I don't hit women

Már lassan 3 hónapja tart ez a bolondokháza... ha nem több. Olykor már az időérzékemben sem vagyok biztos. De mivel ez a túlontúl multitask létforma már rendszeressé vált, így már az álmaimban is előjött ez az iskola-edzés-Kita-freak élet közti sakkozás. És esküszöm, hogy többször ordibálhattam is álmomban, mert nem egyszer keltem teljes harci díszben. Annyira bekavarhatott ez a két élet közti ingázás, hogy már öntudatlanul is kimondtam a 'freak out' és 'freak in' kulcsszavakat. Az egyik ilyen reggel, ahogy ismét sikerült biztonságban visszaváltoznom civillé a párnába fúrtam a pofám. Komolyan megfordult a fejembe, hogy kellett nekem... viszont valami mazochista hajlamomnál fogva úgy éreztem, hogy még mindig megéri. Mintha kitárult volna a világ, és új lehetőségeket pillantottam meg. Lehet, hogy gimi után katonai főiskolára kéne mennem... vagy rendőrire... a kondim meg van hozzá, és egyre határozottabban mondhatnám, hogy a tapasztalatom is.

A suli szinte minden szünetében Cody az eszmecseréjével traktált. Nem mintha idegesített volna, de hozzám képest különösen fel volt villanyozva, én pedig a felét sem értettem annak a kockainfós zsargonnak, amivel rizsázott:
-... és még arra gondoltam, hogy vannak az összeesküvés elméletek. Meg kéne nézni néhány kormány van multi adatbázisát, hátha mégis van valami komoly rejtegetnivalójuk. Én pedig csak gépiesen bólogattam:
-Persze Cody- válaszoltam egyhangúan- amit csak akarsz... Erre lejjebb tolta a szemüvegét, és behajolt elém:
-Te, minden rendben? Mintha nem is ide figyelnél. Rápillantottan, és végighúztam a kezem a képemen:
-Bocs, nem tudok figyelni. Nem szüneteltethetnénk a hackkelést pár napig? Csak amíg egy kicsit össze nem szedem magam... Szaki kissé csalódottan sóhajtott:
-Na jó... de aztán vissza dolgozni.

Ekkor pillantottam meg a folyosó túl végén néhány cicababát- ennek egy része a suli pompon csapatának tagja volt. Épp körbeálltak valamit, és nyúzták, mint a keselyűk... ahogy jobban szemügyre vettem, az nem valami volt, hanem valaki... Kita. A felismeréstől azonnal odasiettem, és elrántottam a főkolompost a körből:
-Mégis mit műveltek? Ismertem a csajt... látásból. Ő volt a pomponlányok vezetője. És ahogy a sztereotípiákban illik, ő az a jó testű, magas, karcsú, vörös bögyös volt, zöld, ragadozó szemekkel, vérvörös rúzzsal és szemfestékkel. Az ilyenek azt hiszik magukról, hogy bármit megtehetnek, és bármit megkaphatnak...  Ez a példány is átkulcsolta a nyakam, és közelebb húzódott, hogy betekintést nyerjek a dekoltázsába:
-Miért, minek látszik? Rossz kislányok vagyunk, rosszalkodunk egy kicsit. Őszinte legyek? Kinézetre nem egy rossz látvány, de ettől térgörbítő egótól rosszul vagyok. Anyám jut róluk eszembe... Nem, anyám nem rossz arc, de ugyanolyan hiú, és azt hiszi, hogy apámtól megkaphat, amit akar. És a köztünk lévő korkülönbség is elég sokat mondó... bár nyílt titok odahaza, hogy faterom akkor jött össze vele, mikor ugyanilyen gimnazista pomponlány volt, mint ez a vöröske. Néha az az érzésem, hogy defektes vagyok a családban, mert bennem van morál.

Ami meg ezt a rám nyomuló vöröst illeti... őt egész egyszerűen ellöktem magamtól:
-Húzz a sunyiba! Ő hüledezve bámult rám... de a többi is, hogy hogy merészeltem ilyen lekezelően bánni a főpomponnal. Ez utóbbi nem is hagyta szó nélkül:
-Hogy merészelsz csak úgy semmibe venni? Azonnal nekem is esett. Uraim... nincs rosszabb, mint egy dühös, műkörmökkel felfegyverzett nő. De én nem ütök nőket. Őseim korán megtanítottak rá, hogy nem lányokat verni alávaló és pofátlanság. Faterom még azt is hozzátette, hogy ha egy férfit verek meg, attól leszek igazán tökös. Szóval a csajnak elkaptam a csuklóját, és ismét arrébb löktem:
-Elég legyen!- ordítottam rá, majd a többiek felé fordultam- ez rátok is vonatkozik! Hordjátok el magatokat, mielőtt meggondolom magam!

Ha igazán be vagyok pöccenve, akkor igen erős a hangom. Ők is megijedtek... ahogy szétfutottak, jelentőséget nyert számomra a "hülye tyúkok" kifejezés, amivel pontosan az ilyen nőszemélyeket illetik. És ott volt a kis jégkirálynőm, rémülten összehúzódva, mint egy kis fehér egér. Összevissza állt a haja, biztos megtépték, és a jegyzetei is félig a földre hulltak. Úgy látszik a csajok között is vannak ilyen nagypofájú dögök, akik szeretik a dominanciájukat firtatni, és megalázni a kisebbet. Megsimogattam a vállát:
-Minden rendben? Azonban ő viharosan hozzám bújt, és halkan kisírta magát a vállamon. Félelmetes, hogy szinte alig hallatszott. Átöleltem, és nyugtatgattam a hátát simogatva. Tudtam, hogy ez csak a pillanatnyi riadtság műve, de hagytam neki, hogy kiadja magából...

just a coffee

Lassan, de biztosan megváltozott az életem. Valóban kellett a kezdőrúgás, hogy felhívjam magamra az alvilág figyelmét. És még így is akadozva indult be a buli. Néhány apró rablásnál tudtam még segédkezni, de messze nem éreztem elégnek (na jó, talán csak arra, hogy hallattam magamról). És ott volt a múltkori esés kérdése. Szerencsére, Cody bátyja vállalta, hogy tanít. Vagy 6 év van köztünk, és lehet, hogy az ipse nem egy judo világbajnok, de remekül át tudja adni nekem a kellő tudást. Jellemre tényleg hasonlítanak, ő is olyan pontos és aprólékos. Viszont az egyik ökölvívós edzés helyére került a sumák judo, amit faterom nem nézett túlságosan jó szemmel. Ő a nyers erőben hisz, és az "egyenesen előre mindenkin át" felfogásban. Én próbáltam meggyőzni, hogy erre csak azért van szükség, hogy jobb legyek a ringben, és jobban fel tudom mérni az ellenfelem gyengeségeit. Ezt úgy nagy duzzogva el is fogadta. Szóval, két oldalról edzés... ez az első, ami heteken belül változott.

A másik, hogy kénytelen voltam felállítani egy listát, hogy mi élvez prioritást. Ugyanis ha felbukkannak Dexter bácsikám régi ellenségei, ráadásul még balhéznak is a városban, az az én felelősségem. De mivel úgy akartam magamnak ezt a kettős életet, így ugyanazzal a lendülettel kell folytatnom az eddigi megszokott civilt is, mintha mi se történt volna (nem mondom, kurva könnyű úgy tenni, miután az ember két lábon járó nagyfeszültséggé válik, ráadásul még egy kolosszális óriáskígyóval is szembenézett... vagy csak engem lep meg mindez?). Mint említettem, az edzést ugyanúgy folytatnom kell. Az az első számú prioritás, mivel faterom ezt elvárja tőlem (igazából csak ezt, tőle meg is bukhatok, az annyi nem lényeges... csak a nevemnek tenne rosszat). A második helyre Kitát tettem. Nem mondom, hogy már tényleg az enyém, de minden nap törődnöm kell vele egy kicsit, hogy érezze, egyáltalán nem közömbös a számomra. Bár ő az a nagyon szerény, megértő típus, én mégis szeretném biztosítani a szándékaim felől... és hogy számíthat rám. És mindennek a legaljára került a tanulás. Amúgy se voltam teljesen hülye, talán nem bukom végig a visszamaradt éveket. Mindennek tetejében tovább heckerkedtem a szakival. Ő alapjáraton élvezte az átváltozásom adta előnyöket... én pedig úgy voltam vele, hogy miért ne. Először is, mert mégiscsak az ő segítségével változtam át, és jövök neki ennyivel. Másrészt pedig... a kibertér király! Olyan az egész, mint egy furcsa révülés. Rengeteget tanultam odaát... ráadásul minden különösebb akadály nélkül. Mintha odaát a fejemben a blokkok elhalványulnának...

Eddig minden szép és jó, de ahogy az idő telt egyre fáradtabbnak éreztem magam. Nem mindig tudtam magam kellően kipihenni. Az egyik óra végéről úgy keltem fel, hogy Kita épp enyhén rázta a vállam:
-Dan... Dan... Édes istenem, olyan a hangja, mint a bársony... Ha közben nem rázogatna, biztos visszaalszok. Felé fordítottam a fejem (bele se mertem gondolni, hogy milyen nyúzott az arcom):
-Hö?- én balfasz a félkómámban csak ennyit bírtam kinyögni. Ő ártatlanul visszapillogott azokkal a tündéri jégkék szemekkel:
-Már vége az órának. Minden rendben? Ekkor, mintha az agyamat bevágták volna a hideg zuhany alá, egyszerre tudatosult bennem, hogy hol is vagyok:
-Ja... ja, igen- dörzsöltem a szemem- csak rosszul aludtam. Megfogta a kezem, és kirángatott a teremből. Se szó, se beszéd. Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy mi az ördögöt művel, már ott termettünk az automatánál, és kikért nekem egy kávét. Átnyújtotta a poharat:
-Tessék... Meglepetten felvontam a szemöldökeimet, majd ránéztem:
-Ne csináld, ezt nem fogadhatom el.
-Na...- noszogatott kislányosan, nyújtva felém tovább a poharat- a te érdekedben. Elmosolyodtam végül, majd az automata felé fordultam:
-Na jó... de csak egy feltétellel. Kikértem egy forró csokit, majd átnyújtottam neki. Kis jégkirálynőm arcán ismét megjelent az a mindent megérő kislányos mosoly. Ez máris felvillanyozott... pedig még csak bele sem ittam a kávéba.
-Remélem, ez megfelelő cserének tűnik- tettem hozzá. Ő bólintott, ahogy átadtuk egymásnak az italokat:
-Kösz Dan... Visszamosolyogtam rá:
-Én köszönöm. Épp most mentetted meg az életemet- és belekortyoltam a kávéba.

Azt a napot valóban túl is éltem. És estefelé rá is jöttem, hogy a Kitától kapott kávé mennyit is segített. Az edzés vége felé hívott szaki. Apám nem nézte túl jó szemmel, hogy még ordít a telefon, hisz mással kéne foglalkoznom. Én megnyugtattam, majd felvettem:
-Mi az?
-Valami zombi cowboy bandázik a negyedik utcában. Utána kéne járnod... Édes istenem.. zombi cowboy... Az életben nem gondoltam volna, hogy ezt a két szót valaha együtt hallom, ráadásul még szembesülni is fogok vele. Bácsikám, mégis mibe keverted magad?
-Oké- mondtam, majd letettem a telót. Fater hangja pedig hátulról:
-Ugye nem gondolod, hogy 10 perccel a vége előtt meglógsz? Visszafordultam felé:
-Ö... nem. Igazából arra gondoltam, hogyha előbb be tudok vinni egy ütést, mint te, akkor mehetek. Fater elvigyorodott:
-Ezt nevezem harciszellemnek- felvette a támadóállást- na gyere, mutasd meg mit tudsz. Persze, tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm. Úgyhogy megiramodtam felé... és mielőtt elég közel kerültem volna ahhoz, hogy ütni tudjon, gyorsan elvágódtam, kigáncsoltam, majd betörtem az orrát. Fater kissé bosszúsan tápászkodott fel a földről:
-Hé, kölyök, ez nem ökölvívás! Én viszont teljesen ártatlanul vállat vontam:
-Bocs... csak azt mondtam, hogy előbb viszek be egy ütést. Azt nem mondtam, hogy miképp. Azzal fogtam a cuccom, és már rohantam is el.

Freak out! Imádom ezt az érzést. Tényleg olyan, mintha előbújna belőlem az állat. Cikáztam a szaki által megadott helyre. Pontosabban nem is írhatta volna le abban a két szóban: valóban egy zombi cowboy volt ott, és éppen serényen rámolta ki az ékszerüzletet. Úgyis háttal volt nekem... kaptam az alkalmon, és rávetettem magam:
-Ne olyan gyorsan, partner!- egyik kezem az arcába nyomtam, és belevetettem a 220-at. Felordított, majd lelökött magáról, és szembenézett velem. Megjegyzem, nem túl bizalomgerjesztő látvány, amikor a szürkés, oszlóban lévő arcon meglátod elővillanni a fogakat- úgy, hogy csukva van a szája!
-Freakazoid...- hörögte- nem emlékszem, hogy valaha elektromos képességed lett volna. Elvigyorodtam, és lassan felálltam vele szembe támadóállásba:
-Változnak az idők- végigmértem- de ahogy elnézem, te ugyanolyan haláli arc maradtál, mint eddig. (Úgy őszintén... egy zombi mennyit változik az idők során? Tovább rohad?)
-Látom, még mindig szeretsz csipkelődni- előrántotta mindkét fegyverét- de most végképp elhallgattatlak. Amint megláttam a pisztolyt, nem is volt kérdéses számomra a következő lépés. Villámsebességre kapcsoltam, hogy véletlenül se találjon el. Aztán egy gyomros, egy állkapocs, egy jobb egyenes és egy bal horog. Kissé megtántorodott, majd ismét visszanyerte egyensúlyát. Akkor esett le, hogy én mafla... ez egy hulla! Azoknak annyit ér egy ütés, mint halottnak a csók.

Elvigyorodott:
-Ügyes próbálkozás- ismét rám fogta mindkét pisztolyt- de félek, az utolsó. Ismét elkezdett tüzelni. Én pedig újra villámsebességre kapcsoltam. A háta mögé kerültem, és újabb elektromos támadást vetettem be ellene... erősebbet, mint az előző. Felordított, és térdre rogyott. A kezéből kiestek a fegyverek, így azokat félrerúgtam. Ezután megfogtam a sarki kukát, és a fejébe húztam... majd az egész cuccost felfordítottam. Ebből biztosan nem jön ki egy ideig.

Épp mielőtt letettem volna, érkeztek meg a zsaruk. Örömmel láttam, hogy az egyik, aki kiszállt az a múltkori fiatal csóka, akivel a kobrás balhé alatt is cseverésztem. Amíg a többiek elszállították a zombit, ő ismét odajött hozzám:
-Szép munka volt! Az előző helyen pont meglépett az orrunk, előtt, de te elkaptad. Bólintottam, és bizalmasan visszamosolyogtam:
-Csak tettem a dolgom. Aztán beugrott: várjunk csak? Én nem szuperhősködök, hanem nyomon járok. Valamit elfelejtettem. Felmutattam a mutatóujjam:
-Megbocsátanál egy percre? A fakabát bólintott, én meg odasiettem a kollégái által cipelt kukához, és beleüvöltöttem:
-Világosíts csak fel... ki volt az, aki 4 éve majdnem megölt? Azonban a szemetes mélyén a hullapofa rothadó vigyorával csak ennyit válaszolt:
-Ó, hogy nem emlékszel? Milyen kár, ugyanis nem fogom elárulni. Csak annyit, hogy sajnos nem az enyém volt ez a dicsőség. De sebaj... ha kiszabadulok, akkor rendezem ezt a kis allűrt, és leszedem a fejed.
-Ha, egyáltalán kiszabadulsz!- kiáltott rá az egyik fakabát- jelenleg a kukába is be vagy szorulva. És valóban, úgy, ahogy volt, kukástul bevágták a hátsó ülésre.

Ez ismételten kissé elkent. Újabb kihűlt nyom. Megkockáztattam feltételezni, hogy talán hazudik, de a mondottak második fele nem erre enged következtetni. Sebaj, legalább hallatok magamról, ez a rajtaütés már sokkal komolyabb volt. És ha Kita nem hív meg nap közben egy kávéra, akkor biztos, hogy fele ennyi erővel sem bírtam volna...

cobra unleashed

Cody félt, hogy ez lesz... én pedig kifejezetten számítottam rá. Turk valóban körbekürtölte, hogy Freakazoid visszatért. Ennek megfelelően heteken belül elkezdődtek a zavargások, hisz a bűnözők próbálták felhívni magukra a figyelmet,  az elődömet (vagy talán engem?) hívva. Az első jó néhány ilyen eset iszonyúan jelentéktelen volt: mire tudomást szerezhettem volna róla, hogy áll a bál, a rendőrség már rég lekapcsolta őket. Egyszer volt, hogy útnak indultam, de mire odaértem, addigra pont elkapták őket a zsaruk. Úgy látszik a bácsikám nyomdokaiba lépni nehezebb, mint gondoltam...

-Mit rágod magad rajta?- hallottam Cody hangját a fülesben (hisz már megint hackkerkedtünk a rendszerben)- jobb is, hogy itthon vagy. A végén még komoly bajba kerülhetsz, és nem tudok ott lenni, hogy kihúzzalak a szarból.
-Tudok én vigyázni magamra- dünnyögtem, miközben a holo képernyőt bogarásztam a katonai hírközlési csatornán- én vagyok az új Freakazoid, emlékszel?
-Attól még nem vagy golyóálló- folytatta a szaki- könnyen végezheted úgy, mint Dexter...
-Kérlek...- kacagtam fel ironikusan- még esélyt se kaptam rá, hogy eleve olyan helyzetbe keveredjek, mint Dexter!

Ekkor meghallottam egy jelentést, ami ott visszhangzott a kibertérben:
-A kísérleti laborból megszökött egy zöld óriáskobra, és a belváros felé tart. A rendőrség nem tudta megállítani, de minden erővel próbálja feltartóztatni. Hamarosan a katonai egységektől érkezik erősítés.... Örömömben felkacagtam, és lendületesen ellöktem oldalara a holo képernyőt:
-Végre! Van isten!
-Dan, eszedbe ne  jusson! Ha most itt hagysz....

Naná, hogy otthagytam. Úgy elcikáztam a kibertérből az elektromos hálózaton át, mint az ágyú, és a jelentésben említett célpont felé vettem az irányt. A villanyvezetékekről szép kilátás nyílt a környékre. Könnyebben meg is találtam az említett bestiát, mintha kocsival hajtottam végig. Talán a zsernyákokkal szemben is előnyöm van. Bemértem a fenevadat, majd a megfelelő pillanatban nekiugrottan... a fejének. Kicsit elszámoltam magam... a dögnek csak a feje volt akkora, mint én. Ráadásul így, hogy francot se látott miattam, csak még jobban megvadult. Én nem törődtem semmivel: se a zsarukkal, se az időközben megérkezett katonasággal... arra meg aztán végképp nem, hogy valószínűleg lőnek, miközben én ezen a kobrán szórakozok.

Első reakciómként egy hatalmasat vágtam a szemébe. Erre felüvöltött, én pedig elengedtem... és felkenődtem a szemközti ház falára. Az első meccseim egyikén volt utoljára, amikor ilyen keményen csapódtam be valamibe... Viszont a dög kiszúrt magának. Éljen! Sikerült a kis allűrömmel magamra vonnom a figyelmét. De pontosan ez volt a célom. Elvigyorodtam, és ha már engedett a gravitáció, így ismét nekiestem... viszont ezt a találkozást meg is spékeltem egy elektromos támadással. A bestiát szó szerint megrázó élményben részesültem. Erre már kidőlt, mint a rohadt nád... és én sem érkeztem szemben. Ismétlem... ökölvívásra járok, nem karatéra, ninjutsura vagy aikidóra. Nem tudok szaltózni, vagy négy lábra érkezni... esetleg úgy esni, hogy össze ne törjem magam. Valóban arccal lefelé estem... de olyan kurva nagy mákom volt, hogy nem a betonba. Ugyanis a kobra volt olyan hatalmas, hogy kvázi mentőmatracot biztosított nekem. Csak ezért nem tört össze minden csontom (csak kissé bevertem a fejem, és kacsázott körülöttem a világ).

A rend őrei is nyugtával dicsérték, hogy a fenevad ártalmatlan. Ahogy próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, az egyik fakabát (merthogy a homályos kép miatt csak a kék pacákat tudtam kivenni) odajött hozzám, és őszintén gratulált:
-Üdv újra köztünk! Már kezdtünk hiányolni! Szép munka volt, akárcsak eddig.
-Kösz- bólogattam kissé egykedvűen. Körbenéztem. Lassan tisztulni kezdett a kép. És ha már ilyen jól szóba elegyedtem ezzel a fakabáttal, úgy rákérdeztem:
-Ő a Kobrakirálynő egyik kis kedvence, nemde?
-Valóban- bólintott a zsaru- biztos a gazdáját kereste. Az a némber nagyon jól összeszokott két ilyen döggel is. Felé fordultam:
-Ő most hol van? A belvárosban?
-Á...- legyintett a tag- úgy 2-3 éve meghalt. Megőrült a cellájában, és elvágta a saját torkát. Azt mondják, hogy nem volt egy szép látvány.

Ettől ismét összeszorult a gyomrom. Nemcsak azért, mert egy újabb embert lőhettem ki a listáról, hanem most ez a bestia kifejezetten szánalmat ébresztett bennem. Meg is simogattam az orrát:
-Szegény ördög... és, mi lesz vele? A fakabát vállat vont:
-Mégis mi lenne? Megy vissza a laborba. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Kobrakirálynő olyan mérgeket fejlesztett ki a kedvenceiben, amiket gyógyászati célra is felhasználhatunk. Úgyhogy ez a dög is már egy ideje jó célt szolgál. Intett, ahogy elfordult, és ment a dolgára:
-Jó volt újra látni, Freakazoid! Reméljük, még segíted a munkánkat...

Néztem a fakabát után. Érdekes... nem lehet sokkal idősebb, mint én. Viszont azon is elgondolkoztam, hogy tényleg mázli, hogy nem törtem teljesen össze magam. Ebből a szempontból a szakinak tényleg igaza van. Ha folytatni akarom ezt a kutatást (márpedig folytatni akarom), akkor komolyan változtatnom kell az életvitelemen is...

fight like a champ

Nem elég, hogy megátalkodott későn értem haza, faterom másnap brutálisan ki is rángatott az ágyból:
-Daniel, te hétalvó!- simán megemelte az ágyat, amiről látványosan legurultam, és az arcommal megtiszteltem a padlót- már 10 percre üvöltök, emlékszel, ma edzés van! A rajtam uralkodó kóma hatalmasabb volt, mint a faterom okozta sokk, így meg se éreztem a pofára esést. Komótosan feltápászkodtam, a fejemet vakarva:
-Bocs... kicsit elhúzódott az este...
-Csak nem éjszakáig tanultál Cody-val? Ne vidd túlzásba, fiam, míg a végén olyan gyík leszel, mint ő. Felvontam a szemöldököm. Na igen... jó apám úgy finoman szólva nem volt egy intellektuel. Inkább az alfahím dominált benne, és bevallom, sokáig én is ilyen voltam. Viszont meg kell hagyni, alapjáraton hatalmasakat szoktunk hülyülni, és nála jobb edzőt nem is ismerek.

Ja igen, az edzés... hetente háromszor reggel, suli előtt- ebből az egyik hétvége. És újabb kétszer suli után... csakhogy rend legyen a lelke mindennek. Fater komolyan eltervezte már annak idején, hogy én fogom átvenni a helyét. Milyen hangzatos: "az ifjabb Douglas apja, a tizenhétszeres bajnok nyomdokaiban". Kapásból alaphírnévvel indulok. De egyben az öregem árnyékában is vagyok ezzel, hisz belőle kiindulva a szakma ugyanazt a teljesítményt fogja elvárni tőlem... vagy sokkal többet. Én minden esetre igyekszem. Nyertem már junior bajnokságokat, épp a következőre készülök. Tudom, hogy a sportot sem lehet a végtelenségig csinálni, apám épp a határt súrolja a kemény 38 évével. Utána valszeg edző lesz. Én viszont nem csak a sportban gondolkozok. Szeretnék még csinálni valamit mellette... valami hosszabb távút, ami sokkal kifizetődőbb. Csak még azt nem döntöttem el, hogy mit...

Épp ott voltunk megint a suli mellette edzőterembe. Fater ismét az edzőm és ellenfelem egyben. Épp a bunyó közepén is képes dirigálni, valami hihetetlen:
-Arcra célozz, fiam, arcra... de gyorsabban üss, ennél még a nagymamám is gyorsabb! És ne csak simogass, vidd bele a dühödet, vidd bele az ütésedben a nyerés iránti vágyad! Sikerült a bordájába ütnöm, mire folytatta:
-Na, nem rossz, nem rossz... erről van szó- közben egy másik ütésemet hárította- látom,mégiscsak figyelsz.
-Mindig figyelek, tudod- válaszoltam, miközben cseleztem és hárítottam.
-Csak arra figyelj, amit mondok- emelte fel kissé a hangját- ne pedig az elkallódott gondolatidra!

Felemelte tenyerét, majd a zsákra mutatott:
-Levezetésként a tied. És emlékezz: agresszióval. Te vagy a dzsungel ura, kényszerítsd a többieket maga alá! Ő odébbállt, én pedig némán bólintottam, és folytattam az edzést a boxzsáknál. Nem egészen értek vele egyet. Mióta benőtt a fejem lágya, és nem egy erőfitoktató, mindenkin átgázoló akarnok vagyok, hanem megtanultam tisztelni másokat, úgy nem az agresszióból merítek erőt, hanem, hogy megvédjek másokat. Persze, meccsen kénytelen vagyok az előbbire támaszkodni. És ha jobban belegondolok, ez tegnap is előjött, amikor láttam, hogy Turk mennyire fél tőlem. Nincs mit ezen szépíteni, tényleg mámoros érzés volt, hogy az ő félelmén keresztül felsőbbrendűnek éreztem magam...

Egy pillanatra megálltam, és megfogtam a zsákot. Ekkor láttam, hogy nem vagyok egyedül. Nem... nem faterom jött vissza. Hanem Kita nézett rám vissza a padról. A kis jégkirálynő olyan csendben lapított ott, mint egy fehér nyuszi. Előrébb léptem, és széles mosoly kíséretében intettem:
-Szia! Kifejezetten örültem neki, és lehet, hogy az edzés hatása, de most magabiztosabbnak éreztem magam.
-Szi-a...- mondta halkan, ahogy végigmért... és elpirult. Igaz is, az ökölvívók nemcsak a meccsen vannak egy szál gatyában... hanem az esetek többségén az edzésen is. Legalább tudom, hogy a látvány nem egészen hagyja őt hidegen.
-Hát te hogyhogy itt?- kérdeztem kíváncsian, ahogy közelebb léptem.
-Mindig eljövök- válaszolta rózsaszínes pírral porcelánfehér arcán- már két hónapja. Kicsit meglepődtem... itt volt és az edzések hevében észre se vettem őt? Leültem mellé:
-Tényleg? Azt hittem, nem vonz az ilyesmi... Ő pedig kicsit összeszedte magát, és válaszolt:
-Még elsőben hallottam, hogy milyen vagy. Úgy értem... hogy sportolsz. Meg aztán, hogy nyertél junior bajnokságokat. És kíváncsi voltam... Olyan édes volt, ahogy zavarában próbálta megfogalmazni a szavakat. Pedig tudhatta volna, hogy nem harapok. Elmosolyodtam, és végigsimítottam a hátát:
-Kedves tőled- majd hozzátettem, jelezve, hogy merjen nyitni- Sokat jelent, hogy itt vagy... motiváló. Rácsodálkozva nézett vissza azokkal a jégkék szemekkel:
-Tényleg? Ezt pedig meg se vártam. Egy csókot nyomtam a homlokára, így, a magabiztosságom hevében (mielőtt ismét fatökű idiótává váltam volna a jelenlétében), majd felálltam:
-Mindjárt jövök, csak lezuhanyzok. Nem kéne ilyen görényként kezdenem a sulit. Halkan kuncogott (csodálatos sikerélmény!), majd elindultam az öltözőbe...

Felfrissülten mentem Kita társaságában a suliba. Most annyira a sínen éreztem magam, mint József Attila. Ez a felhőtlen érzés addig tartott, amíg Cody el nem kapott az osztály előtt:
-Szia Kita, szia Dan...- majd rám nézett- Nem akarsz valamit mondani? Én pedig először lazán hárítottam, megesküdve, hogy ezt a napot semmi sem cseszheti el:
-Nem, nem hiszem- majd a kis jégkirálynőre pillantottam- ja de... említettem már, hogy hazakísértem Kitát? Azonban a szaki pillantása, és szemöldökének felhúzása mindent elárult. Itt bizony az esti eseményekről kellett beszámolnom. Kitára néztem:
-Mindjárt megyünk... Ő szelíd mosoly kíséretébe bólintott, majd bement.

Cody pedig visszanézett rám, miután meggyőződött róla, hogy Kita hallótávolságon kívül van:
-Úgy eltűntél tegnap este- mondta halkan kifakadással- mégis mit csináltál? Én pedig szépen beszámoltam:
-Először is- mutattam az ujjaimon- megtaláltam Turk-öt. Másodszor... egy kicsit elláttam a baját, és megtudtam, hogy sem ő, sem Longhorn nem voltak a bácsikám gyilkosai. Harmadszor, megüzentettem vele, hogy Freakazoid visszatért. Negyedszer pedig... bocs, de kurvára elment az idő, így is későn estem haza, apám pedig hajnalban felrázott, ahogy az illik. Azonban a szaki már a harmadik pontnál fogta a fejét, és riadt tekintettel nézett vissza rám:
-Te nem vagy normális!- fakadt ki, majd miután észrevette, hogy felemelte hangját, azonnal ismét lecsendesedett, és úgy folytatta- Hogy tehetted ezt? Tisztában vagy vele, hogy most az egész alvilág a nyakadra fog járni? Én viszont egész egyszerűen vállat vontam:
-Bocs... azonnal kihűlt a nyom, és ebbe nem tudtam belenyugodni. Eleget ültem már a jeleken, a jegyzeteken, most már konkrét információt akarok tudni. Cody vállára tettem a kezem:
-Ez innentől komoly ügy, barátom... de vállalom a következményeket.

Freakazoid is back... and he's not very happy

Az új infó birtokában nem is volt kérdéses, hogy mit csinálok. Cody sipítozott rajta egy sort, de én annál gyorsabb voltam. Ha meg utánam akar jönni, tudja, hogy hol keressen... Én minden esetre a kibertérből az elektromos hálózatba vetettem magam. Bizarr volt, hogy a kapcsolási rajzokat is el tudtam olvasni... részletes térképként láttam rajta az egész várost.

Könnyebb volt így célba érni, mint egy gyerektől elvenni a nyalókát. Azonnal kivágódtam a célállomás egyik konnektorából... és mit ad isten, rá a célszemélyre. Milyen szép az élet... pont itthon volt. Kicsit elhűlt az ábrázata, mikor meglátta, hogy ki is szorítja őt a falhoz. Így félni embert tőlem még nem láttam... és valami perverz hajlamnál fogva ez kifejezetten tetszett.
-Freakazoid?- fakadt ki végül, kivágva a magas C-t, miközben úgy meredt rám, mint aki kísértetet lát- Ez nem lehet, az mondták, meghaltál! Hoppácska, most gondolok csak bele igazán, hogy hivatalosan is átvettem Dexter bácsikám helyét. Illendő lenne ott folytatni, ahol ő abbahagyta.

Mindennek fényében, és annak látványnak az örömétől, hogy valaki így retteg tőlem, szélesen elvigyorodtam:
-Akkor téged alaposan félreinformáltak, barátocskám!- válaszoltam sötéten, majd első kézből áthajítottam a szobán. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ismét kísérleteztem, vagy a vádaskodásból származó dühömet vezettem le rajta, esetleg ez az egyfajta felsőbbrendű érzet, hogy félelmet keltek benne szállt a fejembe... de jól esett ez a húzás. Turk hatalmasat puffant, maga alá gyűrve a szőnyeget. Elindultam felé, ő pedig - amint a próbált uralkodni páni félelmén, és észbe kapott- elkezdett először négykézláb hátrálni, majd a kanapé mögé bújt:
-Esküszöm, már 4 éve tiszta vagyok!- mentegetőzött közben- Azóta nem találkoztam Longhornnal, és nem léptem kapcsolatba más bűnözőkkel sem! Az egész bűnözői életemmel szakítottam, már csak egy egyszerű pedellus vagyok! Az életemre esküszöm, csak ne bánts!

Azonban én áthajoltam a kanapén, megragadtam az ingét, és feljebb emeltem, hogy ismét láthassam a képét. Akkor már kifejezetten szánalmasnak tűnt... egy nyavalygó féregnek, nem többnek. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy Dexter bácsikámnak tényleg ilyen nyámnyilákkal volt dolga? Akkor milyen lehetett a gyilkosa?

Tovább játszva a szerepem, mintha én lettem volna az eredeti Freakazoid aki most visszatért, valamivel nyugodtabban visszakérdeztem:
-Homályosíts fel...- egy kicsit megrántottam, hogy biztosan rám figyeljen- ki is ölt meg engem? Ő reszketett, annyira, hogy még a szavakat is nehezen szedte össze. De nagy nehezen kivágta, egy újabb kifakadás keretébe:
-Nem tudom! Én is csak úgy hallottam! Sokáig meg mertem volna rá esküdni, hogy a főnök volt az, de aztán elszólta magát, hogy sajnálja, hogy nem az övé ez a dicsőség. Párszor még ezt emlegette.

Ez kissé elkent. Épphogy nyomot fogtam, máris kihűlt. De ha még szabad lábon van az ipse, akkor visszadobhatnám oda, ahonnan való. Ez az agressziómat is valamelyest csökkentette. Még nyugodtabbra vettem a hangom:
-Ő most hol van? Turk ismét remegve válaszolt:
-Az egyik legszigorúbb magánzárkában, ami csak elbírhat egy minotauruszt... nem fáradtak azzal, hogy visszaoperálják emberré, inkább elzárták a világ elől.

Elkomorodtam. Ezt a  buktát! Végre lehetett volna legalább egy virgonc buznyák küldetésem, erre csak egy nyervákoló talpnyaló jut nekem, a gyilkosról semmi infó, Longhorn pedig még mindig dutyiban ül. Azt hiszem az elődöm alapos munkát végzett. Elengedtem Turk ingét, mire ő a fenekére huppant, majd elindultam kifelé:
-Mondd meg a többieknek, hogy visszatértem- visszafordultam- gondolom be akarnak hajtani rajtam néhány pofont...

Nem válaszolt. Én viszont teljes nyugalomban kisétáltam az utcára, majd így, ahogy voltam, teljes harci díszben, még pár háztömböt is megkerültem. Ez a hirtelen jött sok esemény kicsit megkavarta az időérzékem... csak annyit tudtam, hogy valamikor 7 és 11 között lehet. Valamint reméltem, hogy a kis rinyálék ijedtében szétkürtöli az üzenetemet az alvilágnak... és végre találok valami nyomot.

hack the system

A megbeszélt helyre teljes harci díszben cikáztam fel. Látszott a szakin, hogy már türelmetlenül várt:
-Csakhogy ideértél!- fakadt ki, ahogy felém fordult- legalább jutottál valamire?
-Nem...- túrtam lefáradtam jelenleg a kelleténél is hosszabb hajamba- csak a sulis dolgokról dumáltunk. Egyetlen  buznyák lépéssel sem kerültem közelebb. Cody felvonta a szemöldökét:
-Legalább megfogtad a kezét, vagy átkaroltad a hátát? Én pedig szarkasztikusan rávigyorogtam:
-Átkaroltam-e? Ó igen... amikor szórakozottan majdnem lelépett a kocsi elé, én pedig megragadtam és magamhoz rántottam.

De komolyan... szegény Kita hátát egy ideig simogattam, mire sikerült megnyugodnia. Részben a helyzetet használtam ki, másrészt tényleg tudatni akartam vele, hogy vigyázok rá, és mellettem nem érheti baj. Remélem, ezután ő is jobban mer nyitni felém...
-Gratulálok, Rómeó- szólt Cody fejcsóválva- mindig ez csinálod. Sóhajtottam, majd vállat vontam:
-De legalább épen hazaért...

Cody legyintett, majd megnyitotta a böngészőt:
-Jó, hogy Freakazoidként jöttél. Most meglátjuk, mire vagy képes. Én pedig végigmértem őt:
-Utasításokat nem akarsz küldeni? Tudod, a monitor másik oldalán sokkal kaotikusabbnak tűnik a világ. Szaki elvigyorodott:
-Dehogy nem!- majd feltette a mikrofonos fülest- ezzel kommunikálunk. Majd adott egy kis poloskát, épp akkora, amit a fülembe tudtam helyezni, közben folytatta:
-A frekvencia, amin kommunikálni tudunk, drasztikusan be lesz szűkítve. A mikrofon miatt ne aggódj, a kibertéren keresztül minden szavadat hallani fogom.
-Ez igazán megnyugtat...- persze, húztam a számat. Tartottam ettől az egész vállalkozástól, hisz nem éreztem olyan biztosnak és kézzelfoghatónak azt a környezetet, mint ezt a világot.

Cody tisztelgett nekem:
-Jó utat! Én pedig összeszedtem magam, és a tegnapot felidézve a gépbe való visszajutásra koncentráltam. Egy pillanatra nem éreztem a testem... úgy látszik, ilyen érzés tiszta energiává válni. Aztán ismét ott találtam magam, a kibertérben. Furcsa módon, most minden sokkal kiszámíthatóbb és átláthatóbb volt. Talán azért, mert magam is egyfajta energialénnyé váltam, és így a rendszer része. Körbenéztem... integrált falak, energiatranszfer és folyosók mindenhol.
-Dan... hallasz?- hangzott a fülesből Cody hangja.
-Tisztán és érthetően- válaszoltam, majd körbenéztem- olyan ez az egész, mint egy hatalmas placc. Van bármi ötleted, hogy merre induljak el? Szaki hangja kissé bizonytalan volt:
-Nem tudom... szerintem bízd a megérzésedre. Én ideát még mindig csak egy kezdőoldalt látok. Felkiáltottam a digitális "égbolt" felé (ez riasztóan arra hajazott, mintha a fellegekben lévő atyaúristenhez beszélnék):
-Akkor írj be valamit... adj valami irányt!
-Rendben, egy pillanat...

Hatásszünet, amíg gépelt. Aztán megláttam, hogy felvillan az egyik folyosó. Ismét visszanyerve az önbizalmam elvigyorodtam, majd villámsebességre kapcsoltam, és elindultam. Igazis... nem kérdeztem meg Cody-t, hogy mit írt. Viszont ahogy cikáztam, újabb kódsorokkal kerültem szembe. Először csak az volt bizarr, hogy ezeket el tudtam olvasni... most már az is, hogy képként láttam őket, vagy hanganyagként hallottam őket. Nem tudom ezt kellőképpen megfogalmazni... egyszerre látom a kódsort, és vele együtt a képet, szöveget, vagy hallom hozzá a hangot. Ezt ecseteltem a szakinak is.
-Ezek programok- naná, hogy volt rá válasza, mégiscsak egy kocka- minden program adott kódokból van megírva.
-Kösz a felhomályosítást- mondtam, miközben megálltam, és körbenéztem- ettől csak még inkább egy freak-nek érzem magam. Szerinted a számtech órákon is be tudnám ezt vetni?
-Abban a világban digitális formában létezel- folytatta- ezért tudod értelmezni a programnyelvet és a bináris jeleket. A materiális síkon nem biztos, hogy ugyanilyen könnyen menne...
-Ez igazán feldob- ismét elhúztam a számat.

Miközben szót váltottunk, felmértem, hogy pontosan hol is vagyok: jelentések, eset dokumentumok, személyes adatok, fantomképek... úgy tűnt, hogy megérkeztem a rendőrség adatbázisához. Az egyik holografikus falhoz léptem, és azonnal elkezdtem bogarászni a jelentések közt. Pontosan olyan volt, mint az érintő képernyőn huzigálni a dolgokat.
-Te meg mit csinálsz?- hallatszott aggodalmasan a szaki hangja.
-Miért, minek látszik?- kérdeztem vissza lazán, belemélyedve a bogarászásba.
-Ideát a monitoron mindenféle elzárt rendőri jelentések és körözvények ugranak fel- magyarázta.
-Az jó- megállítottam a holoképernyőt- ugyanis épp az adatbázisban turkálok.

Épp meg is akadt a szemem az egyiken, miközben Cody a felismerés örömétől megihletődve ecsetelte:
-Most gondolok bele igazán, hogy te mi mindenre is lennél képes. Ha így hackkelsz meg oldalakat, akkor azt senki se tudja visszakövetni, hisz nem valakinek a programja vagy, hanem egy élő létező. Nem rendelkezel IP címmel... Baromira nem értettem, hogy miről hadovál... csak azt, hogy ebből jó származhat. Túlságosan belemélyedtem az egyik körözvénybe ahhoz, hogy nyomon kövessem, amit mond.

... aztán rákérdeztem:
-Te... hogy is hívták a nagybátyám Longhorn nevű ellenfelének csatlósát? Némi hatásszünet (gondolom szakikám épp feltúrta a naplót, majd válaszolt):
-Csak simán Turk. Miért? Én pedig diadalmasan elvigyorodtam a holo képernyő fölött, amin épp az említett személy leírása és feltételezett helye szerepelt:
-Azért barátocskám, mert ma este vadászat lesz...

weapon of choice

A szakinak igaza volt... mint mindig. Tényleg rám fért az az alvás. És esküszöm, életemben rég aludtam ilyen mélyen. Másnap kicsit bizonytalan is voltam, hogy milyen nap is van. És a tegnap est őrület is valami távoli álomnak tűnt.

... persze csak egészen addig, míg Cody a suliban fel nem hozta a témát:
-Eszembe jutott valami- mondta halkan, szinte félt, hogy talán a falnak is füle van- nem találok arról bejegyzést, hogy Dexter csinált volna ilyet, de lehet, hogy neked sikerül.
-Micsoda?- kérdeztem vissza, lazán, mint a rigalánc. Valahogy engem nem aggasztott ennek ellenére sem ez az egész cirkusz, és valamiért nem is éreztem magam többnek, mint kéne. Cody viszont halkan folytatta tovább:
-Munkálkodni a hálózatban.

Felé kaptam a fejem. Nem tagadom, tényleg kissé összeszorult a gyomrom ennek hallatán. Azonnal ráztam is a fejem:
-Na ne....- legyintettem. Ő viszont hajthatatlan volt:
-Gondolj bele! A bejegyzései szerint 1995-ben alakult át. Az internet akkor még csak a szakik és a nagyobb cégek kiváltsága volt. Most 2012-t írunk, és már minden hálózatra van kötve, az emberek interneten keresztül vásárolnak, utalnak, sőt, ott vannak a legnagyobb adatbázisok is...
-A tegnapi esti csapással épp eleget kaptam a pofámba- vágtam rá, tovább csóválva a fejem- Nem megyek ilyen kiszámíthatatlan, virtuális helyekre. Ez nem egy stabil, kézzel fogható világ, mint a miénk.
-Épp ettől izgalmas a dolog- igazította meg Cody a szemüvegét- ki tudja, milyen lehetőségek nyílnak meg neked odaát. Sok mindenhez hozzáférhetsz... talán még rendőrségi nyilvántartáshoz is. Ezt hallva viszont már érdeklődve fordultam felé. Kezdte megmozgatni a fantáziámat ez a terv. És már a számon volt a szó, hogy kimondjam, de Cody megelőzött:
-Az is lehet, hogy a nagybátyád gyilkosáról is találsz valamit. Szélesen elvigyorodtam, majd a vállára csaptam:
-Tudod mit, öreg? Ma este neki is láthatunk a banzájnak... Ő nevetett:
-Ez a beszéd, Dan.

Ott spontán tökéletesen el is terveztük az estét. Fejben már a digitális hálóban cikáztam. A valóságban, viszont valaki nekem jött, és kizökkentett a gondolataimból. Kita volt az, aki aztán riadtan guggolt le, hogy felkapkodja a könyveit:
-Sajnálom, sajnálom... annyira sajnálom.... Ránéztem a szakira. Köztünk, srácok között jól működik a haveri kódnyelv. Épp ezért értette, hogy mire gondolok, és odébbállt... miközben én lehajoltam, és segítettem összeszedni a könyveket:
-Nincsen semmi baj. Különben is, elméláztam. Miután felálltunk a nálam lévő darabokat átnyújtottam neki:
-Inkább te ne haragudj, hogy nem vettelek észre.

Jobban belegondolva... talán ez az utolsó mondat kicsit taplón sült el. Igaz, hogy általában magasról teszek mindenre, de Kita nem egy olyasvalaki, akit csak úgy figyelmen kívül akarok hagyni. Azonban porcelán fehér arca mégiscsak kellemes rózsaszín pírt kapott. Rejtette is előlem, ahogy zavartan nézett lefelé:
-Köszönöm...- szinte cincogta, mikor visszavette a könyveit, és már viharzott is odébb. Én meg amilyen fatökű vagyok, akkor kapcsoltam, mikor már rég elment. Double facepalm.... Hogy lehetek ilyen kuka állat??? Mindig ez történik! Mire kapcsolnék, hogy normális beszélgetésbe kezdjek vele, addigra mindig elslisszol, mert annyira félénk. Szinte végigkarmoltam a pofám, és közben nyugtatgattam magam, hogy majd legközelebb, majd legközelebb....

Csak azért nem rágódtam rajta tovább, mert az órák elvonták a figyelmem. Közben ismét szem előtt tartottam a kérdést, miszerint ma este ütközök a szakinál, és meglehetősen egyedi módon netkalózkodok egy kicsit. Nap végén készültünk is együtt menni. Már izgatottan vártam. Aztán alig, hogy a kinti szürkületbe kiléptünk, ismét megláttam őt. A kis jégkirálynő ott ácsorgott magányosan a kapuban. Éreztem, hogy kissé alább hagy a lelkesedésem, de egyáltalán nem bántam. Cody felé fordultam:
-Menj csak előre, majd megyek. Ő felvonta a szemöldökét, én pedig folytattam:
-Na, tudod, hogy egy villámcsapásra ott leszek. Na igen, burkolt üzenet. De hát ha vannak új képességeim, miért ne használhatnám őket. Végül bólintott:
-Rendben, de ne időzz túl sokáig. Azzal előre ment.

Én pedig ismét Kita felé fordultam. Összeszedtem magam, és odasétáltam hozzá, lassan behajolva az arca elé:
-Hello... Ő felpillantott azokkal a nagy jégkék szemekkel. Olykor meggyőződésem, hogy ő valami idetévedt tündér, mert a szemeinek ez a kék árnyalata olyan természetfelettinek hat... persze jó értelemben.
-Szia...- köszönt vissza halkan. Körbenéztem, majd vissza rá:
-Kit vársz? (Teljesen ostoba kérdés, de az isten szerelmére, valahogy mégis el kell indítanom a beszélgetést).
-Aput...- némi szünet után hozzátette- azt mondta, hogy jön értem. Na ez az, amiről tudtam, hogy nem így lesz. Ismerem Kitát, az apjával él, mert a szülei elváltak. Viszont így, hogy csak az az egy szülő figyel rá, az hajlamos belefeledkezni a munkába. Sosem jön érte. Nem egyszer vitte valamelyik tanár haza Kitát. Számomra viszont itt volt a nagy lehetőség...
-Mondd csak- fordult felé kíváncsian- nem bánod, ha hazakísérlek? Ő pedig félszegen bólintott:
-Az jó lenne. Ám ahogy elindultunk, ismét felhozta a nap elején történt kis incidenst:
-Tényleg ne haragudj délelőttiért, igazán nem akartam. Viszont én bizalmasan rámosolyogtam:
-Ugyan, mondtam már, hogy semmi gond. Előferdül... És csodák csodájára végre megjelent az arcán egy apró mosoly. Magamban éppen diadalmas pózban álltam, és kiabáltam a nagyvilágba, hogy sikerélmény...