all is lost

Volt már sportbalesetem: orrtörés, bokaficam, monokli, és zúzódások itt-ott. De mivel azokat időben ellátta a doki, így a chtulhutól szerzett sérüléshez egyik sem volt fogható. Azt magam próbáltam ellátni több-kevesebb sikerrel: alkohol, jód, vatta, géz (lehet, hogy ennek a fele is elég lett volna, de biztos, ami biztos...). Nem engedtem magam megnézetni dokival, mert a titkos életemet is féltettem, és fater is a haját tépte volna. Csak reménykedni tudtam, hogy a meccs napjáig begyógyul.

Sajnos nem volt túl sok idő, a chtulhus napon volt az utolsó edzésem. Szóval... épphogy beforrt az az ocsmány harapás. A gézt megpróbáltam álcázni azzal, hogy rátekertem még egy indián kötést. Az olyan stílusosnak tűnt, és nem találtam a szabályzatban se semmit, ami ellene szólna. Hogy miért voltam ilyen makacs? Továbbra is... azért, mert fateromnak ez a mérvadó. Mindig megköveteli tőlem a győzelmet, és én mindig győztem is. Most sem terveztem ezt másképp, a sérülés ellenére sem.

Szóval így mentem meccsre. Jó vagyok, mi? Hát, pedig a ringben már nincs visszaút. Én pedig büszke vagyok és makacs. Úgyhogy elütötték a gongot, a másik ökölvívó pedig már jött felém, mint a golyó. Védés, védés, cselezés, jobb egyenes, védés. Elsőre ennyi. Aztán megint támadott. Újabb védés, még egy védés, két bal horog. Ő kicsit meghátrált. Én viszont máris éreztem a maró fájdalmaz a felkaromban. Próbáltam összeszedni magam, és a mérkőzésre koncentrálni. Nem hagyhattam, hogy a fájdalom elgyengítsen.

Következő menet. Most én támadtam. Egy találat, még egy találat, ő védett, és cselezett. Aztán egy ütés tőle oldalról. Hoppá, bogárkám, felélénkültünk kicsikét? Lehet, hogy az elején kicsit elkalandozott, és szó szerint kellett neki pár pofon, hogy észhez térüljön. Tőlem ugyan megkapta. Megint támadt. Védés, védés, bal egyenes... és még egy ami olyan szépen sikerült, hogy felszakadt a szemöldöke. Viszont az én karomba is mélyebben nyílalt a fájdalom. Éreztem, hogy bele is remeg a karom, hirtelen meg is riadtam, hogy nem fog tovább menni.

Újabb menet. Ő igencsak rossz néven vette a szemöldök szakítást. Be volt gizdulva, igen hevesen támadt. Védés, védés, cselezés, védés, védés, egyre jobban fáj a bal karom, védés, védés, talált, talált, anyád, jobb egyenes, jobb egyenes... Csávó megingott. Nem tagadom, én is. Mind a fejemre mért ütésektől, mind az egyre nagyobb intenzitású fájdalomtól. Most már nemcsak egy pillanatra, hanem percekig remegett a karom. Ő persze nem várta meg, amíg eláll (miért kellett volna neki? hisz egy kurva szót nem említettem senkinek a chtulhus balhéról...), hanem ismét támadott.

Béna védés, béna védés, cselezés, jobb egyenes, béna védés, cselezés... Nem kéne menekülnöm. Jobbal bevittem egy újabb ütést. Lehet, hogy eltaláltam, de ő látszólag jobb kondiban volt per pillanat, mint én. Fáradtam, és iszonyatosan nyílalt a karom. Egyre erősebb volt a kétségem, hogy ez összejöhet. Még faterom is beordított:
-Dan, mégis mi a frászt művelsz? Ne bénázz, szedd már szét!

Egy kis buzdítás. Most én támadtam. Talált, talált, talált, talált... meg ő is engem, még háromszor. Megszédültem. Éreztem, hogy lábaimmal kerestem az egyensúlyt, hogy el ne essek. Aztán mikor felpillantottam, ő ismét nekem esett, és újabb sorozatot kaptam a fejemre. Kész... kidőltem.

Nem ájultam el teljesen, de hihetetlenül eltompultak az érzékeim. Hallottam, ahogy a bíró kiszámol, mondja az új bajnok nevét, és a nézők tombolnak. Próbáltam összeszedni magam, hogy felálljak, de faterom gyorsabb volt. Megragadta a jobb karom, és felrántott:
-Gyere- mondta komolyan, és elindultunk az öltözőbe. Keserűvé vált a szám íze. Innen a ponttól éreztem igazán, hogy nyakig benne vagyok a szarba.

Nem is tévedtem olyan nagyot. Ott ültem a padon, mint egy rakás szerencsétlenség, és faterom osztotta az észt:
-Mégis mi történt veled? Úgy ütöttél a vége felé, mint egy lány! Még csak meg se karcoltad! Mégis mit nem értesz azon, hogy neked kell nyerned, és hogy szedd szét a fejét? Vagy talán cserben hagyott az erőd? Nem bírtam válaszolni. Fáradt voltam, megalázott, és nem akartam mesélni a chtulhuról sem. Főleg, hogy az még további kérdéseket vetne fel maga után, ami az egész bácsikám utáni nyomozást is érinti Freakazoiddal, hackkerléssel, és bűnözőkkel együtt.

Odalépett hozzám, és megrángatott:
-Mondj már valamit! Mit kellett elbénáznod ezt a meccset? Csak ránéztem... aztán el. Enyhén meglökött, majd felállt velem szemben:
-Csalódást okoztál... Mi több, nem gondoltam volna, hogy a fiamból ekkora lúzer lesz, hogy még az ilyen egyszerű kérdéseket sem tudja a veresége után megválaszolni. Megfogta a kilincset, majd visszanézett:
-Zuhanyozz el, aztán gyere! Otthon még alaposan elbeszélgetünk erről- és kilépett, becsukva maga mögött az ajtót.

Ez volt az a pillanat, amikor hihetetlen kicsinek éreztem magam: elvesztettem a legjobb barátomat.... a barátnőmet... a meccset... még csak fix nyomon se járok a nyomozást illetően. Ki akartam menekülni a világból. És rájöttem, hogy egyetlen módon ezt meg is tehetem. Freak out! És odaléptem kapcsolóhoz... becsatlakoztam az áramkörbe, és meg sem álltam a kibertérig. Körbenéztem...

Csend...

Csodálatos, lélekig ható csend...

Olyan erős, hogy önkénytelenül is eleredt a könnyem. De azonnal letöröltem, és nagy levegőt véve kicsit összeszedtem magam. Kinéztem egy szimpatikus zugot, ahová letelepedtem. Ezután csak lehajtotta a fejem, és hagytam, hogy magával vigyen az édes álom...