cthulhu rising

Miután kiszabadultam a gengszterek fogságából, az első napirendi pont, hogy levadásztam a főnököt. Szerencsére nem jutott messze... én pedig gyors vagyok. A legnagyobb bánatomra nála is kihűlt a nyom: nem hogy nem ő volt a gyilkos vagy valamelyik gorillája, de még azt se tudtam, hogy Freakazoid meghalt. Mily meglepő... szóval a bácsikám régi ellenségei közül vannak, akik még azt hiszik, hogy él. Mindenesetre a főnököt fellógattam az egyik ipari darura, és telefonáltam a rendőrségre. Örülni fognak, hogy kaptak egy kedves kis meglepetést...

Következő napirendi pont: Kita. Akkora slamasztikában hagytam őt, hogy nemcsak térden állva kell bocsánatot kérnem tőle, de ki is engesztelnem. Ráadásul ez a bált követő nap estéje volt, talán még taplónak is tart, hogy egész nap nem jelentkeztem. Úgyhogy 'Freak in', és már rohantam is hozzájuk. Egy pillanatra szöget ütött a fejembe, hogy az elmúlt órák sűrű eseményei után elég nyúzott lehetek, de ez izgatott most a legkevésbé. Inkább türelmesen megvártam, amíg nyílik az ajtó...

És mögötte a faterja volt. Én meg hadartam, mint a hülyegyerek:
-Jó napot, beszélhetnék Kitával? Fontos lenne... Ő először halvány döbbenettel az arcán végigmért (ebből szűrtem le, hogy istentelenül festhettem), aztán nyugodtan, kimért hangon visszakérdezett:
-Te vagy Dan, ugye? Én pedig bólogattam:
-Igen, én... Diszkéten elmosolyodott:
-Kita már sokat mesélt rólad. Azt is, hogy megvédted- aztán elkomorult- de sajnos nem tudsz vele beszélni. Én is elkomorodtam:
-Miért nem?- kérdeztem értetlenül. Az apai aggodalom megjelent az arcán, ahogy folytatta:
-Órák óta senkit nem enged be. Én is próbáltam vele beszélni, de nem hajlandó kijönni. Nem tudom, mi a baja... Én viszont sejtettem. Az egész az én hibám, elcsesztem mindent, ahogy illik, hisz pont akkor hagytam cserben, amikor vigyáznom kellett volna rá. Rohadt kettős élet... Visszanéztem az apjára:
-Átadja neki, hogy kerestem? És jobbulást kívánok neki... A fater visszamosolygott, és bólintott:
-Persze, fiú, feltétlen. Örülök, hogy ilyen barátai vannak, mint te. Majd becsukta az ajtót.

Ezen viszont meglepődtem. Valószínűleg Kita nem említette neki, hogy mekkora egy tapló voltam. Talán jobb is, mert akkor valószínűleg nem ilyen fogadtatásban részesültem volna, hanem egy alapos tökön rúgásba... Annyi baj legyen... remélem, mihamarabb jobban lesz.

Az egész hétvége alatt nem is láttam őt. Se Cody-t (úgy tűnt, még mindig haragtartó). Se White Light-ot. Reméltem, hogy miután felkel, az lesz az első dolga, hogy a fejemet veszi, de a jelek szerint inkább váratott magára. Ismét eszembe jutott az a jelenet, és a hideg kirázott tőle... mintha megszállta volna valami megmagyarázhatatlan... Oké, legyőzni legyőztem, de valahogy még neki se kívántam volna ezt az őrületet. Még az edzésen se tudtam megfelelően összpontosítani, annyira kavarogtak ezek a gondolatok a fejemben. Pedig jobban kellett volna, hisz közeledett egy újabb meccs. Faterom pakolta is rám a feszültséget elég masszívan. Lehet, tényleg nem kéne gondolkodnom...

Vasárnap este mégis teljes harci díszben, ismét az egyik épület tetején csücsültem, sasolva, hogy a három alany közül valamelyiket kiszúrhatom. Viszont helyettük kaptam egy negyediket... hátulról. A lendülettől legurultam a tetőről vele együtt, és átsuhant az agyamon, hogy milyen csúnya lesz majd a becsapódás. Ehelyett azonban felemelkedtem... és átrepültem... egészen a szemközti épület falába. Nem mondom, alaposan beleposszantam, majd ahogy a fájdalom végigrengett a testemen, felnyitottam a szemem. A támadóm repült felém... Nem egy sárkány, nem egy hárpia, még csak nem is egy jetpack-os tudós... hanem egy chtulhu. Erről csak a legelvetemültebb tündérmesékben hallottam eddig.

Épp az utolsó pillanatban félreugrottam, mire ő a becsapódásával csak tágította a falon lévő repedést. Rá egy vezetéknek, elektromosságként pedig le a földre, majd becéloztam egy 220-as támadással. Telitalálat! Hatalmas robbanás, füstfelhő, ami csak kell. Talán ennyi volt. Ziháltam. Aztán egy váratlan pillanatban, egy újabb támadás felülről. Az a dög belepaszítorozott a földbe. Én megragadtam a csápos pofáját, és megrántottam:
-Mégis honnan jöttél te, polip pofa? Ő ordított, majd az egyik kezével lefejtette a kezem a képéről, és válaszolt:
-Vorn vagyok, és még nem álltam bosszút a gazdám lecsukásáért. De a mai nap végre bevégzed, Freakazoid!

Már emelte is az öklét, hogy átrendezze a búrám, mire egész egyszerűen a szájába tapostam. Kicsit meg is tántorodott, és ezt az előnyt ki is használtam. Egy jobb egyenes, még egy jobb egyenes, egy bal ho... micsoda? A chtulhu elkapta a karom... a szájával. Hihetetlenül belemélyesztette a felkaromba a fogait. Meg is lepődtem, hogy egyáltalán fogai vannak, hisz ez a polipfej nem éppen erre engedett következtetni.
-Aztakurvaélet!- ordítottam (időm se volt a sokktól, hogy kitegyem a szóközt, ne kössetek már bele...), majd a másik öklömmel némi elektromosságot generáltam és úgy vágtam fejbe. A másik karomat legalább elengedte, de szinte azonnal visszatámadott.

Én pedig újabb elektromos támadást vetett be, ismét fejre célozva. Ettől már jobban megszédült. Ekkor éreztem, hogy sínen vagyok, és nem szabad hezitálnom, különben ez a görény laposra ver. Szóval nekifutás... egy gyomros, hármat a fejre, és beletaposni a bordái közé. Éreztem, hogy ilyenkor nem egyszerűen a győzni akarás hajtott, hanem kifejezetten a félelem. Baromira beijedtem, hogy ilyen erős ellenféllel találtam magam szemben. És még közben is megragadta a bokámat, és áthajított az utca túlvégére. Esküszöm, hogy egy meteorit nem csapódhatott volna be szebben...

Ő pedig ismét nekem ugrott. De úgy gondolta, hogy nem pepecsel tovább azzal, hogy a csontjaimat tördeli. Inkább megragadta a nyakam, és szorította. Én pedig megfogtam a kolosszális mancsait, és próbáltam magamról lefejteni. Azon kívül, hogy egyre kevesebbnek éreztem a levegőt, még a bal karomat is, hogy egyre jobban bénul. Biztos a harapás miatt, ahogy ömlik belőle a vér. Hát... itt a vége. Úgy végzem, mint Dexter nagybácsi. Csak abban reménykedtem, hogy a mennyországban tényleg jobb lesz a klíma, ahogy mondják...

Aztán egy dördülés... meg még egy... és egy harmadik... Elkerekedtek a szemeim. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy levegőhöz jutok, és a chtulhu mancsai csúsznak le rólam. Aztán fennakadtak a szemei, és eldőlt. Mögötte pedig az ismerős fakabátot pillantottam meg, két kocsival, és a kezében pisztollyal. Lassan eltette a fegyvert, és elindult felém:
-Minden rendben? Azért a döbbent tekintetéből lerítt, hogy ő sem találkozott mindennap chtulhukkal. Én a karomat fájlaltam ugyan, de az, hogy ismét levegőhöz jutottam, felért mindennel. Bólintottam:
-Igen, minden rendben... Elgondolkoztam, hogy egész gyorsan ideért. Ismét felpillantottam:
-Épp időben... Hogy sikerült ilyen hamar... ? Elvigyorodott, de kicsit még remegett az idegességtől:
-A közelből telefonáltak a zaj és a rendbontás miatt. És mikor leírtak titeket, akkor már tudtam, hogy komolyan elkel a segítség. Bizalmasan elmosolyodtam:
-Jövök neked eggyel.

Aztán elcikáztam a tett helyszínéről. Tényleg hatalmas segítség volt a fakabáttól. Megmentette az életemet. Abban a pillanatban valahogy már nem tudtam aggódni semmi miatt....