Dan Douglas

...

-Hé, ne rohanj, szaki! Még nem láttuk el a bajod!

-Ne már, skacok, szálljatok le rólam!

-Nem, amíg nem húztuk a fejedre az alsógatyád...- ó a szokásos. Mindig ellátják szegény Cody baját. Szerencsére, én megint kiléptem a folyosóra, gondosan Cody után, hogy fedezékben legyen a hátam mögött:

-Mi az, még mindig nem tanultatok a leckétekből, bumburnyákok?- megropogtattam az ujjaimat- Hányszor mondtam, hogy ne bántsátok a kisebbet...

-Húzz el az útból, hülyegyerek!- kiáltott rám az egyik tömzsi mitugrász- hadd verjük meg az okostojást. 

-Ha meg akarjátok verni, akkor velem gyűlik meg a bajotok- mondtam, és most már a csuklóimat is megropogtattam, jelezve, hogy készen állok a harcra. 

-Te akartad, Douglas- szólt a colos bandavezér- most nem fogod megúszni!

Azzal nekem esett. De engem sem abból a fából faragtak. Tudniillik, faterom, Duncan Douglas tizenhétszeres ökölvívó világbajnok. Szóval... apám jól kitanított. Minden különösebb aggodalom nélkül kicseleztem a colost, majd egy jól irányzott jobb egyenessel megtiszteltem az állát, méghozzá olyan erővel, hogy visszarepült társai karjai közé. Összekulcsoltam ujjaimat, és kinyújtottam karjaimat:

-Még valaki? A tömzsi mitugrász és a bandzsa is rám vetették magukat. Gond egy száll se... újabb cselezés, még egy cselezés, egy gyomros, egy övön aluli... és már meg is vagyunk. 

Kidőltek, mint a rohadt nád, én pedig minden rezzenés nélkül kihúztam magam, és lepotoltam tenyereimet:

-Ne kelljen többször szólnom, pupákok... Ha még egyszer azon kaplak titeket, hogy szekáljátok a szakit, akkor olyat adok, öregkorotokra is megérzitek. A trió lassan elvonult. A colos még egyszer hátrafordult, és míg egyik kezével fájlalta a képét, a másik, szabad kezével még ökölbe tudta szorítani, hogy fenyegetően megrázza felém:

-Ezt még mocskosul megjárod, Douglas! Ha addig élünk is. 

Ugyan már... én egy percre sem vettem komolyan a fenyegetésüket. Ezt már rengetegszer eljátszották, és sosem tanulnak a hibájukból, miszerint velem nem érdemes kezdeni. Viszont szegény Cody barátom annál inkább, aki most félénken a vállamra tette a kezét:

-Dan... kösz, hogy ismét megvédtél. Bizalmasan visszavigyorogtam rá:

-Szóra sem érdemes. Mindenkinek kell egy hős, nemde? Cody szerényen elmosolyodott, és elindultunk az osztályba.

Ó igen, ha nem mondtam volna: a nevem Dan Douglas és 17 vagyok. Az az átlagos magasságú, fekete, középhosszú bozontos, fekete szemű nyegle tini, akit a csajok örömmel emlegetnek rosszfiúként. Nincs mit ezen szépíteni, szeretem a bajt. Mint említettem, faterom kitanított, úgyhogy a suli mellett ökölvívásra is járok. A haverom pedig Cody Cosgrove. Ő az a tipikus szaki: világosbarna, szögrövid haj, kerek keretű szemüveg, kék szemek... és félénk jellem. De nem ítélem el ezért. Elvégre nem vagyunk egyformák. Meg hát, mivel faterom mégsem egy észlény, így sokáig Cody segített nekem a tanulásban. Esküszöm, ha elsőben nem segít a reál tárgyakból, már akkor úgy megbukok, mint a huzat....

-Szia Dan, szia Cody! 

-Jó reggelt, Kita!- köszönt vissza a maga udvarias stílusában a szaki. Én pedig csak mosolyogtam, és egy halk "szia" kíséretében visszaintettem. Nem azért, mert a rosszfiú képemhez a "mindenkit leszarok" imidzsem is párosul. De egyszerűen... ő Kita Vada. A legbájosabb lány az egész osztályban. Kövezzenek meg, de az ilyen csendes, törékeny, és halk szavú lányok a gyengéim, mint ő: hosszú, világosszőke (szinte már fehér) haja van, jégkék szemei, és olyan fehér bőre, mint a porcelán. Ráadásul olyan alacsony, hogy a vállamig ér. Tényleg egy csodás teremtés... mint egy kis jégkirálynő. Sokszor azon kapom magam, hogy tekintetem sokáig elidőzik rajta. És mikor észbe kapott, akkor viszont kínosan elfordulok, hisz a meleg mindig az arcomba szökik. Ha-ha... nagyon vicces... képzeljétek, én is szégyellős vagyok! ... legalábbis, ami Kitát illet. Természetesen a jobbik oldalamat mutatom felé, amennyire csak lehet. Viszont félek, hogy egy taplónak tart... úgyis annyit lóg a barátnőivel. azok pedig pletykás kis hárpiák... ki tudja, mi mindent össze nem hordtak rólam...

