A szakinak igaza volt... mint mindig. Tényleg rám fért az az alvás. És esküszöm, életemben rég aludtam ilyen mélyen. Másnap kicsit bizonytalan is voltam, hogy milyen nap is van. És a tegnap est őrület is valami távoli álomnak tűnt.
... persze csak egészen addig, míg Cody a suliban fel nem hozta a témát:
-Eszembe jutott valami- mondta halkan, szinte félt, hogy talán a falnak is füle van- nem találok arról bejegyzést, hogy Dexter csinált volna ilyet, de lehet, hogy neked sikerül.
-Micsoda?- kérdeztem vissza, lazán, mint a rigalánc. Valahogy engem nem aggasztott ennek ellenére sem ez az egész cirkusz, és valamiért nem is éreztem magam többnek, mint kéne. Cody viszont halkan folytatta tovább:
-Munkálkodni a hálózatban.
Felé kaptam a fejem. Nem tagadom, tényleg kissé összeszorult a gyomrom ennek hallatán. Azonnal ráztam is a fejem:
-Na ne....- legyintettem. Ő viszont hajthatatlan volt:
-Gondolj bele! A bejegyzései szerint 1995-ben alakult át. Az internet akkor még csak a szakik és a nagyobb cégek kiváltsága volt. Most 2012-t írunk, és már minden hálózatra van kötve, az emberek interneten keresztül vásárolnak, utalnak, sőt, ott vannak a legnagyobb adatbázisok is...
-A tegnapi esti csapással épp eleget kaptam a pofámba- vágtam rá, tovább csóválva a fejem- Nem megyek ilyen kiszámíthatatlan, virtuális helyekre. Ez nem egy stabil, kézzel fogható világ, mint a miénk.
-Épp ettől izgalmas a dolog- igazította meg Cody a szemüvegét- ki tudja, milyen lehetőségek nyílnak meg neked odaát. Sok mindenhez hozzáférhetsz... talán még rendőrségi nyilvántartáshoz is. Ezt hallva viszont már érdeklődve fordultam felé. Kezdte megmozgatni a fantáziámat ez a terv. És már a számon volt a szó, hogy kimondjam, de Cody megelőzött:
-Az is lehet, hogy a nagybátyád gyilkosáról is találsz valamit. Szélesen elvigyorodtam, majd a vállára csaptam:
-Tudod mit, öreg? Ma este neki is láthatunk a banzájnak... Ő nevetett:
-Ez a beszéd, Dan.
Ott spontán tökéletesen el is terveztük az estét. Fejben már a digitális hálóban cikáztam. A valóságban, viszont valaki nekem jött, és kizökkentett a gondolataimból. Kita volt az, aki aztán riadtan guggolt le, hogy felkapkodja a könyveit:
-Sajnálom, sajnálom... annyira sajnálom.... Ránéztem a szakira. Köztünk, srácok között jól működik a haveri kódnyelv. Épp ezért értette, hogy mire gondolok, és odébbállt... miközben én lehajoltam, és segítettem összeszedni a könyveket:
-Nincsen semmi baj. Különben is, elméláztam. Miután felálltunk a nálam lévő darabokat átnyújtottam neki:
-Inkább te ne haragudj, hogy nem vettelek észre.
Jobban belegondolva... talán ez az utolsó mondat kicsit taplón sült el. Igaz, hogy általában magasról teszek mindenre, de Kita nem egy olyasvalaki, akit csak úgy figyelmen kívül akarok hagyni. Azonban porcelán fehér arca mégiscsak kellemes rózsaszín pírt kapott. Rejtette is előlem, ahogy zavartan nézett lefelé:
-Köszönöm...- szinte cincogta, mikor visszavette a könyveit, és már viharzott is odébb. Én meg amilyen fatökű vagyok, akkor kapcsoltam, mikor már rég elment. Double facepalm.... Hogy lehetek ilyen kuka állat??? Mindig ez történik! Mire kapcsolnék, hogy normális beszélgetésbe kezdjek vele, addigra mindig elslisszol, mert annyira félénk. Szinte végigkarmoltam a pofám, és közben nyugtatgattam magam, hogy majd legközelebb, majd legközelebb....
Csak azért nem rágódtam rajta tovább, mert az órák elvonták a figyelmem. Közben ismét szem előtt tartottam a kérdést, miszerint ma este ütközök a szakinál, és meglehetősen egyedi módon netkalózkodok egy kicsit. Nap végén készültünk is együtt menni. Már izgatottan vártam. Aztán alig, hogy a kinti szürkületbe kiléptünk, ismét megláttam őt. A kis jégkirálynő ott ácsorgott magányosan a kapuban. Éreztem, hogy kissé alább hagy a lelkesedésem, de egyáltalán nem bántam. Cody felé fordultam:
-Menj csak előre, majd megyek. Ő felvonta a szemöldökét, én pedig folytattam:
-Na, tudod, hogy egy villámcsapásra ott leszek. Na igen, burkolt üzenet. De hát ha vannak új képességeim, miért ne használhatnám őket. Végül bólintott:
-Rendben, de ne időzz túl sokáig. Azzal előre ment.
Én pedig ismét Kita felé fordultam. Összeszedtem magam, és odasétáltam hozzá, lassan behajolva az arca elé:
-Hello... Ő felpillantott azokkal a nagy jégkék szemekkel. Olykor meggyőződésem, hogy ő valami idetévedt tündér, mert a szemeinek ez a kék árnyalata olyan természetfelettinek hat... persze jó értelemben.
-Szia...- köszönt vissza halkan. Körbenéztem, majd vissza rá:
-Kit vársz? (Teljesen ostoba kérdés, de az isten szerelmére, valahogy mégis el kell indítanom a beszélgetést).
-Aput...- némi szünet után hozzátette- azt mondta, hogy jön értem. Na ez az, amiről tudtam, hogy nem így lesz. Ismerem Kitát, az apjával él, mert a szülei elváltak. Viszont így, hogy csak az az egy szülő figyel rá, az hajlamos belefeledkezni a munkába. Sosem jön érte. Nem egyszer vitte valamelyik tanár haza Kitát. Számomra viszont itt volt a nagy lehetőség...
-Mondd csak- fordult felé kíváncsian- nem bánod, ha hazakísérlek? Ő pedig félszegen bólintott:
-Az jó lenne. Ám ahogy elindultunk, ismét felhozta a nap elején történt kis incidenst:
-Tényleg ne haragudj délelőttiért, igazán nem akartam. Viszont én bizalmasan rámosolyogtam:
-Ugyan, mondtam már, hogy semmi gond. Előferdül... És csodák csodájára végre megjelent az arcán egy apró mosoly. Magamban éppen diadalmas pózban álltam, és kiabáltam a nagyvilágba, hogy sikerélmény...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése