Az alvilág vérdíjat tűzött ki a fejemre, szóval komollyá vált az ügy. Azóta már a piti tolvajok is az én fejemet vadásszák. Tessék megkaptam... én akartam magamra hívni a figyelmet. Nyomra persze még mindig nem akadtam a nagybátyám gyilkosának személyét illetően. Csak annyiban voltam biztos, hogy valamelyik régi ellenség, és hogy ez a kör egyre szűkült.
Aztán Kita. Úgy néz ki, hogy vele sínen vagyok, mint József Attila... Elkezdték ugyanis hirdetni a tavaszi bált, és meghívtam, hogy jöjjön velem. Örömmel vette a felkérést. Úgyhogy amíg ő keres magának időközben valami szép ruhát, én előtúrom az öltönyömet.
Amúgy a hősködésről annyit, hogy nem csinálom rutinszerűen. Ahogy az elején is, úgy voltak ügyek, amiket megoldott a rendőrség... és nemcsak azért mert lekéstem róla, hanem volt, hogy szándékosan nem mentem el. Nem azért, mert önző dög vagyok... hanem először is azért, mert ez elsősorban az ő dolguk. Másrészt, láttam, hogy meg is tudják oldani. Harmadrészt... tartom ahhoz magam, hogy még mindig nyomozok. Nem vagyok felelős az egész emberiségért. A saját életemért és a saját döntéseimért vagyok felelős. Akkor kezdett ebből a "hős" misztifikálásból elegem lenni, amikor az a félévi nagydolgozat előtt szekált vele Cody. Ugyanis megint hallotta a hírekben, hogy balhé van. Én pedig a már felállított prioritásokból úgy ítéltem meg, hogy a nagydolgozat előbbre valóbb. Kicsit balhéztunk is rajta, és a fejemhez vágta, hogy milyen egoista szemétláda vagyok. Én meg azt vágtam a fejéhez, hogy "Én vagyok egoista? Ő használt fel a hackerkedéseihez szinte napi rendszerességgel!". Bevallom utólag, hogy ez egy kicsit erős volt így. Ennek következtében nem is szóltunk egymáshoz. Viszont nekem volt igazam... legalábbis abban, hogy teljes nyugalommal megírhattam a félévi nagy dogát. A zsaruk tényleg elintézték, nem történt semmi baj.
Még ami nem hagyott nyugodni, az White Light. Éjszakánként teljes harci díszben ki is lógtam, abban a reményben, hogy ismét megtalálom... és elláthatom a baját. A már említett minap azonban valami más érdekességre lettem figyelmes. Ahogy az egyik kisebb üzlet tetejéről sasoltam körbe az utca kellős közepén egy lebegő Anubisz fejes jogar... és haladt előre. Be is néztem, hogy ez mégis mi a szent szar... Még a szemeimet is megdörzsöltem, hogy a látásom ezekben a késői órákban nem-e hagyott cserben. De nem! Tényleg haladt előre az a semmiben lebegő jogar. Ezt nem tudtam figyelmet kívül hagyni. Azonnal le is vetettem magam a magasból, rá az objektumra. Azonban ahogy megragadtam, éreztem, hogy van ellenerő... Ezt... valaki... fogja!Úgy beszartam ettől a felismeréstől, hogy a magas C-t kivágva ugrottam meg hátra. Az Anubisz fej szinte rám nézett, majd megszólalt egy komoly hang:
-Lám... Freakazoid. Szóval mégis igazak a szóbeszédek, miszerint fel és alá járkálsz. Komolyan a szar is megállt bennem, úgy beijedtem. Mi ez, valami szellem? Hirtelen nem emlékszem, hogy Dexter bácsikám említett volna láthatatlan alakokat vagy szellemeket. (Most jött volna jó a szaki segítsége, hogy egy kicsit felhomályosítson).
-Mégis ki a franc vagy te?- fakadtam ki. Csak egy szarkasztikus kacaj hallatszott, majd ezután a válasz:
-Hihetetlen, hogy nem ismersz fel, miután annyit kínlódtál előzőleg, hogy elkapj. Ja... majd elfelejtettem, hogy már akkor sem láttál!
