all is lost

Volt már sportbalesetem: orrtörés, bokaficam, monokli, és zúzódások itt-ott. De mivel azokat időben ellátta a doki, így a chtulhutól szerzett sérüléshez egyik sem volt fogható. Azt magam próbáltam ellátni több-kevesebb sikerrel: alkohol, jód, vatta, géz (lehet, hogy ennek a fele is elég lett volna, de biztos, ami biztos...). Nem engedtem magam megnézetni dokival, mert a titkos életemet is féltettem, és fater is a haját tépte volna. Csak reménykedni tudtam, hogy a meccs napjáig begyógyul.

Sajnos nem volt túl sok idő, a chtulhus napon volt az utolsó edzésem. Szóval... épphogy beforrt az az ocsmány harapás. A gézt megpróbáltam álcázni azzal, hogy rátekertem még egy indián kötést. Az olyan stílusosnak tűnt, és nem találtam a szabályzatban se semmit, ami ellene szólna. Hogy miért voltam ilyen makacs? Továbbra is... azért, mert fateromnak ez a mérvadó. Mindig megköveteli tőlem a győzelmet, és én mindig győztem is. Most sem terveztem ezt másképp, a sérülés ellenére sem.

Szóval így mentem meccsre. Jó vagyok, mi? Hát, pedig a ringben már nincs visszaút. Én pedig büszke vagyok és makacs. Úgyhogy elütötték a gongot, a másik ökölvívó pedig már jött felém, mint a golyó. Védés, védés, cselezés, jobb egyenes, védés. Elsőre ennyi. Aztán megint támadott. Újabb védés, még egy védés, két bal horog. Ő kicsit meghátrált. Én viszont máris éreztem a maró fájdalmaz a felkaromban. Próbáltam összeszedni magam, és a mérkőzésre koncentrálni. Nem hagyhattam, hogy a fájdalom elgyengítsen.

Következő menet. Most én támadtam. Egy találat, még egy találat, ő védett, és cselezett. Aztán egy ütés tőle oldalról. Hoppá, bogárkám, felélénkültünk kicsikét? Lehet, hogy az elején kicsit elkalandozott, és szó szerint kellett neki pár pofon, hogy észhez térüljön. Tőlem ugyan megkapta. Megint támadt. Védés, védés, bal egyenes... és még egy ami olyan szépen sikerült, hogy felszakadt a szemöldöke. Viszont az én karomba is mélyebben nyílalt a fájdalom. Éreztem, hogy bele is remeg a karom, hirtelen meg is riadtam, hogy nem fog tovább menni.

Újabb menet. Ő igencsak rossz néven vette a szemöldök szakítást. Be volt gizdulva, igen hevesen támadt. Védés, védés, cselezés, védés, védés, egyre jobban fáj a bal karom, védés, védés, talált, talált, anyád, jobb egyenes, jobb egyenes... Csávó megingott. Nem tagadom, én is. Mind a fejemre mért ütésektől, mind az egyre nagyobb intenzitású fájdalomtól. Most már nemcsak egy pillanatra, hanem percekig remegett a karom. Ő persze nem várta meg, amíg eláll (miért kellett volna neki? hisz egy kurva szót nem említettem senkinek a chtulhus balhéról...), hanem ismét támadott.

Béna védés, béna védés, cselezés, jobb egyenes, béna védés, cselezés... Nem kéne menekülnöm. Jobbal bevittem egy újabb ütést. Lehet, hogy eltaláltam, de ő látszólag jobb kondiban volt per pillanat, mint én. Fáradtam, és iszonyatosan nyílalt a karom. Egyre erősebb volt a kétségem, hogy ez összejöhet. Még faterom is beordított:
-Dan, mégis mi a frászt művelsz? Ne bénázz, szedd már szét!

Egy kis buzdítás. Most én támadtam. Talált, talált, talált, talált... meg ő is engem, még háromszor. Megszédültem. Éreztem, hogy lábaimmal kerestem az egyensúlyt, hogy el ne essek. Aztán mikor felpillantottam, ő ismét nekem esett, és újabb sorozatot kaptam a fejemre. Kész... kidőltem.

Nem ájultam el teljesen, de hihetetlenül eltompultak az érzékeim. Hallottam, ahogy a bíró kiszámol, mondja az új bajnok nevét, és a nézők tombolnak. Próbáltam összeszedni magam, hogy felálljak, de faterom gyorsabb volt. Megragadta a jobb karom, és felrántott:
-Gyere- mondta komolyan, és elindultunk az öltözőbe. Keserűvé vált a szám íze. Innen a ponttól éreztem igazán, hogy nyakig benne vagyok a szarba.

Nem is tévedtem olyan nagyot. Ott ültem a padon, mint egy rakás szerencsétlenség, és faterom osztotta az észt:
-Mégis mi történt veled? Úgy ütöttél a vége felé, mint egy lány! Még csak meg se karcoltad! Mégis mit nem értesz azon, hogy neked kell nyerned, és hogy szedd szét a fejét? Vagy talán cserben hagyott az erőd? Nem bírtam válaszolni. Fáradt voltam, megalázott, és nem akartam mesélni a chtulhuról sem. Főleg, hogy az még további kérdéseket vetne fel maga után, ami az egész bácsikám utáni nyomozást is érinti Freakazoiddal, hackkerléssel, és bűnözőkkel együtt.

Odalépett hozzám, és megrángatott:
-Mondj már valamit! Mit kellett elbénáznod ezt a meccset? Csak ránéztem... aztán el. Enyhén meglökött, majd felállt velem szemben:
-Csalódást okoztál... Mi több, nem gondoltam volna, hogy a fiamból ekkora lúzer lesz, hogy még az ilyen egyszerű kérdéseket sem tudja a veresége után megválaszolni. Megfogta a kilincset, majd visszanézett:
-Zuhanyozz el, aztán gyere! Otthon még alaposan elbeszélgetünk erről- és kilépett, becsukva maga mögött az ajtót.

Ez volt az a pillanat, amikor hihetetlen kicsinek éreztem magam: elvesztettem a legjobb barátomat.... a barátnőmet... a meccset... még csak fix nyomon se járok a nyomozást illetően. Ki akartam menekülni a világból. És rájöttem, hogy egyetlen módon ezt meg is tehetem. Freak out! És odaléptem kapcsolóhoz... becsatlakoztam az áramkörbe, és meg sem álltam a kibertérig. Körbenéztem...

Csend...

Csodálatos, lélekig ható csend...

Olyan erős, hogy önkénytelenül is eleredt a könnyem. De azonnal letöröltem, és nagy levegőt véve kicsit összeszedtem magam. Kinéztem egy szimpatikus zugot, ahová letelepedtem. Ezután csak lehajtotta a fejem, és hagytam, hogy magával vigyen az édes álom...

cthulhu rising

Miután kiszabadultam a gengszterek fogságából, az első napirendi pont, hogy levadásztam a főnököt. Szerencsére nem jutott messze... én pedig gyors vagyok. A legnagyobb bánatomra nála is kihűlt a nyom: nem hogy nem ő volt a gyilkos vagy valamelyik gorillája, de még azt se tudtam, hogy Freakazoid meghalt. Mily meglepő... szóval a bácsikám régi ellenségei közül vannak, akik még azt hiszik, hogy él. Mindenesetre a főnököt fellógattam az egyik ipari darura, és telefonáltam a rendőrségre. Örülni fognak, hogy kaptak egy kedves kis meglepetést...

Következő napirendi pont: Kita. Akkora slamasztikában hagytam őt, hogy nemcsak térden állva kell bocsánatot kérnem tőle, de ki is engesztelnem. Ráadásul ez a bált követő nap estéje volt, talán még taplónak is tart, hogy egész nap nem jelentkeztem. Úgyhogy 'Freak in', és már rohantam is hozzájuk. Egy pillanatra szöget ütött a fejembe, hogy az elmúlt órák sűrű eseményei után elég nyúzott lehetek, de ez izgatott most a legkevésbé. Inkább türelmesen megvártam, amíg nyílik az ajtó...

És mögötte a faterja volt. Én meg hadartam, mint a hülyegyerek:
-Jó napot, beszélhetnék Kitával? Fontos lenne... Ő először halvány döbbenettel az arcán végigmért (ebből szűrtem le, hogy istentelenül festhettem), aztán nyugodtan, kimért hangon visszakérdezett:
-Te vagy Dan, ugye? Én pedig bólogattam:
-Igen, én... Diszkéten elmosolyodott:
-Kita már sokat mesélt rólad. Azt is, hogy megvédted- aztán elkomorult- de sajnos nem tudsz vele beszélni. Én is elkomorodtam:
-Miért nem?- kérdeztem értetlenül. Az apai aggodalom megjelent az arcán, ahogy folytatta:
-Órák óta senkit nem enged be. Én is próbáltam vele beszélni, de nem hajlandó kijönni. Nem tudom, mi a baja... Én viszont sejtettem. Az egész az én hibám, elcsesztem mindent, ahogy illik, hisz pont akkor hagytam cserben, amikor vigyáznom kellett volna rá. Rohadt kettős élet... Visszanéztem az apjára:
-Átadja neki, hogy kerestem? És jobbulást kívánok neki... A fater visszamosolygott, és bólintott:
-Persze, fiú, feltétlen. Örülök, hogy ilyen barátai vannak, mint te. Majd becsukta az ajtót.

Ezen viszont meglepődtem. Valószínűleg Kita nem említette neki, hogy mekkora egy tapló voltam. Talán jobb is, mert akkor valószínűleg nem ilyen fogadtatásban részesültem volna, hanem egy alapos tökön rúgásba... Annyi baj legyen... remélem, mihamarabb jobban lesz.

Az egész hétvége alatt nem is láttam őt. Se Cody-t (úgy tűnt, még mindig haragtartó). Se White Light-ot. Reméltem, hogy miután felkel, az lesz az első dolga, hogy a fejemet veszi, de a jelek szerint inkább váratott magára. Ismét eszembe jutott az a jelenet, és a hideg kirázott tőle... mintha megszállta volna valami megmagyarázhatatlan... Oké, legyőzni legyőztem, de valahogy még neki se kívántam volna ezt az őrületet. Még az edzésen se tudtam megfelelően összpontosítani, annyira kavarogtak ezek a gondolatok a fejemben. Pedig jobban kellett volna, hisz közeledett egy újabb meccs. Faterom pakolta is rám a feszültséget elég masszívan. Lehet, tényleg nem kéne gondolkodnom...

Vasárnap este mégis teljes harci díszben, ismét az egyik épület tetején csücsültem, sasolva, hogy a három alany közül valamelyiket kiszúrhatom. Viszont helyettük kaptam egy negyediket... hátulról. A lendülettől legurultam a tetőről vele együtt, és átsuhant az agyamon, hogy milyen csúnya lesz majd a becsapódás. Ehelyett azonban felemelkedtem... és átrepültem... egészen a szemközti épület falába. Nem mondom, alaposan beleposszantam, majd ahogy a fájdalom végigrengett a testemen, felnyitottam a szemem. A támadóm repült felém... Nem egy sárkány, nem egy hárpia, még csak nem is egy jetpack-os tudós... hanem egy chtulhu. Erről csak a legelvetemültebb tündérmesékben hallottam eddig.

Épp az utolsó pillanatban félreugrottam, mire ő a becsapódásával csak tágította a falon lévő repedést. Rá egy vezetéknek, elektromosságként pedig le a földre, majd becéloztam egy 220-as támadással. Telitalálat! Hatalmas robbanás, füstfelhő, ami csak kell. Talán ennyi volt. Ziháltam. Aztán egy váratlan pillanatban, egy újabb támadás felülről. Az a dög belepaszítorozott a földbe. Én megragadtam a csápos pofáját, és megrántottam:
-Mégis honnan jöttél te, polip pofa? Ő ordított, majd az egyik kezével lefejtette a kezem a képéről, és válaszolt:
-Vorn vagyok, és még nem álltam bosszút a gazdám lecsukásáért. De a mai nap végre bevégzed, Freakazoid!

Már emelte is az öklét, hogy átrendezze a búrám, mire egész egyszerűen a szájába tapostam. Kicsit meg is tántorodott, és ezt az előnyt ki is használtam. Egy jobb egyenes, még egy jobb egyenes, egy bal ho... micsoda? A chtulhu elkapta a karom... a szájával. Hihetetlenül belemélyesztette a felkaromba a fogait. Meg is lepődtem, hogy egyáltalán fogai vannak, hisz ez a polipfej nem éppen erre engedett következtetni.
-Aztakurvaélet!- ordítottam (időm se volt a sokktól, hogy kitegyem a szóközt, ne kössetek már bele...), majd a másik öklömmel némi elektromosságot generáltam és úgy vágtam fejbe. A másik karomat legalább elengedte, de szinte azonnal visszatámadott.

Én pedig újabb elektromos támadást vetett be, ismét fejre célozva. Ettől már jobban megszédült. Ekkor éreztem, hogy sínen vagyok, és nem szabad hezitálnom, különben ez a görény laposra ver. Szóval nekifutás... egy gyomros, hármat a fejre, és beletaposni a bordái közé. Éreztem, hogy ilyenkor nem egyszerűen a győzni akarás hajtott, hanem kifejezetten a félelem. Baromira beijedtem, hogy ilyen erős ellenféllel találtam magam szemben. És még közben is megragadta a bokámat, és áthajított az utca túlvégére. Esküszöm, hogy egy meteorit nem csapódhatott volna be szebben...

Ő pedig ismét nekem ugrott. De úgy gondolta, hogy nem pepecsel tovább azzal, hogy a csontjaimat tördeli. Inkább megragadta a nyakam, és szorította. Én pedig megfogtam a kolosszális mancsait, és próbáltam magamról lefejteni. Azon kívül, hogy egyre kevesebbnek éreztem a levegőt, még a bal karomat is, hogy egyre jobban bénul. Biztos a harapás miatt, ahogy ömlik belőle a vér. Hát... itt a vége. Úgy végzem, mint Dexter nagybácsi. Csak abban reménykedtem, hogy a mennyországban tényleg jobb lesz a klíma, ahogy mondják...

Aztán egy dördülés... meg még egy... és egy harmadik... Elkerekedtek a szemeim. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy levegőhöz jutok, és a chtulhu mancsai csúsznak le rólam. Aztán fennakadtak a szemei, és eldőlt. Mögötte pedig az ismerős fakabátot pillantottam meg, két kocsival, és a kezében pisztollyal. Lassan eltette a fegyvert, és elindult felém:
-Minden rendben? Azért a döbbent tekintetéből lerítt, hogy ő sem találkozott mindennap chtulhukkal. Én a karomat fájlaltam ugyan, de az, hogy ismét levegőhöz jutottam, felért mindennel. Bólintottam:
-Igen, minden rendben... Elgondolkoztam, hogy egész gyorsan ideért. Ismét felpillantottam:
-Épp időben... Hogy sikerült ilyen hamar... ? Elvigyorodott, de kicsit még remegett az idegességtől:
-A közelből telefonáltak a zaj és a rendbontás miatt. És mikor leírtak titeket, akkor már tudtam, hogy komolyan elkel a segítség. Bizalmasan elmosolyodtam:
-Jövök neked eggyel.

Aztán elcikáztam a tett helyszínéről. Tényleg hatalmas segítség volt a fakabáttól. Megmentette az életemet. Abban a pillanatban valahogy már nem tudtam aggódni semmi miatt....

two Freaks can't make it in one place

Eddig még voltam másnapos... és azt hittem, hogy apám hajnali, edzés előtti keltésénél nem lehet rosszabb. Erre a mostani alkalom alaposan rácáfolt. Úgy fájt a fejem, mint a rohadt élet, és a közelben lévő beszélgetés is először foszlányokba hallatszott. Lassan felnyitottam a szemem, pillogtam... sokáig eléggé homályos, zavaros volt a kép. Nagy nehezen kivettem, hogy valami kisebb előszobában vagyok, vele szemben nyitott ajtó, melynek két oldalán egy-egy gengszter állt, nekem háttal. Átláttam a másik helyiségbe, ami egy dolgozószoba volt, hatalmas asztallal, könyvekkel, asztal mögött panoráma ablakkal...

Ott volt a főnök. Épp azzal a minden lében kanál hófehérkével beszélt, és közben perkált neki:

-Itt a vérdíj, hölgyem. Igazán szép munka volt- kivette a szivart a szájából, és érdeklődve fürkészte az arcát- de árulja már el... honnan tudta, hogy oda fog menni? White Light halkan nevetett:

-Olyan forrástól, aki kiadja nekem minden információját, ha akarja, ha nem. A góré halkan nevetett, és szélesen elvigyorodott:

-Talán ilyen jól ért az emberek manipulálásához? White Light pedig sötét mosollyal válaszolt:

-Inkább az érzelmi megtörésükhöz... legalábbis az övéhez, és piszkosul jól. 

Tehát valaki nagy bajban van, és ennek a velejéig romlott hófehérkének  a zsarnokságában él. Ekkor ugrott be az is, hogy Kitát alaposan cserben hagytam. Ott maradt, teljesen egyedül a teremben. Hogy fogom én ezt neki megmagyarázni? Hamar rájöttem, hogy a filózás helyett ideje lenne inkább a tettek mezejére lépni. Kitapogattam a kötelet, amivel a székhez kötöttem, majd megragadtam. Összeszedtem magam, és végiggondoltam a tervet, ugyanis gyorsan kellett cselekednem. Amint kisakkoztam minden lépést, egy impulzussal épp arra a pillanatra megnöveltem az erőm, amíg szétszakítottam a kötelet.

Számoltam azzal, hogy az ajtóban lévő gorillák ezt meghallják... és csodák csodája, nem tévedtem. A szakadás hallatára, azonnal fordultak is, és tüzeltek. Én viszont már nem voltam ott... legalábbis nem láttak. Villámgyorsaságra kapcsoltam ugyanis. Elkaptam az egyiket, újabb nyakcsavarás. Aztán a másikat... Háromszor-négyszer megtiszteltem az arcát az öklömmel, mire kidőlt. 

Már a főnök felé fordultam, de láttam, hogy menekülőre veszi. Viszont White Light... ő szépen felállt velem szemben, mint férfi a férfival... vagy inkább mint tökös csaj a férfival:

-Úgyis panaszkodtam, hogy ez túl könnyű volt- mosolyodott el magabiztosan- most legalább alaposan elintézhetlek. 

-Én sem mondhattam volna ezt szebben- válaszoltam vissza- Táncoljunk! 

Ő azonnal ugrott, egy rúgást becélozva. Azonban elkaptam a lábát, és áthajítottam a szobán, neki a könyvespolcnak. Meg se vártam, hogy lecsússzon róla, máris támadtam. Azonban kiszúrt, elkapta az öklömet, és olyan jó csajosan lekevert egy pofont. Bevallom, ez tényleg rohadtul tud fájni... de annyira nem, hogy hosszabb távon elterelje a figyelmem. Elektromos támadást vetett be, amit cseleztem... Válaszolt megragadtam azt a szép hosszú haját, és egy határozott mozdulattal a földre rántottam. A következő az lett volna, hogy az arcába taposok, de a kis görény elfordult az útból. Felpattant, és felém fordult:

-Látom, végre felkötötted a gatyád. 

-Neked is javasolnám- mondtam, majd betámadtam. 

Egyszer hárított, még egyszer hárított, harmadszorra is hárított, majd kirúgta a lábam. Látványosan lefejeltem a padlót. Aztán oldalba rúgott. Megpróbálta másodszor is, de képen találtam egy jól becélzott villámmal, amitől felsikított, és az arcához kapott. Ezt kihasználva kepesztettem fel, és ragadtam meg a karját, amit hátracsavartam, majd az egész csajt a falhoz nyomtam. Akkor kapott ő is észhez.

 -Hadd halljam csak... ki ez a forrásod, akit rettegésben tartasz?- itt jobban kicsavartam a karját, és hogy jobban motiváljam, a hangomat is felemelte- Válaszolj! ő félig rám nézett:

-Úgyse fogom elárulni- sziszegte dühösen- sőt... ha minden jól megy, idő előtt meg fogom ölni. 

Ekkor megrándult a teste, mintha valami mélyen belé hasított volna, és felsikított. Még én is megijedtem, és elengedtem. Ő pedig tovább rángatózott, és kiáltott fájdalmasan... szó szerint vakarta a falat, aztán feldöntötte az asztalt... végül a fejét fogta kínjában, ahogy térdre rogyott. Mindezalatt a következőket kiabálta:

-Elég legyen! Hagyd már abba! Úgyse parancsolsz nekem, te kis senki! Nem küzdhetsz már sokáig ellenem... úgyis a földbe taposlak! 

Én csak elképedve néztem a jelenetet. Komolyan beijedtem az egész jelenségtől. Az egész teljesen váratlanul jött, egy meglehetősen erős személyiségtől. És úgy látszik, közben a démonjaival küzd... vagy talán skizofréniával? Egy biztos... oda nem mertem menni. A fél berendezést tönkretette így is, és úgy tűnt, hogy épp kárt tesz magában. De ami a legijesztőbb pillanata volt az egésznek, amikor egy pillanatra rám nézett, ártatlan tekintettel, félénken összehúzva magát, patakzó könnyekkel:

-Kérlek, menj innen... - még a magabiztos hangja is kislányossá, és félénkké vált- Menekülj! Aztán megint visszaváltozott az őrültté, aki fájdalmasan ordibált, és fogta a fejét. 

Mintha egy teljesen más ember beszélj volna... A hideg végigfutott a hátamon, és komolyan elkezdtem őt sajnálni. Egy ideig haboztam, hogy oda kéne hozzá mennem, és segítenem neki... Olyan szerencsétlenül festett, ahogy ott kínlódott. Végül megragadtam az egyik vaskos, meglehetősen kemény borítójú könyvet, és teljes erőből fejbe vágtam vele. Sikerült... elájult, és kidőlt, mint a rohadt nád. 

Hagytam, hogy a könyv kicsússzon a kezemből, majd lesajnálóan végignéztem rajta.

-Majd legközelebb- gondoltam- majd legközelebb lerendezzük ezt a párbajt. És elindultam kifelé... 

crashing the party

A tavaszi bál. Ilyenkor mindenki teljesen meg van húzatva... főleg a csajok. Elindul az őrült shopping... ha éppen nem ruhák vagy cipők után, akkor a sminkekért és egyéb csecsebecsékért, hogy a lehető legjobban nézzenek ki. Ehhez jön még a fodrász is, a műkörmös és legextrémebb esetekben a pedikűrös is (valaki a körömcipőre esküszik), és már el is ment az egész nap a nagy esemény kezdetéig. Ezzel szemben mi, férfiemberek mit csinálunk? Kinyitjuk a szekrényt, kitúrjuk a mélyéről az öltönyt, kicsit leporoljuk, és már kész is. Menőcsávók a hajukat is be szokták lőni.

Én ezzel nem kínlódtam. Igaz, alaposan szemügyre vettem, hogy jól nézek-e ki vörös nyakkendős pingvinként, de semmi más. Elgondolkoztam, hogy vajon Kita mennyit bajlódhat magával. Szép hosszú haja van, talán azzal elbíbelődött egy ideig. A feltételezésem nem is volt alaptalan... amikor érte mentem, hogy együtt menjünk a tavaszi bálba, valóban megláthattam, hogy milyen látványos frizurát hozott össze magának. De egyben azt is, hogy a jól állt rajta az a diszkréten csillogó világoskék ujjatlan ruha is. Tényleg, mint egy kis jégkirálynő. Nem tudtam megállni szavak nélkül a látványt:
-Csodálatosan nézel ki... Porcelán fehér arca némi pírt kapott, majd kedvesen visszamosolygott:
-Köszönöm... Imponálni akartam neki. Vigyázzba vágtam magam, mint egy katona, és felé nyújtottam a karomat:
-Hölgyem... Ő pedig tovább mosolygott szerényen, és belém karolt. Ez már hivatalos... vittem az én kis jégkirálynőmet a bálba.

Rászámoltam, hogy egy valamivel később érkezzünk a kelleténél. Az eleje mindig döcögősen szokott indulni, kevés, táncolni félő emberkével. Na igen, tinédzserek vagyunk... tele vagyunk gátlásokkal, részben a kor miatt, amiben vagyunk, részben pedig azért, mert a többiek ezt aljas módon belénk nevelik. Itt ismét eszembe jutott Cody. Ő ennek a mintapéldája, hisz a colosék folyton kitolnak vele. És így jobban belegondolva... őt nem is láttam odabenn. Talán még mindig odahaza fő a levében.

Odabenn már egy pörgősebb szám ment. Elvigyorodtam, és Kitára néztem:
-Szeretnél? Ő széles mosoly kíséretében bólintott, mire megfogtam a kezét, és a táncparkettre siettünk. Kicsit engedtem a nyakkendőn, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a ritmus. Úgy utólag belegondolva, lehet, hogy nem kellett volna megvadulnom, ugyanis Kita egyfolytában röhögött rajtam. Biztos úgy festettem, mint egy gorilla... De egy ilyen lány mellett nem zavar. Nevessen csak! Én örülök, ha megnevettethetem. Megfogtam ismét a kezét, és együtt csörögtünk tovább. Meg kellett hagyni, amilyen kis csendes, nagyon jól táncol az ilyen pörgős ritmusra is. Talán ez az ő titkos énje: hogyha senki se látja, akkor úgy táncol, mint egy kisördög. Engem ez viszont inspirált. Felkaptam, és megpörgettem egy kicsit. A nevetéséből ítélve ez nagyon tetszett neki.

Aztán az első jó pár őrült szám után a DJ csaj lassú számokat kezdett el feltenni. Ó igen, ez az este tejszínhabján a cseresznye. Átkaroltam Kita derekát, miközben ő két kezével átkulcsolta a nyakam. A kis drága, lábujjhegyre kellett neki állnia. Aztán mondtam, hogy elég, ha a kezét a vállamra teszi. Így is történt. És miután sikerült felállni, belekezdtünk a lassú táncba. Látványosan kipirult, és csillogtak a szemei. Már ezért a látványért megérte. Persze, éreztem, hogy én sem érzem magam másképp... az arcomba szökött ugyanis a meleg. A tekintetem itta a látványt, amit ő nyújtott ezen az estén, és igyekeztem a lelkembe, a csontjaimba vésni az egésznek a hangulatát.

Egyik kezem feljebb csúszott, egészen a hátára... és magamhoz húztam. Éreztem, hogy kissé megilletődött, de aztán átadta magát a sodrásnak. A vállamhoz bújt, én pedig átkaroltam a hátát, végigsimítottam a vállát, és homlokon csókoltam. Mit is lehetne ilyenkor mondani? A szavak olyan feleslegesek... viszont a hallgatástól egy idő után az ember olyan szerencsétlennek érzi magát. Igen, valóban csodálatos teremtés, és ez a pillanat felér mindennel... de ezen nincs mit ecsetleni. Aztán rájöttem... hogy valamit még nem mondtam neki... egy igen bizalmas és bűvös szót, ami számunkra mindent megváltoztathat. A fülébe súgtam:
-Szeretlek... Ő felnézett rám, ártatlanul csillogó szemekkel:
-Tessék? A túl hangos zene átka... nem hallotta, hogy mit mondok. Ez valahol kissé elkente számomra a hangulatot, de nem hagytam veszni. Kissé hangosabbra vettem:
-Azt mondtam, hogy...

Erre berobbant a fal. A zene leállt, és a többiek sikítozva ugrottak arrébb. Már csak ez hiányzott... csak egy virgonc buznyák hajszál választott el a célomtól, erre elbasszák nekem a bulit. Hogy kik? Gengszterek. De nem azok a sötét rapper arcok... nem! Igazi, öltönyös, géppisztolyos, kalapos gengszterek. Alig, hogy a robbanás okozta füst kezdett elállni, és berohantam Kitával az egyik fogas mögé. A szájára szorítottam a kezem:
-Egyetlen szót se- mondtam halkan, majd kinéztem a ruhák mögül. A füst lassan elszállt, a rossz arcok pedig besétáltak... szám szerint öten, egy-egy géppisztollyal. Hatodikként pedig a főmufti, a többiekhez képest világosabb ruhában, fegyver nélkül, szivarral a szájában.

A fiús és nagyszájú szőke DJ-ünket azonban nem riasztották meg. Az a hülyelány azonnal kikérte magának:

-Hékás! Senki nem teszi tönkre a bulit, ha Dorina Joris keveri a talpalávalót! Az egyik erre azonnal ráfogta a fegyvert, mire a főnök leintette, és válaszolt neki:
-Ne aggódj, kislány... csak addig maradunk, ameddig Freakazoid elő nem tolja a pofáját. Intett, mire a gorillái elkezdtek tüzelni a mennyezetre. A vakolat omlott, a többiek pedig pánikolva ordítoztak, és menekültek minden lehetséges rejtek felé (ami általában az asztalok alatt ki is merült). A főnök erre ismét intett, majd a DJ-re mutatott:
-Te... lennél kedves idenyújtani a mikrofont? A szőke hülyelány nagy duzzogva átnyújtotta. A góré már abba szólt:
-Figyelem, kedveseim... Ígérem, nem raboljuk sokáig az időtöket, csak addig, amíg Freakazoid elő nem kerül. Úgyse hagyná, hogy a hozzá hasonló kölykök megsérüljenek. Majd felnézett a plafonra, mintha csak megszólítaná a célszemélyt:
-Remélem, hallasz, Freakazoid... Ugye te se hagynád, hogy bajuk essen? Hisz történetesen még két bombát szereltünk az épületre, amik bármikor felrobbanhatnak, és az iskola maga alá temeti ezeket a fiatalokat.

Hogyne hallottam volna... tisztán és érthetően. De nem mertem megkockáztatni, hogy Kita meglásson. Ő már most reszketett, mint egy kis fehér egér.
-Meg fogunk halni...- suttogta rémülten. Én visszafordultam felé, és megsimogattam az arcát:
-Ígérem, hogy nem lesz semmi baj- súgtam, majd hirtelen ötlettől vezérelve folytattam- de cserébe meg kell tenned egy apróságot. Ő csak némán, riadtan bólogatott, én pedig folytattam:
-Húzd össze magad, és hajtsd le a fejed- leültettem- és szoríts rá mindkét kezed. Így nem esik bántódásod, nem látják, hogy itt vagy. Egy pillanatra visszanézett rám:
-És te mit csinálsz? Lehajtottam a fejét, és nyugtatóan végigsimítottam:
-Én ismerem Freakazoidot. Tudok neki szólni. Te csak maradj így.

Nem volt több kérdése. Jó alaposan összehúzta magát. Én pedig már ugrottam is ki a fogas mögül, "Freak out!" felkiáltással. Ebből már csak az látszott, hogy villámsebességgel hasítok, és az egyik gengszter kezéből kirúgom a fegyvert, majd kifordítom a nyakát. Egy szép kis roppanás hallatszott, majd a tag holtan esett össze. A góré elégedetten elvigyorodott:
-Ezt már szeretem. Örülök, hogy nem várattál sokáig- majd intett- elkapni! A megmaradt gorillák elkezdtek rám tüzelni, én pedig ismét villámsebességre kapcsoltam. Elkaptam az egyiket, és a felsőjét megragadva áthajítottam... rá egy másikra. A góré őrjöngött:
-Mit szerencsétlenkedtek, mihasznák? Kapjátok már el!

A gorillák belátták, hogy a géppisztoly már kétszer is csődöt mondott. Úgyhogy előkaptak pár fincsi kést és kardot, és azzal próbálkoztak be. Az egyik felém közeledőnél alávetődtem, és kigáncsoltam. Egy másik ugyan  végigvágta a felkarom, de vele is számoltam: megfogtam a pofáját, és beleengedtem a 220-at. Közben a lövöldözés alatt két padlót fogott feltápászkodott, és szinkronban megindultak felém.
-Ugyan, kérlek!- vágtam rá unottan. A bal oldalinak nekiugrottam... szépen hanyatt vágódott, én pedig az egyik öklömmel betörtem az orrát, a másikkal pedig kiütöttem az egyik fogát. A mellette lévő társa rángatott le róla. Neki viszont megragadtam a csuklóját, és megtiszteltem egy kis magasfeszültséggel... ő se kelt fel már többé.

Aztán ahogy a maradék próbálta magát összeszedni, a főnökre néztem:
-Az embereid nem jelentenek kihívást a számomra. Jobb lesz, ha elhordod magad a bombáiddal együtt. Ő viszont elvigyorodott a szivarral a szájában:
-Nincsenek is bombák. Csak blöff volt, hogy idecsaljalak. Erre elképedtem:
-Nincsenek? Majd éreztem, hogy valaki a vállamat bökdösi. Megfordultam.

Az utolsó kép, amit láttam, az White Light pimasz vigyora, és egy meglehetősen erőteljes ütés a fejemen. Aztán elsötétült a kép...

villain unseen before

Saint-Exupéry úgy fogalmazott, hogy "ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan". Én viszont kiegészíteném azzal, hogy "márpedig olykor nem ártana, ha látszódna". Ez a minap nyert számomra értelmet. De ne rohanjunk annyira előre, mindent szépen sorjában...

Az alvilág vérdíjat tűzött ki a fejemre, szóval komollyá vált az ügy. Azóta már a piti tolvajok is az én fejemet vadásszák. Tessék megkaptam... én akartam magamra hívni a figyelmet. Nyomra persze még mindig nem akadtam a nagybátyám gyilkosának személyét illetően. Csak annyiban voltam biztos, hogy valamelyik régi ellenség, és hogy ez a kör egyre szűkült.

Aztán Kita. Úgy néz ki, hogy vele sínen vagyok, mint József Attila... Elkezdték ugyanis hirdetni a tavaszi bált, és meghívtam, hogy jöjjön velem. Örömmel vette a felkérést. Úgyhogy amíg ő keres magának időközben valami szép ruhát, én előtúrom az öltönyömet.