Megszólalt a csengő... elkezdődött a nap. csak a szokásos robot, mint ami minden nap van a gimnáziumba. De mostanában nem egészen a napi teendőkön jár az eszem. Tudtam a nagybátyámról... ő jó arc volt, olyasmi jellem, mint Cody. Viszont sokszor gyanúsan eltűnt, négy éve pedig meghalt. Az évek során hébe-hóba kerültek hozzám dolgai, de körülbelül egy hónapja vettem rá magam, hogy komolyan feltúrjam a cuccait, és kiderítsem, hogy mi is történt vele. Találtam is... sok-sok kockainfós könyvet, naplót, és egy igencsak aprólékosan elcsomagolt chipet. Szakival konzultáltam a hetekben, hogy járjunk együtt utána ennek az egésznek. Ő a legjobb barátom, ezt a titokkal és a vele járó felfedezést bűn lenne nem megosztani vele. A hetekben sok mindent ki is sillabizáltunk. Olybá tűnt, hogy Dexter bácsikámnak kettős élete volt. A naplóbejegyzések voltak igazán furcsák: egyszer a már tőle megszokott tudományos, összetett fogalmazásban írt, ahogy mindig is hallottam őt beszélni, máskor pedig teljesen más kézírással, nagyon felszínesen és komolytalanul. Mintha két különböző ember lett volna. Cody nem egyszer felvetette, hogy a nagybátyám nem-e volt skizofrén. Ezt special akkor kikértem magamnak...

Végül odáig jutottunk, hogy a mai tanítás után este átjött hozzám. Az ősök úgyis bulizni mentek, mint pedig tanulásnak álcázott tevékenységet folytattunk. A gépnél ültünk, és a szaki odacsúsztatta hozzám a naplót:

-Te ebben egészen biztos vagy?- kérdezte aggodalmasan.

-Persze, persze- mondtam, miközben egy kódsort másoltam ki a naplóból- átolvastunk mindent, amit találtunk, beszereltük a chipet is, internet elérés eddig is volt... most már nincs visszaút. Cody viszont tovább aggodalmaskodott, kissé távolabb lépve a géptől:

-És mi lesz, ha megőrülsz? Dexter is olyan furcsán írt abban a naplóban. Talán még rosszul is elsülhet ez az egész, és valami vérengző szörnyeteggé válsz. Ekkor felé fordítottam a fejem, és bizalmasan rámosolyogtam:

-Kockázat nélkül nincs nyereség. Visszafordultam a géphez. A kódsor készen állt, már csak a delete billentyű leütése volt vissza:

-Kívánj szerencsét! 

Még fél füllel hallottam, hogy Cody ordibál, hogy "ne!", de én gyorsabban leütöttem a billentyűt. Olyan volt az egész, mint valami őrült hullámvasút: először egy hatalmas villanás... aztán esés... aztán vibrálás, pörgés. Teljesen elszédültem... Próbáltam tudatosítani, hogy mi van körülöttem... jelek voltak. Bináris rendszer, kódok, eddig ismeretlen jelek... és az volt a tré az egészben, hogy mind el is tudtam olvasni. Mire egyáltalán ez értelmet nyert volna bennem, éreztem, hogy hátulról belém csap a 220... aztán előről is... majd oldalt, végig a bordák mentén a két vállamon... a lábaimon... Felordítottam a fájdalomtól. Volt már olyan, hogy csordulási tengett bennem az adrenalin... Na, ez pont olyan volt, csak kb ezerszer durvábban... mintha nem bírta volna el a testem ezt az irdatlan mennyiségű energiát, és kicsapott volna belőle. Aztán robbanás - csengett a fülem-, villanás - ideiglenesen megvakultam- végül repülés és hatalmas puffanás előbb vízszintesen a szobám falának, majd le a földre.

Hú, de zsongott a fejem... de ennek ellenére nem éreztem magam fáradtnak, sőt! Tombolt bennem az erő. Csak valahogy a szemem és a fülem mintha eltompult volna.

-Dan... Dan... - szaki hangja félelmetesen tompa volt. Azt érzékeltem, hogy odahajol hozzám, és rázza a válam:

-Dan, jól vagy? Mondj valamit! 

Ekkor hirtelen, mintha a testem többi részéből a 220 felcsapott volna az agyamba. Ordítottam, és felpattantam... egyenesen neki a szakinak. Magam sem értem igazán, hogy mit csináltam... csakhogy teljesen magával ragadott az erő és nem bírtam vele. Tovább üvöltettem, rángattam Cody-t. Ő először csak ijedten könyörgött... majd megragadta a számítógépnél lévő széket, és orbitálisan fejbe küldött vele. Itt jött számomra egy kellemes kis filmszakadás...

Mire ismét magamhoz tértem, már ütés érte fájdalomtól zúgott a fejem. Rászorítottam a kezem, és lassan felültem. 

-Á.... Mi történt?- sziszegtem, fájlalva az ütés helyét. Cody zihált:

-A frászt hoztad rám!- fakadt ki- Dexter is írta, hogy az átváltozás elején olyan instabil volt az állapota, hogy majdnem megőrült. Azt hittem, megölsz.

-Bocs...- most már kínomban is fogtam a fejem... kicsit ráztam is. Majd ahogy tompulni vélt a fájdalom, ismét felnéztem rá:

-Nos? Sikerült? Szaki elmosolyodott, majd megfogta a karom, és elkezdett kivonszolni a szobából:

-Nézd meg magad. Átvitt a nappaliba, ahol az én kissé hiú jó anyám felállított egy orbitális tükröt. Ott néztem szemben a kék bőrű, szemei körül fekete maszkot, és vörös-fekete fémesen csillogó ruhát viselő alakkal, akinek nem volt írisze, fekete, hosszú bozontos hajában minkét oldalt egy-egy fehér villámjellel. 

Előbb csak elmosolyodtam... aztán diadalmasan felkacagtam:

-Sikerült!- elkaptam a haveromat, és adtam a fejére egy barackot- Sikerült, Cody! Átváltoztam! És nélküled nem sikerült volna! A szaki nevetve kiszabadult a szorításomból, majd rám nézett:

-Gratulálok Dan! Mostantól fogva te vagy az új Freakazoid...