Ekkor éreztem úgy, hogy konkrétan be vagyok pöccenve a nagybátyámra. Hogy hagyhatott rám egy láthatatlan ellenfelet? Még a colosék sem trollkodnak ennél nagyobbat, amikor Cody alsóját a fejébe húzzák. Alig értem ennek a gondolatnak a végére, éreztem, hogy két igen alaposan kapok a pofámba, és egy térdest a gyomromba. Meglehetősen váratlanul ért... nem is tudom, hogy ettől pillangóztam-e jobban, vagy a fájdalomtól. És ez a szemétláda esélyt se hagyott, hogy felocsúdhassak, a jogarból valami energiacsapással küldött meg. Szépen berepültem a kirakatüvegbe, ami nemcsak, hogy hangos csörömpöléssel betört, de még a riasztó is bekapcsolt.
Na, ezután már kissé elhomályosodtak a dolgok, még ha csak egy pillanatra is. Fájdalmasan felszisszentem, majd felnyitottam a szemeim. Annyit láttam, hogy az Anubisz fejes jogar behajol... majd elkezdenek felszállingózni az ékszerek. Aztán leesett, hogy épp a szabadon lévő karjára pakolja őket. Így legalább volt kiindulási pontom. Azonnal megragadtam a karját (sikeresen találtam is szorítást) ahogy felültem:
-Csak ne olyan gyorsan, barátocskám! És áthajítottam őt. Hallottam, ahogy puffan, és ezután a jogarból és a másik karján lógó ékszerekből tájékozódtam, hogy milyen pozitúrában lehet... ami jelenleg a kiterített volt. Én is úgy döntöttem, hogy nem adok neki esélyt. Rávetődtem... és éreztem, ahogy sikerült eltörni két bordát.
Fel is ordított kínjában, aztán rám is:
-Ezt megkeserűlöd!- és e szavakkal újabb energiacsapást küldött rám a jogarból. Le is repültem róla szép ívben, ahogy illik. Ahogy ismét felkeltem, és letöröltem a vért a számról konstatáltam, hogy szépen állunk, hisz ő is használ elektromosságot... vagy legalábbis valamit, ami nagyon hajaz rá. Következő tervként az Anubisz fejes jogart céloztam be. De nem puszta kézzel... hanem a saját elektromos támadásommal. Ő egy ideig tartotta, és kacagott:
-Te bolond... ezzel nem érsz el semmit! El tudom szívni az erőd. Én viszont sötéten elvigyorodtam:
-Biztos vagy te ebben?
Az történt ugyanis, hogy egy meglehetősen masszív támadást vetettem be. Ennek következtében a jogar hamarosan túltöltődött... és felrobbant. Az ipse felkiáltott... és mikor seggre esett, már meg is láthattam őt. Egy egyiptomi herceg volt az, korhű ókori szerelésben. Odaléptem hozzá, és végigmértem:
-Neked mostanra nem múmiának kéne lenned? Erre ő azonban dühödten felordított, és ököllel nekem támadt. Én viszont elkaptam, hátracsavartam a karját, és a falnak nyomtam.
-Na most már elég legyen- mondtam unottan (és morcosan, mivel tényleg a tököm tele volt)- itt ért véged a dal, láthatatlan ember. Ő kifakadt:
-A nevem Amon Kor-Ankh!
Ez volt a varázsszó, mivel ekkor érkeztem meg a zsaruk. Átvették tőlem az ipsét, meg is bilincselték, ahogy azt kell, és elvezették. És minő változatosság, ismét találkoztam az ismerős fakabáttal, aki most kissé lesajnáló vigyorral végigmért:
-Mi van, öreg, rossz napod volt?
-Lehetett volna jobb is- dunnyogtam egykedvűen. Tényleg elfáradtam, és mivel így elbánt velem ez az egyiptomi herceg, így túl jó hangulatban.A fiatal fakabát halkan nevetett:
-Üsse kavics, nekünk se volt már így se. Két társam még a kórházban van égési sérülésekkel. De jövő héten kiengedik őket, ez katonadolog.
Jó arc ez a fakabát. Ezzel az optimista hozzáállásával ideiglenes jókedvre derített. Ez csak addig tartott, amíg a rossz arccal el nem húzták a csíkot. Utána már csak amiatt aggódtam, hogy fater miként kéri számon rajtam, hogy ilyen rozzant állapotba kerültem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése