Napok óta nincs hívás Dantől. Lehet, hogy a gyökér átbaszta a fejem, és nem hív sehová. Na de sebaj... a lepény hal először, a remény hal meg utoljára. Kondiban kéne addig is tartani az erőm. Így történt, hogy egyik nap suli után lelógtam az elhagyatott fémtelepre. Az osztálytársaim egész kicsi korunktól mindenféle rém mesét mondtak a helyről, baltás gyilkosoktól kezdve UFO-k telephelyéig. Az igazság az, hogy itt nincs semmi... az ég világon... Talán csak néhány patkány és csótány.
Pontosan ezért felel meg tökéletesen a céljaimnak. Levettem a kesztyűket, és csak egy érintés... és a futószalag, az ipari mágnes és a daru már életre is keltek. Nem is az életre keltés volt az igazi gyakorlás része az egésznek... hanem az irányítás, ami ezután következett. Úgyhogy egy kicsit eljátszottam: a futószalagnak hol a sebességét, hol az irányát váltogattam, a mágnest koordinálni próbáltam, hogy honnan és mennyi fémkupacot szedjen fel és hová tegye le... a darunál pedig nagyjából ugyanazt, mint a mágnesnél. Bevallom, először nagyon nehéz koordinálni hogy mennyi legyen az annyi, de alig egy óra alatt egészen belejöttem.
Mázli, hogy éppen hogy rendelkezésre állt nekem ennyi idő, ugyanis társaság zavarta meg a munkámat. Négyen voltak... ugyanolyan fekete, és bedrótozott alakok, amilyet Dan és a szaki haverja mutatott. Amint kiszúrtak, tompán hallottam valami beszélgetést, mintha ezek a robotok az irányítójukkal kommunikáltak volna.
-Minden bizonnyal ő lesz az. Kapjátok el!- épphogy csak elkaptam a szavakat, de ez épp elég volt, hogy felkészüljek a fogadásukra.
Ahogy sejtettem: mind a négyen megiramodtak felém. A kellő pillanatban én viszont lehasaltam, és az általam irányított daru kampója lendületből kettészakította az egyiket, maradványait pedig felkente a falra. Még jó, hogy többfelé tudok figyelni. Bár, arra már nem volt időm, hogy a másik hármat is figyelembe vegyem. Ők bizony elkaptak... vagyis ketten, mert az egyikükre még rá tudtam küldeni a mágnes. Az bizony felragadt rá, mint a légy a légypapírra.
-Engedjetek el, senkiházik!- kiabáltam közben a maradék rajtam lógónak. Az egyik megragadta a kezem, és alaposan szemügyre vette. Mintha csak az integrált áramkörök érdekelték volna. Ekkor ismét meghallottam az irányítójuk hangját:
-Tökéletes, ő lesz az! Hozzátok elém!
-Az már nem!- fakadtam ki, majd megragadtam a kezemet vizslató tech parkour csuklóját. Erre most igen masszívan koncentráltam, hogy ne csak az uralmat vegyem át felette, de a nyomkövetőjét, és a kommunikátorát is kiégessem. Amint ez sikerült, áldozatom nemcsak elengedett, de társát is alaposan szétszedte.
Időközben a vonzó egyéniség megtalálta a módját, hogy miként lehet semlegesíteni a mágnest, és egy látványos szaltó kíséretében leugrott elénk. Az általam megszelídített robot máris támadásra készen állt, de leintettem. Helyette magam iramodtam meg az ellenféllel szemben... És igazából nem is tudom, hogy mire számítottam, ugyanis elkapta a grabancom, és áthajított a futószalaghoz. Olyan szépet estem, hogy azt bármelyik tantusz megirigyelhette volna. Igyekeztem is feltápászkodni, de közben láttam, hogy ismét felém tart a rohadék. Én pedig vártam...
Majd lehajoltam, ő pedig ráesett a futószalagra. Én pedig felgyorsítottam a futószalagot, és egészen a fémaprítóig küldtem a tagot. Amint vele is végeztem, minden életre lehelt gépet kikapcsolásra utasítottam... kivéve egyet. A nekem engedelmeskedő tech parkour kissé félszegen odasétált hozzám. Bár nem is tudom... nem vagyok meggyőződve, hogy a robotoknak vannak-e érzéseik, de ez a járás és testtartás ezt sejtette.
Én pedig felé fordultam, és sóhajtottam:
-Vigyél Danhez, jó? Ehhez még mellékesen elmondtam az utcát, házszámot is. Ő felkapott a hátára, és már ugrabugrált is velem a fél városon keresztül. Nem mondom... meglehetősen egyedi élmény parkour hátán utazni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése