-Te meg mégis mit keresel?- nyögtem ki végül. Ő teljes természetességgel fordította felém a fejét:
-Tényleg nem hallod?- kérdezte, majd ügyet se vetve rám folytatta tovább a keresést. Füleltem ugyan... de nem hallottam semmi szokatlant. Már én kezdtem magamat hülyének érezni, hisz White Light tényleg olyan elszántan kutakodott és figyelt, mintha valami vagy valaki tényleg szólna.
-Ne haragudj, de nem- mondtam egész nyugodtan. Nem akartam megbántani... viszont aggasztott, ami történik vele.
Ahogy elindultam felé, ő megállt, és a meggyőződés komolyságával belekezdett:
-Még mindig hallom. De most különösen hangos. Mintha itt lenne a szobában... Megfogtam a vállait:
-Biztosíthatlak, hogy csak én vagyok itt... Mit mond? White Light bizonytalanul sóhajtott:
-Még mindig azt, hogy érzi a félelem szagát. De nem tudom, mitől kéne félnem... Na igen, ez jó kérdés. Ő nem az a kifejezetten félős lány. Az alteregója annál inkább:
-Kitaként is hallod? Szemei meglepetten elkerekedtek:
-Érdekes módon, nem. Csak White Light-ként... Nyugtatóan végigsimítottam a hátát:
-A két éned élesen elkülönül egymástól, talán ennek hatására hallasz hangokat. Ha továbbra sem múlik el, akkor konfiguráljuk a kibertérben. Elmerengve nézett maga elé, majd végül bólintott:
-Igazad lehet. Nem kéne ekkora feneket kerítenem neki... az úgyis Kita dolga. Lights off!
Ismét Kitaként értetlenül nézett vissza rám. Aztán a zavartság jelei jelentek meg arcán, ahogy pislogott és elpirult:
-Alva jártam? Halkan nevettem:
-Dehogyis- homlokon csókoltam- csak White Light megint bizonytalankodik. A jégkirálynőm bólintott:
-Kontroll alatt tudom tartani, nincs vele gond...
Kontroll... erről eszembe jutott, hogy nem ártana Karának sem egy kis önuralmat gyakorolnia, és összpontosítania. Még kicsit nyersnek tartom az erejét. Talán be kéne vezetnem őt a meditációba. Mondjuk a partnál, az úgyis nyugis hely, főleg késő délután. Szóval felhívtam, és egyeztettem vele...
Nem elég, hogy a suliban szopatnak és baszogatnak azok a rohadt gyíkok, pont valami átkozott gebasz folytán, a kuzinomra is most jött rá, hogy buzeráljon. Ilyennel hív fel a nagy határ szar nap vége előtt nem sokkal, hogy menjek le a partra és meditálnunk. Mégis mi a retkes? Azt várja tőlem, hogy egy óráig csücsüljek törökülésben? Max. bealszok, de még egy ilyen sumák alvással is jobban járok. Sebaj, lementem... úgyis egész jól eldumáltunk a múltkori akció után. Ha már kezdünk sínre kerülni, akkor nem látom értelmét, hogy még jobban aláássam.
Szóval a megbeszélt időpontban mentem. Gyakran megfordulok a part környékén... a gyártelep miatt. Az is olyan sumák gyakorló pálya. De ez most lényegtelen... Most mentem épp a dolgomra, megbeszélt helyre, valahányadik móló elé, két szikla közé, satöbbi (Minek kellett így túlkomplikálnia? Fél, hogy meglátnak két törökülésben alvó emberkét a parton?) Azonban, mikor odaértem, elképedtem attól, amit ott találtam...
Dan elterülve feküdt a földön, és valami göndör hajú nőszemély éppen intenzíven smárolta. Ebben nem is maga a jelenet volt igazán megdöbbentő, hanem hogy az idegen csaj deréktól lefelé hal volt... Ki is fakadtam a látványtól:
-What the fuck??? Erre a perszóna megugrott, és azokkal a nagy, boci, tengerkék szemekkel nézett rám. Erre még a szakadt fekete felsője is rátett egy lapáttal, mellyel meglehetősen esetlen és ártatlan benyomást keltett:
-Sajnálom, nagyon sajnálom- hebegte halkan és ijedten, ahogy a kuzinomra mutatott- de esküszöm, nem öltem meg.... kérlek, ne haragudj.... Rámutattam a nőszemélyre:
-Ott maradj! Ezután odaléptem Danhez, és letérdeltem. Valóban lélegzett és a nyakán ki tudtam tapintani a pulzusát. Mint aki mélyen alszik...