Amúgy a hősködésről annyit, hogy nem csinálom rutinszerűen. Ahogy az elején is, úgy voltak ügyek, amiket megoldott a rendőrség... és nemcsak azért mert lekéstem róla, hanem volt, hogy szándékosan nem mentem el. Nem azért, mert önző dög vagyok... hanem először is azért, mert ez elsősorban az ő dolguk. Másrészt, láttam, hogy meg is tudják oldani. Harmadrészt... tartom ahhoz magam, hogy még mindig nyomozok. Nem vagyok felelős az egész emberiségért. A saját életemért és a saját döntéseimért vagyok felelős. Akkor kezdett ebből a "hős" misztifikálásból elegem lenni, amikor az a félévi nagydolgozat előtt szekált vele Cody. Ugyanis megint hallotta a hírekben, hogy balhé van. Én pedig a már felállított prioritásokból úgy ítéltem meg, hogy a nagydolgozat előbbre valóbb. Kicsit balhéztunk is rajta, és a fejemhez vágta, hogy milyen egoista szemétláda vagyok. Én meg azt vágtam a fejéhez, hogy "Én vagyok egoista? Ő használt fel a hackerkedéseihez szinte napi rendszerességgel!". Bevallom utólag, hogy ez egy kicsit erős volt így. Ennek következtében nem is szóltunk egymáshoz. Viszont nekem volt igazam... legalábbis abban, hogy teljes nyugalommal megírhattam a félévi nagy dogát. A zsaruk tényleg elintézték, nem történt semmi baj.

Még ami nem hagyott nyugodni, az White Light. Éjszakánként teljes harci díszben ki is lógtam, abban a reményben, hogy ismét megtalálom... és elláthatom a baját. A már említett minap azonban valami más érdekességre lettem figyelmes. Ahogy az egyik kisebb üzlet tetejéről sasoltam körbe az utca kellős közepén egy lebegő Anubisz fejes jogar... és haladt előre. Be is néztem, hogy ez mégis mi a szent szar... Még a szemeimet is megdörzsöltem, hogy a látásom ezekben a késői órákban nem-e hagyott cserben. De nem! Tényleg haladt előre az a semmiben lebegő jogar. Ezt nem tudtam figyelmet kívül hagyni. Azonnal le is vetettem magam a magasból, rá az objektumra. Azonban ahogy megragadtam, éreztem, hogy van ellenerő... Ezt... valaki... fogja!

Úgy beszartam ettől a felismeréstől, hogy a magas C-t kivágva ugrottam meg hátra. Az Anubisz fej szinte rám nézett, majd megszólalt egy komoly hang:
-Lám... Freakazoid. Szóval mégis igazak a szóbeszédek, miszerint fel és alá járkálsz. Komolyan a szar is megállt bennem, úgy beijedtem. Mi ez, valami szellem? Hirtelen nem emlékszem, hogy Dexter bácsikám említett volna láthatatlan alakokat vagy szellemeket. (Most jött volna jó a szaki segítsége, hogy egy kicsit felhomályosítson).
-Mégis ki a franc vagy te?- fakadtam ki. Csak egy szarkasztikus kacaj hallatszott, majd ezután a válasz:
-Hihetetlen, hogy nem ismersz fel, miután annyit kínlódtál előzőleg, hogy elkapj. Ja... majd elfelejtettem, hogy már akkor sem láttál!

Ekkor éreztem úgy, hogy konkrétan be vagyok pöccenve a nagybátyámra. Hogy hagyhatott rám egy láthatatlan ellenfelet? Még a colosék sem trollkodnak ennél nagyobbat, amikor Cody alsóját a fejébe húzzák. Alig értem ennek a gondolatnak a végére, éreztem, hogy két igen alaposan kapok a pofámba, és egy térdest a gyomromba. Meglehetősen váratlanul ért... nem is tudom, hogy ettől pillangóztam-e jobban, vagy a fájdalomtól. És ez a szemétláda esélyt se hagyott, hogy felocsúdhassak, a jogarból valami energiacsapással küldött meg. Szépen berepültem a kirakatüvegbe, ami nemcsak, hogy hangos csörömpöléssel betört, de még a riasztó is bekapcsolt.

Na, ezután már kissé elhomályosodtak a dolgok, még ha csak egy pillanatra is. Fájdalmasan felszisszentem, majd felnyitottam a szemeim. Annyit láttam, hogy az Anubisz fejes jogar behajol... majd elkezdenek felszállingózni az ékszerek. Aztán leesett, hogy épp a szabadon lévő karjára pakolja őket. Így legalább volt kiindulási pontom. Azonnal megragadtam a karját (sikeresen találtam is szorítást) ahogy felültem:
-Csak ne olyan gyorsan, barátocskám! És áthajítottam őt. Hallottam, ahogy puffan, és ezután a jogarból és a másik karján lógó ékszerekből tájékozódtam, hogy milyen pozitúrában lehet... ami jelenleg a kiterített volt. Én is úgy döntöttem, hogy nem adok neki esélyt. Rávetődtem... és éreztem, ahogy sikerült eltörni két bordát.

Fel is ordított kínjában, aztán rám is:
-Ezt megkeserűlöd!- és e szavakkal újabb energiacsapást küldött rám a jogarból. Le is repültem róla szép ívben, ahogy illik. Ahogy ismét felkeltem, és letöröltem a vért a számról konstatáltam, hogy szépen állunk, hisz ő is használ elektromosságot... vagy legalábbis valamit, ami nagyon hajaz rá. Következő tervként az Anubisz fejes jogart céloztam be. De nem puszta kézzel... hanem a saját elektromos támadásommal. Ő egy ideig tartotta, és kacagott:
-Te bolond... ezzel nem érsz el semmit! El tudom szívni az erőd. Én viszont sötéten elvigyorodtam:
-Biztos vagy te ebben?

Az történt ugyanis, hogy egy meglehetősen masszív támadást vetettem be. Ennek következtében a jogar hamarosan túltöltődött... és felrobbant. Az ipse felkiáltott... és mikor seggre esett, már meg is láthattam őt. Egy egyiptomi herceg volt az, korhű ókori szerelésben. Odaléptem hozzá, és végigmértem:
-Neked mostanra nem múmiának kéne lenned? Erre ő azonban dühödten felordított, és ököllel nekem támadt. Én viszont elkaptam, hátracsavartam a karját, és a falnak nyomtam.
-Na most már elég legyen- mondtam unottan (és morcosan, mivel tényleg a tököm tele volt)- itt ért véged a dal, láthatatlan ember. Ő kifakadt:
-A nevem Amon Kor-Ankh!

Ez volt a varázsszó, mivel ekkor érkeztem meg a zsaruk. Átvették tőlem az ipsét, meg is bilincselték, ahogy azt kell, és elvezették. És minő változatosság, ismét találkoztam az ismerős fakabáttal, aki most kissé lesajnáló vigyorral végigmért:
-Mi van, öreg, rossz napod volt?
-Lehetett volna jobb is- dunnyogtam egykedvűen. Tényleg elfáradtam, és mivel így elbánt velem ez az egyiptomi herceg, így túl jó hangulatban.A fiatal fakabát halkan nevetett:
-Üsse kavics, nekünk se volt már így se. Két társam még a kórházban van égési sérülésekkel. De jövő héten kiengedik őket, ez katonadolog.

Jó arc ez a fakabát. Ezzel az optimista hozzáállásával ideiglenes jókedvre derített. Ez csak addig tartott, amíg a rossz arccal el nem húzták a csíkot. Utána már csak amiatt aggódtam, hogy fater miként kéri számon rajtam, hogy ilyen rozzant állapotba kerültem...

everlasting fight

Nem elég, hogy próbáltam meghódítani a kis jégkirálynő szívét, egy másik nő belépett az életembe. Cody-val azonnal utána olvastunk, hogy Dexter bácsikám nem-e hagyott róla feljegyzést. De semmi... egy virgonc buznyák sor nem írt felvillanyzó elektromos nőszemélyekről. Csak valami Gutierrez nevű csókáról, aki ugyanúgy hozzájutott ezekhez a képességekhez. Csodálatos... úgy látszik, mégsem én vagyok az egyetlen. Viszont White Light az egytől egyig már az én saram... egy következő generiációs bűnöző.

És baromira nem hagyott nyugodni, hogy így sikerült lealáznia. Szabályosan dühített... Annyira, hogy még az ellenfelemet is agresszívabban támadtam a kelleténél. A bíró intett, elém emelte karját, ellenfelem pedig riadtan nézett rám vissza:
-Haver, lazíts! Ne bomolj!- közben törölgette felszakadt szemöldökét. Na igen, junior párbajmeccs van... A kollégának pedig igaza volt, tényleg baromi agresszív vagyok a napokba. De ha egyszer ennyire dühít a dolog...

Épp volt egy kis szünet, amíg fater leöblítette a fejem, és osztotta az észt:
-Ez az, fiam, adj bele mindent! Eddig isteni vagy! Milyen más lennék? Faterom azt akarja, hogy bömböljek, mint egy oroszlán. Csak monoton bólogattam. Valahogy nem tudtam figyelni rá. És az igazat megvallva eddig nagyon a meccsre se. Amikor az ellenfelem kifakadt, akkor kaptam csak észbe, hogy hol is vagyok. De úgy tűnik, az agresszió csatornázása tökéletesen működik. Még ha vissza is fogom magam egy kicsit, már a zsebemben van a győzelem. Már pedig a meccset meg kell nyerni.

Következő menet. Lelkesen ugrottam fel a helyemről... neki csak annyi időt adtam, hogy fel tudjon állni, védekezni már aligha. Újabb kettőt a fejre, és egyet becselezve állba. A családom nem is sejti, hogy mennyi plusz rutin áll e mögött a meccs mögött. A csókán látszott, hogy fáradt, és előzőleg is már eleget kapott. Hagytam egy kis időt, hogy legalább az egyensúlyát visszanyerje. Aztán mikor ismét tisztulni látszott a tekintete, már ő támadt. Tökéletesen védtem. Csórikám már nagyon a végét járta, hisz az ütése gyenge volt, mint a harmat. Ezzel szemben visszakézből az enyém... az szép kis mokkát hagyott a szeme alatt.

Ingadozva a közélig hátrált, és szinte úgy akaszkodott belé. Nagyon zihált, de már látszott, hogy nincs egészen  magánál. És ezt a bíró is látta rajta. Szépen kiszámolta... majd megfogta a kezem és felemelte. 100 wattos vigyor kíséretében hallottam ismét, hogy én, Dan Douglas vagyok a bajnok. Felemelő a győzelem. White Light iránti dühöm is feloldódott arra az időre. Fater ismét gratulált, anyám a nyakamba mászott... ahogy az ilyenkor mindig lenni szokott. Este tuti grillparty lesz megint... ez már hagyománnyá vált.

De még előtte az utam az öltözőbe vezetett. Előbb egy frissítő zuhany, aztán egy átvedlés. Nem is tudom, ilyenkor mi a jobb... a felemelő győzelem, vagy a meccs utáni hideg víz. Ahogy a cipőmet kötöttem, hallottam, hogy nyílt az ajtó. Felkaptam a fejem. Kita és Cody. A legjobb barátok, akikre csak számíthatok. A kis jégkirálynő lelkesed hozzám szaladt, és a nyakamba ugrott.
-Ejha- mondtam neki meglepetten- nem gondoltam volna, hogy érdekel egy ilyen primitív sport. Ő visszanézett rám:
-Ez volt az első meccsed, amit láttam- mondta lelkesen- és nagyon tetszett! Nagyon jó voltál! Halkan nevettem, és poénkodva hozzátettem:
-Azért remélem, nem rémisztettelek el.

Szaki folytatta:
-Most kicsit jobban nézel ki. A napokban eléggé morcos voltál. Vállat vontam:
-Azt hiszem, sikerült kiadni magamból- majd végignéztem mindkettőjükön- különben is, ilyen társaság mellett, mint ti, ki érezné rosszul magát? Magamban persze tudtam,hogy ez kicsit klisésen jött le, hisz mindketten láttak már a rossz napjaimban. De abban a pillanatban tényleg ezt éreztem.
-De tényleg- kérdezte Kita érdeklődve- miért szereted? Megejtettem felé egy ártatlan mosolyt, majd válaszoltam:
-Igazából faterom választása volt elsősorban, nem az enyém. De ha már így alakult, akkor jóra fordítom. Meg aztán, idővel rájöttem, hogy ez is állandó küzdelem, akárcsak az élet.

Láttam Kita szemeiből, hogy érti, mire gondolok. Ismét végignéztem rajtuk. Jobban belegondolva, talán Cody-nak van még a legnormálisabb családja, a legstabilabb háttere. Kita szülei ugyebár elváltak. Az apjával él, aki munkamániás. Én a szüleim korai és egyetlen gyereke vagyok... akik meglehetősen felszínesen gondolkoznak a világról. Ebből adódóan is rengeteg nyarat töltöttem a nagybátyámnál, hisz amíg buliztak, engem rá hagytak. Minden morált, amivel jelenleg rendelkezem, azt nem mástól, csakis tőle tanultam. Velünk szemben Cody: szülők kiegyensúlyozottak, a bátyja végtelenül toleráns, és mindig van idejük egymásra. Szakikámnak talán csak a suliban lévő hülyegyerekekkel kell megküzdenie... arra viszont ott vagyok én, hogy megvédjem.

White Light

Mi rosszabb program nélkül otthon töltött hétvégénél? A programozással otthon töltött hétvége! Cody ugyanis alaposan bevasalta rajtam az ígéretem. Tényleg hagyott pihenni, és az rengeteget segített... de utána viszont péntek a legközelebbi hétvége minden szabad percét vele töltöttem, és ismét törtük fel a rendszert, ahol csak lehetett. Azt vettem észre, hogy egyre jobban kezdek belejönni. Már vagy egy hónapja tapasztaltam, hogy a saját világomban is egyre jobban felismerem a programnyelvet. Úgy látszik, egy idő után egyszerűen bőrön át meg lehet tanulni.

-Tudtam én- hallottam Cody lelkes hangját a fülesben- a kormányt a legnagyobb multik pénzelik. Ezért van egyfolytában olyan burkolt kivételezés.
-Persze, persze- bólogattam gépiesen, ahogy bogarásztam tovább a holo képernyőkön- örülök, hogy élvezed.
-Jobbak vagyunk mint a Viki Lix- ujjongott tovább a szaki- még két mappát fel kéne túrnod nekem, és mára készen is volnának- majd ismét lelkesen elkezdett hadarni- ó, ez olyan pompás! Tudtam én, hogy az összeesküvés-elméletem igaz! Mégsem vagyok egy hülye kocka. Közben én már bogarásztam a holo képernyőn keresztül a dolgokat:
-Te vagy a legjobb hülye kocka, akit csak ismerek- mondtam poénkodva. Persze, a jókedve engem is megmosolyogtatott. Annyira nem hozott lázba a sok lebuktató dokumentum, mint őt... de legalább ő örült.

Aztán hirtelen azt vettem észre, hogy a dokumentumok a holo képernyőről pörögnek elfelé. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, Cody azonnal kifakadt:
-Valaki illegálisan tölt le mellőled! Látom, hogy úsznak ez az adatok!

-Mégis ki?- néztem körbe ijedten. Arra gondoltam, hogy egy oldschool hacker programja az, és ott kucul a közelben. De nem. A folyosó másik végén egy fehér alak állt, egy másik holo képernyőnél. A bőre kék volt, mint nekem... ugyanúgy fekete maszk is a szemek körül. Viszont a ruhája (ujjatlan felső, alkarig érő ujjatlan kesztyűk, nadrág) és a haja teljesen fehér volt. Még a felsőjén, a mellkasa közepén volt egy fekete kör.. valamint az ajkai. Alig lehetett alacsonyabb nálam, olyan 170 magasnak tűnt. Válaszoltam Cody-nak:
-Valóban nem vagyok egyedül. Ne haragudj haver, de ezt el kell intéznem...

Cody nem szólt. Hallgatás pedig beleegyezés. Szóval villámsebességre kapcsoltam és nekiestem a csajnak. Az utolsó pillanatban vett észre, de nem tudott reagálni. Szépen elvágódtunk a földön, és rárivalltam:
-Te meg mégis ki az ördög vagy? Ő azonban hidegvérrel elmosolyodott:
-Ni csak, egy kolléga... Rosszalkodunk? Azonban én komolyra fogtam:
-Nem szokásom hölgyeket ütni... de veled kivételt teszek, amiért szabotáltad a munkánkat! Készültem is leütni, de ő kiszökött. Ugyanúgy rendelkezett villámsebességgel, mint én. Frankó... egy testhezálló ellenfél. Nem is kellett több.

Azonnal utána eredtem, bemérve őt. Azonban kicselezett, és visszatámadt. Úgy megküldte a fejem a lábával, hogy csak lepkéztem. Visszafordultam pillogva, ő pedig újra támadt magabiztosan.
-Ó, azt már nem! Vetődtem, és alulról támadtam. Nekinyomtam a falnak. Kissé mintha kisodródott volna a lendületéből, de aztán visszavigyorgott rám:
-Élvezed? Megragadtam a csuklóját, és elrántottam:
-Ki vagy te? Halkan nevetett:
-A nevem White Light. Te pedig csillagokat látsz. E szavakkal bemért egy alapos övön alulit. Kínomban térdre rogytam, ő pedig kiszabadult a szorításomból. Felkacagott:
-Veletek fiúkkal az a baj, hogy olyan nyilvánvaló gyenge ponttal rendelkeztek. Felnéztem rá:
-Veletek lányokkal pedig az, hogy olyan könnyen elbízzátok magatokat! Megragadtam a bokáját, és elrántottam. Olyan szép hátast vágott, hogy már sajnáltam, hogy nincs nálam kamera. Lassan feltápászkodtam, de ő sem volt rest: már ugrott is, két kezével a nyakamra. Kissé meghátráltam, majd könyökkel orbitálisan arcba küldtem. Ő ismét repült... most oldalra, majd menekülőre fogta. Én viszont nem hagytam annyiban. A nyomába eredtem.

A balhé a kibertérből az elektromos hálózaton átvezetve az emberi világba folytatódott. A villanyvezetékről az egyik épület tetejére kerültünk. Ő stabilan előre... én pedig lendületből utána. Ismét cselezett, majd egy elektromos támadással válaszolt. Ezt hárítottam, és oldalról próbáltam bevinni egy ütést. Újabb cselezés, és átugrott a másik ház tetejére. Követtem... most viszont vetődve, és ismét elkaptam a lábát. Ő pedig úgy döntött, hogy használja a másikat és elkezdte taposni vele a fejem. Ezt igen rövid távon tűrtem csak el, ugyanis egy masszív elektromos támadással megrázó élményben részesítettem. Kicsit kóválygott is utána, mint gólyafos a levegőben.

Végül megragadtam a torkát, és a földre szorítottam, közben mélyen a (szintén pupilla nélküli) szemébe nézve, megbizonyosodva, hogy rám figyel:
-Honnan jöttél? Hány olyan kék fickó van még rajtunk kívül, mint mi? És miért loptál tőlünk adatot? Azonban elmosolyodott:
-Miért... ti fiúkák talán nem loptatok adatot?
-Válaszolj!- rivalltam rá, kicsit megrántva. Ő erre igencsak elkomorodott:
-Nem szeretem az agresszív pasikat... High voltage!

Nesze nekem, most ő vágta belém a 220-at. Gyönyörűen padlót fogtam. És ha ez nem lett volna elég, ez a hófehérke még rám is mászott... lefogta a kezeimet... és szabályosan rám simult teljes testével. Erre volt az első gondolatom, hogy "Aztakurva..." Ugyanis ilyen inger mellett nem tudtam parancsolni testem bizonyos részének, hiába küzdött ellene az eszem, hogy "A csaj gonosz, a csaj rohadt gonosz, a csaj egy utolsó szemét rohadék...." White Light látta rajtam, hogy sikerült zavarba hoznia, és a diadalmas mosolyából ítélve tetszett is neki. De ez nem volt elég, úgyhogy még a szavaival is fűszerezte:
-Most már te vagy az én csapdámban. Utolsó szó?
-Rohadj el!- fakadtam ki. Erre ő egész egyszerűen lesmárolt. Olyan intenzíven mászott a számba a nyelvével, hogy már-már csillagokat láttam. Alig ismerem ezt a nőszemélyt, de máris az őrületbe kerget! Ez rosszabb, mint a főpompon vöröske az egész udvartartásával együtt, mert legalább nyíltan utálnak. De ez a hófehérke mégis mi a faszt művel?

Miután végzett, diadalmasan rám vigyorodott:
-Még találkozunk, idegen. Addig is.. további szép álmokat! Azzal elcikázott. Én meg ott maradtam a tetőn fekve, mint egy rakás szerencsétlenség. Legyőzött egy nő... Méghozzá nem is ököllel, hanem az éles nyelvével. Ilyen megalázott helyzetben még soha életben nem éreztem magam. Erre csak Cody tett rá egy lapáttal, aki ugyebár a fülesen át mindent hallott:
-Szép volt, Rómeó- hallottam a hangját a fülesből- remélem, legközelebb el is kapod. Kár, hogy nem tudtam neki visszaválaszolni. Legszívesebben most őt is elküldtem volna a sunyiba...