látom értelmét, hogy még jobban aláássam. 


Szóval a megbeszélt időpontban mentem. Gyakran megfordulok a part környékén... a gyártelep miatt. Az is olyan sumák gyakorló pálya. De ez most lényegtelen... Most mentem épp a dolgomra, megbeszélt helyre, valahányadik móló elé, két szikla közé, satöbbi (Minek kellett így túlkomplikálnia? Fél, hogy meglátnak két törökülésben alvó emberkét a parton?) Azonban, mikor odaértem, elképedtem attól, amit ott találtam... 


Dan elterülve feküdt a földön, és valami göndör hajú nőszemély éppen intenzíven smárolta. Ebben nem is maga a jelenet volt igazán megdöbbentő, hanem hogy az idegen csaj deréktól lefelé hal volt... Ki is fakadtam a látványtól:
-What the fuck??? Erre a perszóna megugrott, és azokkal a nagy, boci, tengerkék szemekkel nézett rám. Erre még a szakadt fekete felsője is rátett egy lapáttal, mellyel meglehetősen esetlen és ártatlan benyomást keltett:
-Sajnálom, nagyon sajnálom- hebegte halkan és ijedten, ahogy a kuzinomra mutatott- de esküszöm, nem öltem meg.... kérlek, ne haragudj.... Rámutattam a nőszemélyre:
-Ott maradj! Ezután odaléptem Danhez, és letérdeltem. Valóban lélegzett és a nyakán ki tudtam tapintani a pulzusát. Mint aki mélyen alszik...


Ezután ismét a jövevény felé fordultam:

-Mégis mi a szent szart csináltál? Ő pedig eltűrte félénken göndör haját, és folytatta:
-Nem öltem meg, esküszöm...- hebegett tovább- nem is akartam megölni... Csak kellett tőle egy kis életerő... Értetlenül néztem rá, felé fordulva:
-Az meg minek? Ő pedig ugyanolyan rémülten próbálta megmagyarázni (ártatlanság fok a maximumon... ez a csaj még a nebántsvirág húgomat is übereli):
-Mi sellők a férfiaktól szerzünk életerőt, hogy szépek maradhassunk. De nem öljük meg őket... hagyunk nekik annyit, hogy életben maradhassanak. Az életet ehhez túlságosan tiszteljük... Én pedig értetlenül vakartam tovább a fejem:
-Szóval szépek... És milyen az, ha rondák vagytok? Erre ő felsikkantott, és takarta az arcát:
-Ne akard megtudni, kérlek... az szörnyű.... 


Úgy láttam, hogy ezeknek a fürdős nőszemélyeknek igencsak fontos a szépségük. Talán ezzel csábítják el utána a matrózokat, mint a legendákban, vagy tudja a fene. De ha már ennyire a szívén viselte, úgy éreztem, hogy segítenem kéne neki... vagy valami ilyesmi. 
-És...- folytattam, miközben vakartam az állam- ez most neked meddig tart? Ismét rám pillantott azokkal az ártatlan szemekkel:
-Félek, nem sokáig- majd a kuzinomra nézett- fáradt volt, amikor rátaláltam... Én itt rúgtam oldalba azt a hülyegyereket. Ő csak halkan nyögött, de meg se mozdult. Mint a bunda, baszki.... neki tuti nem veszem hasznát ebben az akcióban. Viszont a tech parkouros kalandokból kiindulva sejteni véltem, hogy miként oldhatnám meg a sellő problémáját. Feljebb emeltem a fejem, a gyártelep felé.... majd vissza a fürdős kurvára:
-Azt hiszem, jóval tartósabban meg tudnám oldani a problémádat...


Így történt, hogy siettünk a gyártelepre. Ő vízi úton, és szárazföldin. Megpróbáltam rávenni, hogy a csatornán keresztül másszon fel, de ő nagyon vonakodott. Viszont a főgenerátor így túl messzire esett. Kicsit baszta a csőröm a dolog, hisz eddig csak közvetlenül adtam át energiát, vagy magamból, vagy más elektromos rendszerből közvetítve. Most viszont feltöltött akkumulátort kellett eljátszanom, és lövésem se volt, hogy mi lehet annak a következménye, ha elektromossággal túltöltve végigfutok a főgenerátortól egészen a tengerig. Visszanéztem a sellőre. Ő igencsak aggódva figyelte a kezeit, ahogy a bőre lassan elkezdett fakulni. Istenem, olyan kis ártatlan, hogy még én sem bírom csak úgy segítség nélkül hagyni. 


Hát... kockázat nélkül nincs nyereség... Befutottam, egészen a főgenerátorig. Levettem a kesztyűimet, és mindkét kezemet rávágtam, úgy töltöttem át magamba az energiát. Valahol félelmetes volt... eleinte baromi ébernek, aztán szokatlanul energikusnak éreztem magam. Utána viszont egyszerűen a fájdalompontig túlfeszült bennem az erő. És nem elég, hogy nem volt hova azonnal mindezt transzferálni, hanem még így vissza is kellett érnem a tengerhez. Annyi előnye ennek volt, hogy meglehetősen gyorsan voltam képes futni, különösebb erőfeszítés nélkül. 

A procedúra vagy két órát vett igénybe. Ez idő alatt a sellő is alaposan megváltozott: az a helyes pofija és a kék szemei eltűntek. Helyette már csak egy acsargó koponya volt, rohadó hússal, és rászáradt hajjal. A karjai is olyanok voltak, mint egy zombinak. A hangja pedig... mint valami alvilági hörgés. A rémálmaimban sem láttam még ilyen rémséget. És az üresen tátongó szemgödrök ellenére úgy tűnt, hogy igenis jól lát. Közelebb úszott hozzám, és kétségbeesetten nyújtotta a kezét. 


Engem pedig kirázott a hideg... már a gondolattól is, hogy hozzá kell érnem. Aztán végül nagyot nyeltem, becsuktam a szemem, és megragadtam a csontos kezét. Azonnal megindítottam az energiaátvitelt, egy pillanatra sem akartam belegondolni vagy tudatosítani, hogy mégis miféle szörnyedvény kezét fogom. Elsősorban azt éreztem, hogy az energia túlnyomás csökken a testemben. Ez valami hihetetlen megkönnyebbülés volt, komolyan paráztam, hogy szétfeszíti a testem. 


Aztán a nőszemélyre pillantottam. Csodásan visszaépültek az izmok, a bőre, visszanőtt a haja... Sőt, a kuzinomnál való találkozáshoz képest egészen ragyogott. Miután a transzformáció véget ért, igencsak elfáradtam. Azt hiszem, a saját életerőmből is belekerült az átvitel során. Ő viszont hálásan rám mosolygott, ahogy megfogta a kezem:
-Nagyon szépen köszönöm- még a hangja is magabiztosabbá vált- ez évszázadokra elég lesz. Bólintottam:
-Örülök... aztán ne fojtsd vízbe a matrózokat... ő ismét ártatlanul rám nézett:
-De hát az előbb mondtam, hogy mi az életet... Halkan nevetve közbevágtam:
-Tudom, tudom.... csak vicceltem. Azzal ő búcsút intett, és elúszott. Én meg visszaértem a kuzinomhoz, aki éppen kezdett magához térni. Olyan gyanúsan közös beleegyezéssel megbeszéltük, hogy a meditációt hanyagoljuk egy másik időpontig...