fight like a champ

Nem elég, hogy megátalkodott későn értem haza, faterom másnap brutálisan ki is rángatott az ágyból:
-Daniel, te hétalvó!- simán megemelte az ágyat, amiről látványosan legurultam, és az arcommal megtiszteltem a padlót- már 10 percre üvöltök, emlékszel, ma edzés van! A rajtam uralkodó kóma hatalmasabb volt, mint a faterom okozta sokk, így meg se éreztem a pofára esést. Komótosan feltápászkodtam, a fejemet vakarva:
-Bocs... kicsit elhúzódott az este...
-Csak nem éjszakáig tanultál Cody-val? Ne vidd túlzásba, fiam, míg a végén olyan gyík leszel, mint ő. Felvontam a szemöldököm. Na igen... jó apám úgy finoman szólva nem volt egy intellektuel. Inkább az alfahím dominált benne, és bevallom, sokáig én is ilyen voltam. Viszont meg kell hagyni, alapjáraton hatalmasakat szoktunk hülyülni, és nála jobb edzőt nem is ismerek.

Ja igen, az edzés... hetente háromszor reggel, suli előtt- ebből az egyik hétvége. És újabb kétszer suli után... csakhogy rend legyen a lelke mindennek. Fater komolyan eltervezte már annak idején, hogy én fogom átvenni a helyét. Milyen hangzatos: "az ifjabb Douglas apja, a tizenhétszeres bajnok nyomdokaiban". Kapásból alaphírnévvel indulok. De egyben az öregem árnyékában is vagyok ezzel, hisz belőle kiindulva a szakma ugyanazt a teljesítményt fogja elvárni tőlem... vagy sokkal többet. Én minden esetre igyekszem. Nyertem már junior bajnokságokat, épp a következőre készülök. Tudom, hogy a sportot sem lehet a végtelenségig csinálni, apám épp a határt súrolja a kemény 38 évével. Utána valszeg edző lesz. Én viszont nem csak a sportban gondolkozok. Szeretnék még csinálni valamit mellette... valami hosszabb távút, ami sokkal kifizetődőbb. Csak még azt nem döntöttem el, hogy mit...

Épp ott voltunk megint a suli mellette edzőterembe. Fater ismét az edzőm és ellenfelem egyben. Épp a bunyó közepén is képes dirigálni, valami hihetetlen:
-Arcra célozz, fiam, arcra... de gyorsabban üss, ennél még a nagymamám is gyorsabb! És ne csak simogass, vidd bele a dühödet, vidd bele az ütésedben a nyerés iránti vágyad! Sikerült a bordájába ütnöm, mire folytatta:
-Na, nem rossz, nem rossz... erről van szó- közben egy másik ütésemet hárította- látom,mégiscsak figyelsz.
-Mindig figyelek, tudod- válaszoltam, miközben cseleztem és hárítottam.
-Csak arra figyelj, amit mondok- emelte fel kissé a hangját- ne pedig az elkallódott gondolatidra!

Felemelte tenyerét, majd a zsákra mutatott:
-Levezetésként a tied. És emlékezz: agresszióval. Te vagy a dzsungel ura, kényszerítsd a többieket maga alá! Ő odébbállt, én pedig némán bólintottam, és folytattam az edzést a boxzsáknál. Nem egészen értek vele egyet. Mióta benőtt a fejem lágya, és nem egy erőfitoktató, mindenkin átgázoló akarnok vagyok, hanem megtanultam tisztelni másokat, úgy nem az agresszióból merítek erőt, hanem, hogy megvédjek másokat. Persze, meccsen kénytelen vagyok az előbbire támaszkodni. És ha jobban belegondolok, ez tegnap is előjött, amikor láttam, hogy Turk mennyire fél tőlem. Nincs mit ezen szépíteni, tényleg mámoros érzés volt, hogy az ő félelmén keresztül felsőbbrendűnek éreztem magam...

Egy pillanatra megálltam, és megfogtam a zsákot. Ekkor láttam, hogy nem vagyok egyedül. Nem... nem faterom jött vissza. Hanem Kita nézett rám vissza a padról. A kis jégkirálynő olyan csendben lapított ott, mint egy fehér nyuszi. Előrébb léptem, és széles mosoly kíséretében intettem:
-Szia! Kifejezetten örültem neki, és lehet, hogy az edzés hatása, de most magabiztosabbnak éreztem magam.
-Szi-a...- mondta halkan, ahogy végigmért... és elpirult. Igaz is, az ökölvívók nemcsak a meccsen vannak egy szál gatyában... hanem az esetek többségén az edzésen is. Legalább tudom, hogy a látvány nem egészen hagyja őt hidegen.
-Hát te hogyhogy itt?- kérdeztem kíváncsian, ahogy közelebb léptem.
-Mindig eljövök- válaszolta rózsaszínes pírral porcelánfehér arcán- már két hónapja. Kicsit meglepődtem... itt volt és az edzések hevében észre se vettem őt? Leültem mellé:
-Tényleg? Azt hittem, nem vonz az ilyesmi... Ő pedig kicsit összeszedte magát, és válaszolt:
-Még elsőben hallottam, hogy milyen vagy. Úgy értem... hogy sportolsz. Meg aztán, hogy nyertél junior bajnokságokat. És kíváncsi voltam... Olyan édes volt, ahogy zavarában próbálta megfogalmazni a szavakat. Pedig tudhatta volna, hogy nem harapok. Elmosolyodtam, és végigsimítottam a hátát:
-Kedves tőled- majd hozzátettem, jelezve, hogy merjen nyitni- Sokat jelent, hogy itt vagy... motiváló. Rácsodálkozva nézett vissza azokkal a jégkék szemekkel:
-Tényleg? Ezt pedig meg se vártam. Egy csókot nyomtam a homlokára, így, a magabiztosságom hevében (mielőtt ismét fatökű idiótává váltam volna a jelenlétében), majd felálltam:
-Mindjárt jövök, csak lezuhanyzok. Nem kéne ilyen görényként kezdenem a sulit. Halkan kuncogott (csodálatos sikerélmény!), majd elindultam az öltözőbe...

Felfrissülten mentem Kita társaságában a suliba. Most annyira a sínen éreztem magam, mint József Attila. Ez a felhőtlen érzés addig tartott, amíg Cody el nem kapott az osztály előtt:
-Szia Kita, szia Dan...- majd rám nézett- Nem akarsz valamit mondani? Én pedig először lazán hárítottam, megesküdve, hogy ezt a napot semmi sem cseszheti el:
-Nem, nem hiszem- majd a kis jégkirálynőre pillantottam- ja de... említettem már, hogy hazakísértem Kitát? Azonban a szaki pillantása, és szemöldökének felhúzása mindent elárult. Itt bizony az esti eseményekről kellett beszámolnom. Kitára néztem:
-Mindjárt megyünk... Ő szelíd mosoly kíséretébe bólintott, majd bement.

Cody pedig visszanézett rám, miután meggyőződött róla, hogy Kita hallótávolságon kívül van:
-Úgy eltűntél tegnap este- mondta halkan kifakadással- mégis mit csináltál? Én pedig szépen beszámoltam:
-Először is- mutattam az ujjaimon- megtaláltam Turk-öt. Másodszor... egy kicsit elláttam a baját, és megtudtam, hogy sem ő, sem Longhorn nem voltak a bácsikám gyilkosai. Harmadszor, megüzentettem vele, hogy Freakazoid visszatért. Negyedszer pedig... bocs, de kurvára elment az idő, így is későn estem haza, apám pedig hajnalban felrázott, ahogy az illik. Azonban a szaki már a harmadik pontnál fogta a fejét, és riadt tekintettel nézett vissza rám:
-Te nem vagy normális!- fakadt ki, majd miután észrevette, hogy felemelte hangját, azonnal ismét lecsendesedett, és úgy folytatta- Hogy tehetted ezt? Tisztában vagy vele, hogy most az egész alvilág a nyakadra fog járni? Én viszont egész egyszerűen vállat vontam:
-Bocs... azonnal kihűlt a nyom, és ebbe nem tudtam belenyugodni. Eleget ültem már a jeleken, a jegyzeteken, most már konkrét információt akarok tudni. Cody vállára tettem a kezem:
-Ez innentől komoly ügy, barátom... de vállalom a következményeket.