Ezután ismét a jövevény felé fordultam:
-Nem öltem meg, esküszöm...- hebegett tovább- nem is akartam megölni... Csak kellett tőle egy kis életerő... Értetlenül néztem rá, felé fordulva:
-Az meg minek? Ő pedig ugyanolyan rémülten próbálta megmagyarázni (ártatlanság fok a maximumon... ez a csaj még a nebántsvirág húgomat is übereli):
-Mi sellők a férfiaktól szerzünk életerőt, hogy szépek maradhassunk. De nem öljük meg őket... hagyunk nekik annyit, hogy életben maradhassanak. Az életet ehhez túlságosan tiszteljük... Én pedig értetlenül vakartam tovább a fejem:
-Szóval szépek... És milyen az, ha rondák vagytok? Erre ő felsikkantott, és takarta az arcát:
-Ne akard megtudni, kérlek... az szörnyű....
Úgy láttam, hogy ezeknek a fürdős nőszemélyeknek igencsak fontos a szépségük. Talán ezzel csábítják el utána a matrózokat, mint a legendákban, vagy tudja a fene. De ha már ennyire a szívén viselte, úgy éreztem, hogy segítenem kéne neki... vagy valami ilyesmi.
-És...- folytattam, miközben vakartam az állam- ez most neked meddig tart? Ismét rám pillantott azokkal az ártatlan szemekkel:
-Félek, nem sokáig- majd a kuzinomra nézett- fáradt volt, amikor rátaláltam... Én itt rúgtam oldalba azt a hülyegyereket. Ő csak halkan nyögött, de meg se mozdult. Mint a bunda, baszki.... neki tuti nem veszem hasznát ebben az akcióban. Viszont a tech parkouros kalandokból kiindulva sejteni véltem, hogy miként oldhatnám meg a sellő problémáját. Feljebb emeltem a fejem, a gyártelep felé.... majd vissza a fürdős kurvára:
-Azt hiszem, jóval tartósabban meg tudnám oldani a problémádat...
Így történt, hogy siettünk a gyártelepre. Ő vízi úton, és szárazföldin. Megpróbáltam rávenni, hogy a csatornán keresztül másszon fel, de ő nagyon vonakodott. Viszont a főgenerátor így túl messzire esett. Kicsit baszta a csőröm a dolog, hisz eddig csak közvetlenül adtam át energiát, vagy magamból, vagy más elektromos rendszerből közvetítve. Most viszont feltöltött akkumulátort kellett eljátszanom, és lövésem se volt, hogy mi lehet annak a következménye, ha elektromossággal túltöltve végigfutok a főgenerátortól egészen a tengerig. Visszanéztem a sellőre. Ő igencsak aggódva figyelte a kezeit, ahogy a bőre lassan elkezdett fakulni. Istenem, olyan kis ártatlan, hogy még én sem bírom csak úgy segítség nélkül hagyni.
Hát... kockázat nélkül nincs nyereség... Befutottam, egészen a főgenerátorig. Levettem a kesztyűimet, és mindkét kezemet rávágtam, úgy töltöttem át magamba az energiát. Valahol félelmetes volt... eleinte baromi ébernek, aztán szokatlanul energikusnak éreztem magam. Utána viszont egyszerűen a fájdalompontig túlfeszült bennem az erő. És nem elég, hogy nem volt hova azonnal mindezt transzferálni, hanem még így vissza is kellett érnem a tengerhez. Annyi előnye ennek volt, hogy meglehetősen gyorsan voltam képes futni, különösebb erőfeszítés nélkül.
Engem pedig kirázott a hideg... már a gondolattól is, hogy hozzá kell érnem. Aztán végül nagyot nyeltem, becsuktam a szemem, és megragadtam a csontos kezét. Azonnal megindítottam az energiaátvitelt, egy pillanatra sem akartam belegondolni vagy tudatosítani, hogy mégis miféle szörnyedvény kezét fogom. Elsősorban azt éreztem, hogy az energia túlnyomás csökken a testemben. Ez valami hihetetlen megkönnyebbülés volt, komolyan paráztam, hogy szétfeszíti a testem.
Aztán a nőszemélyre pillantottam. Csodásan visszaépültek az izmok, a bőre, visszanőtt a haja... Sőt, a kuzinomnál való találkozáshoz képest egészen ragyogott. Miután a transzformáció véget ért, igencsak elfáradtam. Azt hiszem, a saját életerőmből is belekerült az átvitel során. Ő viszont hálásan rám mosolygott, ahogy megfogta a kezem:
-Nagyon szépen köszönöm- még a hangja is magabiztosabbá vált- ez évszázadokra elég lesz. Bólintottam:
-Örülök... aztán ne fojtsd vízbe a matrózokat... ő ismét ártatlanul rám nézett:
-De hát az előbb mondtam, hogy mi az életet... Halkan nevetve közbevágtam:
-Tudom, tudom.... csak vicceltem. Azzal ő búcsút intett, és elúszott. Én meg visszaértem a kuzinomhoz, aki éppen kezdett magához térni. Olyan gyanúsan közös beleegyezéssel megbeszéltük, hogy a meditációt hanyagoljuk egy másik időpontig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése