just a coffee

Lassan, de biztosan megváltozott az életem. Valóban kellett a kezdőrúgás, hogy felhívjam magamra az alvilág figyelmét. És még így is akadozva indult be a buli. Néhány apró rablásnál tudtam még segédkezni, de messze nem éreztem elégnek (na jó, talán csak arra, hogy hallattam magamról). És ott volt a múltkori esés kérdése. Szerencsére, Cody bátyja vállalta, hogy tanít. Vagy 6 év van köztünk, és lehet, hogy az ipse nem egy judo világbajnok, de remekül át tudja adni nekem a kellő tudást. Jellemre tényleg hasonlítanak, ő is olyan pontos és aprólékos. Viszont az egyik ökölvívós edzés helyére került a sumák judo, amit faterom nem nézett túlságosan jó szemmel. Ő a nyers erőben hisz, és az "egyenesen előre mindenkin át" felfogásban. Én próbáltam meggyőzni, hogy erre csak azért van szükség, hogy jobb legyek a ringben, és jobban fel tudom mérni az ellenfelem gyengeségeit. Ezt úgy nagy duzzogva el is fogadta. Szóval, két oldalról edzés... ez az első, ami heteken belül változott.

A másik, hogy kénytelen voltam felállítani egy listát, hogy mi élvez prioritást. Ugyanis ha felbukkannak Dexter bácsikám régi ellenségei, ráadásul még balhéznak is a városban, az az én felelősségem. De mivel úgy akartam magamnak ezt a kettős életet, így ugyanazzal a lendülettel kell folytatnom az eddigi megszokott civilt is, mintha mi se történt volna (nem mondom, kurva könnyű úgy tenni, miután az ember két lábon járó nagyfeszültséggé válik, ráadásul még egy kolosszális óriáskígyóval is szembenézett... vagy csak engem lep meg mindez?). Mint említettem, az edzést ugyanúgy folytatnom kell. Az az első számú prioritás, mivel faterom ezt elvárja tőlem (igazából csak ezt, tőle meg is bukhatok, az annyi nem lényeges... csak a nevemnek tenne rosszat). A második helyre Kitát tettem. Nem mondom, hogy már tényleg az enyém, de minden nap törődnöm kell vele egy kicsit, hogy érezze, egyáltalán nem közömbös a számomra. Bár ő az a nagyon szerény, megértő típus, én mégis szeretném biztosítani a szándékaim felől... és hogy számíthat rám. És mindennek a legaljára került a tanulás. Amúgy se voltam teljesen hülye, talán nem bukom végig a visszamaradt éveket. Mindennek tetejében tovább heckerkedtem a szakival. Ő alapjáraton élvezte az átváltozásom adta előnyöket... én pedig úgy voltam vele, hogy miért ne. Először is, mert mégiscsak az ő segítségével változtam át, és jövök neki ennyivel. Másrészt pedig... a kibertér király! Olyan az egész, mint egy furcsa révülés. Rengeteget tanultam odaát... ráadásul minden különösebb akadály nélkül. Mintha odaát a fejemben a blokkok elhalványulnának...

Eddig minden szép és jó, de ahogy az idő telt egyre fáradtabbnak éreztem magam. Nem mindig tudtam magam kellően kipihenni. Az egyik óra végéről úgy keltem fel, hogy Kita épp enyhén rázta a vállam:
-Dan... Dan... Édes istenem, olyan a hangja, mint a bársony... Ha közben nem rázogatna, biztos visszaalszok. Felé fordítottam a fejem (bele se mertem gondolni, hogy milyen nyúzott az arcom):
-Hö?- én balfasz a félkómámban csak ennyit bírtam kinyögni. Ő ártatlanul visszapillogott azokkal a tündéri jégkék szemekkel:
-Már vége az órának. Minden rendben? Ekkor, mintha az agyamat bevágták volna a hideg zuhany alá, egyszerre tudatosult bennem, hogy hol is vagyok:
-Ja... ja, igen- dörzsöltem a szemem- csak rosszul aludtam. Megfogta a kezem, és kirángatott a teremből. Se szó, se beszéd. Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, hogy mi az ördögöt művel, már ott termettünk az automatánál, és kikért nekem egy kávét. Átnyújtotta a poharat:
-Tessék... Meglepetten felvontam a szemöldökeimet, majd ránéztem:
-Ne csináld, ezt nem fogadhatom el.
-Na...- noszogatott kislányosan, nyújtva felém tovább a poharat- a te érdekedben. Elmosolyodtam végül, majd az automata felé fordultam:
-Na jó... de csak egy feltétellel. Kikértem egy forró csokit, majd átnyújtottam neki. Kis jégkirálynőm arcán ismét megjelent az a mindent megérő kislányos mosoly. Ez máris felvillanyozott... pedig még csak bele sem ittam a kávéba.
-Remélem, ez megfelelő cserének tűnik- tettem hozzá. Ő bólintott, ahogy átadtuk egymásnak az italokat:
-Kösz Dan... Visszamosolyogtam rá:
-Én köszönöm. Épp most mentetted meg az életemet- és belekortyoltam a kávéba.

Azt a napot valóban túl is éltem. És estefelé rá is jöttem, hogy a Kitától kapott kávé mennyit is segített. Az edzés vége felé hívott szaki. Apám nem nézte túl jó szemmel, hogy még ordít a telefon, hisz mással kéne foglalkoznom. Én megnyugtattam, majd felvettem:
-Mi az?
-Valami zombi cowboy bandázik a negyedik utcában. Utána kéne járnod... Édes istenem.. zombi cowboy... Az életben nem gondoltam volna, hogy ezt a két szót valaha együtt hallom, ráadásul még szembesülni is fogok vele. Bácsikám, mégis mibe keverted magad?
-Oké- mondtam, majd letettem a telót. Fater hangja pedig hátulról:
-Ugye nem gondolod, hogy 10 perccel a vége előtt meglógsz? Visszafordultam felé:
-Ö... nem. Igazából arra gondoltam, hogyha előbb be tudok vinni egy ütést, mint te, akkor mehetek. Fater elvigyorodott:
-Ezt nevezem harciszellemnek- felvette a támadóállást- na gyere, mutasd meg mit tudsz. Persze, tudtam, hogy nincs vesztegetni való időm. Úgyhogy megiramodtam felé... és mielőtt elég közel kerültem volna ahhoz, hogy ütni tudjon, gyorsan elvágódtam, kigáncsoltam, majd betörtem az orrát. Fater kissé bosszúsan tápászkodott fel a földről:
-Hé, kölyök, ez nem ökölvívás! Én viszont teljesen ártatlanul vállat vontam:
-Bocs... csak azt mondtam, hogy előbb viszek be egy ütést. Azt nem mondtam, hogy miképp. Azzal fogtam a cuccom, és már rohantam is el.

Freak out! Imádom ezt az érzést. Tényleg olyan, mintha előbújna belőlem az állat. Cikáztam a szaki által megadott helyre. Pontosabban nem is írhatta volna le abban a két szóban: valóban egy zombi cowboy volt ott, és éppen serényen rámolta ki az ékszerüzletet. Úgyis háttal volt nekem... kaptam az alkalmon, és rávetettem magam:
-Ne olyan gyorsan, partner!- egyik kezem az arcába nyomtam, és belevetettem a 220-at. Felordított, majd lelökött magáról, és szembenézett velem. Megjegyzem, nem túl bizalomgerjesztő látvány, amikor a szürkés, oszlóban lévő arcon meglátod elővillanni a fogakat- úgy, hogy csukva van a szája!
-Freakazoid...- hörögte- nem emlékszem, hogy valaha elektromos képességed lett volna. Elvigyorodtam, és lassan felálltam vele szembe támadóállásba:
-Változnak az idők- végigmértem- de ahogy elnézem, te ugyanolyan haláli arc maradtál, mint eddig. (Úgy őszintén... egy zombi mennyit változik az idők során? Tovább rohad?)
-Látom, még mindig szeretsz csipkelődni- előrántotta mindkét fegyverét- de most végképp elhallgattatlak. Amint megláttam a pisztolyt, nem is volt kérdéses számomra a következő lépés. Villámsebességre kapcsoltam, hogy véletlenül se találjon el. Aztán egy gyomros, egy állkapocs, egy jobb egyenes és egy bal horog. Kissé megtántorodott, majd ismét visszanyerte egyensúlyát. Akkor esett le, hogy én mafla... ez egy hulla! Azoknak annyit ér egy ütés, mint halottnak a csók.

Elvigyorodott:
-Ügyes próbálkozás- ismét rám fogta mindkét pisztolyt- de félek, az utolsó. Ismét elkezdett tüzelni. Én pedig újra villámsebességre kapcsoltam. A háta mögé kerültem, és újabb elektromos támadást vetettem be ellene... erősebbet, mint az előző. Felordított, és térdre rogyott. A kezéből kiestek a fegyverek, így azokat félrerúgtam. Ezután megfogtam a sarki kukát, és a fejébe húztam... majd az egész cuccost felfordítottam. Ebből biztosan nem jön ki egy ideig.

Épp mielőtt letettem volna, érkeztek meg a zsaruk. Örömmel láttam, hogy az egyik, aki kiszállt az a múltkori fiatal csóka, akivel a kobrás balhé alatt is cseverésztem. Amíg a többiek elszállították a zombit, ő ismét odajött hozzám:
-Szép munka volt! Az előző helyen pont meglépett az orrunk, előtt, de te elkaptad. Bólintottam, és bizalmasan visszamosolyogtam:
-Csak tettem a dolgom. Aztán beugrott: várjunk csak? Én nem szuperhősködök, hanem nyomon járok. Valamit elfelejtettem. Felmutattam a mutatóujjam:
-Megbocsátanál egy percre? A fakabát bólintott, én meg odasiettem a kollégái által cipelt kukához, és beleüvöltöttem:
-Világosíts csak fel... ki volt az, aki 4 éve majdnem megölt? Azonban a szemetes mélyén a hullapofa rothadó vigyorával csak ennyit válaszolt:
-Ó, hogy nem emlékszel? Milyen kár, ugyanis nem fogom elárulni. Csak annyit, hogy sajnos nem az enyém volt ez a dicsőség. De sebaj... ha kiszabadulok, akkor rendezem ezt a kis allűrt, és leszedem a fejed.
-Ha, egyáltalán kiszabadulsz!- kiáltott rá az egyik fakabát- jelenleg a kukába is be vagy szorulva. És valóban, úgy, ahogy volt, kukástul bevágták a hátsó ülésre.

Ez ismételten kissé elkent. Újabb kihűlt nyom. Megkockáztattam feltételezni, hogy talán hazudik, de a mondottak második fele nem erre enged következtetni. Sebaj, legalább hallatok magamról, ez a rajtaütés már sokkal komolyabb volt. És ha Kita nem hív meg nap közben egy kávéra, akkor biztos, hogy fele ennyi erővel sem bírtam volna...