Unalmas délután suli után, amikor csak szánalmas döglés keretében fekszem az ágyon, és életuntan bámulom a falat. A suli egy bordély, mi vagyunk a kurvák, és a tanárok baszogatnak minket. Elérkeztem a hiteles lázadó korszakomba is, úgyhogy jó anyám nem győzni mosni a fejem, hogy szedjem össze magam, mert ezzel a viselkedésre, és a romló jegyeimmel nem viszem sokra. Ebbe a játszmába ráadásul húgom is beszállt, szóval két oldalról kapom. Az a baj, hogy ez baromira nem hat meg. A tantárgyak nem érdekelnek, motivációm nincsen... Dannel még lenne, de ő meg szépen elküldött a sunyiba.
Sóhajtottam, tovább bámulva a plafont a reménytelen tinédszer emózás közepette. Ez egy csajos családdá vált, mióta apa elment. Az az igazság, hogy hiányzik. Sok minden máshogy lenne, ha ő élne, az biztos. És valahol a nebántsvirág húgomat ezért is utálom... mert haragszom rá, hogy nem emlékszik rá. Persze, túl kicsi volt, hogy emlékezzen. S bár ez hiába tűnik ésszerű válasznak, én nem tudom elfogadni. Ugyanis valahol mélyen, az irracionális képzeletek határán, de mégis tisztán és erősen hiszem, hogy az emlékével életben tartom. Kedves keserédes illúzió... mint a drog.
Ekkor robbantam be a konnektoron keresztül, teljes harci díszbe Karához a szobába. Örömmel láttam, hogy csak egymaga van, csendbe. Az elektromos zajok hangjától és a kuzinom váratlan megjelenésétől úgy beijedtem, hogy felsikítottam, és még az ágyról is lefordultam. Szép hangos puffanás. Ezt követően anya hangja lentről, tompán hallatszott:
-Kara... minden rendben van odafenn? Mit csinálsz? Hallottam nagynéném hangját. Kínosan az ajkamra haraptam, és integettem az unokatesómnak, hogy ne szóljon egy szót se. Nem hiányozna, ha Stefanie nénikém is megtudná, mi folyik itt.
Ahogy megláttam Dan kínos arcát, összeszedtem magam, és komoly hangon suttogtam neki:
-Mégis mit keresel itt?
-Tényleg kéne a segítséged- válaszoltam halkan- igazad volt, a szakinak is igaza volt... van itt valami, amit talán te meg tudnál oldani.
-Bevesztek végre?- sziszegtem vissza. Éreztem, hogy nyerő helyzetben vagyok, és kihasználtam, amennyire csak lehetett.
-Persze, amit csak akarsz!- vágtam rá azonnal. Annyira tudtam, hogy ezzel a hülyeséggel fog jönni. És persze azt is, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy vitatkozzak vele. Mit mondhatnék... okos enged.
Visszakiáltottam a földszint felé:
-Minden oké, csak két-ballábas vagyok, mint mindig! Aztán sóhajtottam, és visszanéztem az új Freakazoidra:
-Nos, miben kellek? Végigmértem:
-Megcsináltad a házid? Hiába no, előbb a munka, aztán a szórakozás. Értetlen grimasszal néztem vissza rá:
-Meg. Miért, ez hogy jön ide? Erre megragadtam a csuklóját:
-Fontossági sorrend: előbb a saját dolgaid legyenek rendbe, utána lehet bűnvadászni. Azzal egész egyszerűen átrángattam őt a hálózaton. Sose csináltam még ilyet hús-vér emberrel. Remélhetőleg nem szenved maradandó károsodást... leszámítva azt, ami már eddig is megvolt neki. Elkerekedtek a szemeim... olyan volt az egész, mint valami álommal vegyített hullámvasút. Épp hogy felfogtam, hogy a hálózaton haladunk át, az integrált falakkal, az elektromos pályákkal... mire már egy másik lakásban kötöttünk ki.
Cody a tech parkour felől felpillantott, és ránk nézett:
-Csakhogy meghoztad- mondta kissé idegesen. Vállat vontam ártatlanul:
-Bocs, volt egy kis ellenállás. Ellenállás, hogyne... vallanád be, te szerencsétlen, hogy sakkban tartottalak. Körbenéztem a szobában: egy villogó laptop, egy világosbarna, szemüveges kockainfós, a földön egy kidöglött robot... vagy mi, és az új Freakazoid unokatesóm.
-Mit is kéne tennem?- kérdeztem.
-Freak in!- visszaváltoztam civillé, majd Karát a tech parkourhoz vezettem- nem férünk hozzá a memóriájához. Az egész mintha egész egyszerűen kiégett volna. Talán a varázslatos érintéseddel ki lehetne szedni belőle valamit.
Erre önbizalommal tele elmosolyodtam. Ez valóban úgy hangzik, mint egy nekem való munka. Úgyhogy levettem a kesztyűket, és a szerzemény áramkörös pofájába nyúltam. Cody-val csodáltuk az eredményt. Igaz, Kara ijesztően nézett ki, ahogy a procedúra során ismét felizzottak fehéren a szemei, viszont a tech parkour is megmozdult. Lassan elengedtem, ahogy éreztem, hogy sikerült életet lehelni a szerkezetbe. Az pedig felült, és megszólalt:
-Várom parancsaidat. Én pedig önállósítva magam kiadtam neki:
-Van bármi jellegű port csatlakozód? A masinéria bólintott, fejéről levette a fekete szövetet, mint valami csuklyát, és a tarkójából kihúzott a kábelt. Ismét utasítottam:
-Kösd a gépre, és töltsd fel minden adatod! Ő pedig szépen az USB-n felcsatlakozott, és engedelmesen leült.
Dan szaki haverja pedig mohón a gép elé ült, és vadul olvasta a monitorról a feltöltődő adatokat.
-Hát ez csodálatos! Zseniális! Legelső prototípus, és mégis... - és hasonló nagy szavakkal illette a megszerzett infókat. Végül úgy 10-15 percnyi áradozás után a kuzinom felé fordult:
-Code-Caster haverunk tényleg nem kispályás! Viszont most már végre egy lépéssel előtte járhatunk.
-Attól félek, nem- válaszoltam, és beszámoltam az akcióról- a tech parkouron keresztül beszélt, és említett benne módosításokat. Ki tudja, mennyire fogja megbuherálni a következőt... vagy következőket. Végignéztem rajtuk:
-Ki az a Code-Caster? A kuzinom haverja válaszolt:
-Egy hacker, akit már egy ideje próbálunk elkapni. Először csak szemmel tartottuk, nem vettük különösebben komolyan. Aztán néhány hónapja egészen bedurvult. Bólintottam:
-Legalább tudjuk, hogy tech parkourokat még gyártani fog, és használni is- majd Karára néztem- remélem, számíthatunk rád. És ami még fontosabb... hogy bízhatunk-e is benned, hogy nem kezdesz el szóló akciózni vagy egyéb hülyeséget csinálni. Ez itt egy csapatmunka. Én pedig 100 wattos vigyorral tisztelegtem:
-Megértettem, főnök...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése