only a few years later

Az ember nem gondolná, de rengeteg dolog változik puszta 3 év alatt. Eleve maga a környezet, hisz elköltöztem otthonról, és Kitával összebútoroztam. Ezt követően pedig már az egyetemet nyüvőm... Cody pedig a szaktársam. Aztán, mint ember is úgy éreztem, hogy rengeteget változtam: árnyaltabbnak látom a világot, sokkal inkább a sztereotípiák mögé láttam. Ugyebár nagymenő sportolóból konszolidálódtam kockainfóssá... de az átváltozás maga mégsem olyan drasztikus, mint amilyennek hangzik. Először is, az egyetem egy csomó szabály, ami tinédzserként berögzült, egyszerűen leomlik. Például a különböző harcművészeti edzéseken nem a tesisek vannak túlnyomó többségben, hanem a különböző nerd-szakos hallgatók, mint a vegyészek, fizikusok vagy a magamfajta kockainfósok - merthogy az ökölvívást azóta thai boxra cseréltem, és kiegészítettem még meditációval. Mondjuk a fizikán belül főleg az elméleti fizikus hallgatókon lepődtem meg (őket onnan ismerem, hogy vannak közös óráink): azt hittem volna, hogy valami szög merev földhöz ragadt csapat.  Ennek ellenére meglepően spirituálisak és filozófikusak. Ó igen... az egyetem meglepő dolgokra tanított meg a szaktárgyaimon kívül.

Apropó szaktárgy... igaz, baromira megküzdök érte, viszont ez épp elég ahhoz, hogy kapjak ösztöndíjat. Az örökségem és a néhanapján rendőröknek való besegítés mellé tökéletes kiegészítés. Mióta elköltöztem, így próbálok önálló életet élni. Külsőre nem változtam sokat: hosszabb a hajam, és szeretem is összekötni. Az tényleg olyan szakis... Ami pedig az átalakulást illet: viszonylag ritkán. Ahogy azt annak idején is kifejtettem, vannak apró dolgok, amiket a rendőrök nélkülem is meg tudnak oldani. Feleslegesen nem akarom csinálni a színjátékot. Természetesen a problémásabb esetekhez kimegyek, ez a minimum. És ha már problémás eset... éppenséggel van egy, ami már nagyon érik. Cody-val egy ideje rajta vagyunk, de eddig nem sikerült elkapni...

Ahogy ezen az akción merengtem a nap vége felé, hazafele menet, valaki közbevágott a leszólításával.
-Szóval te erre kockulsz? Beköszönhettél volna alkalomadtán- toltam le Dant, ahogy megláttam. A falnak támaszkodtam, mint valami rossz arc, mert ettől olyan hú de menőnek érzem magam. Amúgy meg tényleg meglátogathatott volna a kis görény, ha már úgy hozta a sors, hogy abba a városba költözött, ahol én is lakok. Ahogy felé kaptam a fejemet, nem ismertem meg egészen a kis pimasz tinédzsert... főleg, hogy a sálja a fejkenője egy kicsit be is zavart. Még fiúnak is hittem első pillantásra, aztán az arcforma, a kék szemek, és a barna haj kissé helyreigazították a memóriám:
-Kara?- kérdeztem vissza meglepetten.
-Nem, a télapó- ugattam vissza, majd elindultam felé, azonnal a tárgyra térve- Nézd, tudom, hogy te vagy az új Freakazoid... 


Én viszont ártatlanul elvigyorodtam, mintha azt se tudná, miről beszél:
-Ugyan már, ez hülyeség... Majd pont én? Persze magamban tudtam, hogy alattomos módon hazudok neki, mint a vízfolyás. Ha ő tudott az apja kettős életéről, akkor szarban vagyok. Ez a görény hazudik nekem, mint a vízfolyás. Azt hiszi, hogy majd pont én nem tudok faterom másik énjéről? Szánalmas... 
-Igen, pont te- vágtam vissza harsányan, kikérve magamnak, hogy ennyire hülyének néz- láttam a videókat, kockainfós is vagy, és a korod is stimmel. Különben is... ki tudná még, hogy mi folyik a családban? Vállat vontam:
-Faterom nem említett semmi ilyesmit. Különben is- én is felemeltem a hangom- ezek nagyon rossz érvek. Találj egy jobbat, hogy bizonyítsd az igazad. Azzal kikerültem, és mentem a dolgomra.

Egész egyszerűen itt merészel hagyni ez a tahó! Baromira berágtam, hogy ennyire se méltat. Na de majd én megmutatom neki:
-Szóval bizonyítékot akarsz? Ezt hallva megfordultam, kíváncsian Karára meredve. Egész lazán levettem a kesztyűimet, és nemcsak láthatóvá tettem az integrált-áramkörös kezeimet, hanem meg is fogtam a legközelebbi gépet, ami a közelembe esett... ami történetesen egy kopottam gépjármű volt. Csodálatos révülés ez a procedúra... Elhűltem a látványtól, hogy Kara mit is csinál. Annak a kocsinak felbőgött a motorja, kivilágítottak a lámpái... sőt, a kuzinom szemei is világítottak, az áramkörös kezeivel együtt.

-Kapd el!- kiáltottam az én frankeinstein-szörnyemnek, mire az azonnal felkapcsolt, és célba vette Dant. Most próbáltam ki igazán, élesbe a hatalmam, és hihetetlenül mámorító érzés volt. Szinte élveztem, hogy keresztbe tehetek neki, és kicsikarhatom belőle az igazságot.
-Freak out!- nem volt mit tennem, átváltoztam, és villámsebességgel kicseleztem a járgányt. És alig, hogy feleszméltem, az a dög megfordult, és ismét célba vett. Tudatosult bennem, hogy Kara valószínűleg nemcsak életet lehet a szunnyadó technikába, de tudja is irányítani. Egy jól irányzott elektromos támadással kilőttem az egyik kereket. Szép hangos robbanás, ferdülés... de a járgány még mindig jött. Facepalm... rájöhettem volna, hogy ez nem segít a problémámon. A kuzinom ugyan irányítani fogja ezt a dögöt, amíg van mit kihozni belőle...

Ahogy ismét cseleztem, ki is pattant az isteni szikra, ahogy megláttam Karát. Hát persze... ő az irányító, őt kell megtámadnom! Nem is tétováztam megtenni... Megláttam Dant, ahogy támad felém. Elvigyorodtam. Pontosan ez volt a célom... Ahogy kellően közel ért, kitartottam a kezem. Ebben az alakban ugyanúgy kezelhettem, mint a többi elektronikát... neki egész egyszerűen elszívtam az erejét. Időm se volt felfogni, hogy Kara mit csinál. Éreztem, hogy megérint, aztán azt, hogy folyamatosan fogy az erőm. Térdre is rogytam, egész testemben remegtem.

Nem akartam egészen megsemmisíteni, ezért elengedtem. Ránéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy észlel engem. Ziháltam... komolyan mondom, beijedtem attól, amit a kuzinom művelt. Most meg úgy néz rám, mint egy hadúr... mégis mire készül? Sóhajtottam, és barátságosabbra váltottam a hangnemet:
-Nem te vagy az egyetlen a családból, aki rendkívüli képességekkel rendelkezik- felmutattam neki a kezem- ez itt átok, amit megtanultam használni, és áldásként kezelni. Elkerekedtem a szemeim:
-Mégis mi történt veled?- kérdeztem aggódva- és mióta? Megfogtam a vállát, és visszaáramoltattam belé az energiát, amitől megfosztottam. Megvártam, míg talpra áll, és elmagyaráztam mindent:
-7 éve... nem sokkal apa halála után. Az egyik haragosa, Gutierrez tette ezt. 

Elkerekedtek a szemeim:
-Gutierrez él? Azt hittem, hogy a maradéktól már sikerült megszabadulnom. Ismét felpillantottam rá:
-Akkor elszámoltad magad,  ugyanis annak idején ez a seggfej megfogadta, hogy még elkap. Úgyhogy szeretném a segítséged kérni, hogy elkapjuk. Remélem, ez így neked is rendben van, Dan... - hatásszünetet tartottam, ahogy végigmértem, majd elvigyorodtam, és hozzátettem - vagy hívjalak inkább Freakazoidnak? Én is visszavigyorogtam rá, és a vállára tettem a kezem:
-Számíthatsz rám...

Kara Douglas

A világ sosem annyira kemény, hogy ne legyen pofád visszaugatni. Én már csak tudom... megkaptam a pofámba, egész korán.  Mindezt, mint utólag megtudtam, fateromnak köszönhetően. 


Gond egy szál se... nem volt titok, hogy fateromnak milyen képességekkel rendelkezik. Olykor én és a húgom láttuk őt kék emberként. És, hogy őszinte legyek, akkor sokkal őrültebb volt. Csak azt nem tudtuk, hogy ezen kívül még mi mindenre volt képes...

Amikor meghalt én 6 voltam... Emily 3... Talán nem is emlékszik úgy faterra, ahogy én. És más valamire se... Az történt ugyanis, hogy a halála után alig egy hónappal engem elraboltak. Soha úgy a büdös életben nem féltem. Valami öreg muksó volt, akinek a fél arca digitális volt - azt csuklyát húzott, mert azzal rejtette. Egy baromi bizarr laborba vagy mi a fenébe vitt azzal a címszóval, hogy faterom után akar küldeni. Le is voltam kötve, tökéletes céltábla voltam valami bazinagy sugárnak... és a találat előtt nem sokkal valami bekavart, és az egész berendezés berobbant. Én ezt annyival megúsztam, hogy a kezeim nyomtatott áramkörösekké váltak. És ahogy a robbanás láncszerűen végigment a labor minden sarkán, én kimenekültem... Még a kijáraton kilépve hallottam, ahogy ez a Gutierrez nevű emberke bosszúért kiált. 

Épp bőrrel hazajutottam ugyan, de többé már nem voltam a régi... minden értelemben. Előtte olyan kedves kiscsaj voltam, mint a húgom. De az az este beárnyékolta a hangulatom egy örökre. Iszonyatosan féltem, és a baleset testileg meg is bélyegzett. Muterom sokáig próbáltam elfedni, sokáig alapozókkal, kicsit később kesztyűkkel.


Meg is tanultam elfogadni magam, és sokáig úgy tekintettem rá, mint egy csúnya sebhelyre. Aztán úgy 11 éves korom körül, ahogy elkezdtem foglalkozni az internettel és a technológiával komolyabban érintkezésbe kerültem, kipattant az isteni szikra: párhuzamot vontam velük a kezeimre. El is kezdtem kísérletezni... először kicsibe kezdtem, távirányítókban, lámpákban... majd egyre feljebb tettem a mércét, autók, géphálózatok felé. Persze mindezt lehetőleg titokban, ezért is került vagy két évbe, mire komolyabb gépmonstrumokat is meg tudtam mozgatni, puszta érintéssel - és itt nem túlzok. Tényleg az áramkörös érintésem mintha életre keltene más gépeket, amik az akaratom szerint cselekszenek. 


És igen... így utólag megint eszembe jutott az elrablóm... és hogy a családom nincs biztonságban. Lehet, hogy már 7 év eltelt azóta, de sosem lehet tudni, talán azóta a háttérben készülődik. Úgyhogy segítségre volt szükségem. Eszembe jutott, hogy pár éve ismét láttam a kék embert... ugyanazzal a névvel, mint faterom. A felvételek alapján viszont nem egészen stimmelt... faterom eleve kapásból meghalt, és ha élne is, rég nem lenne ilyen fiatal. Aztán eszembe jutott az is, hogy kb az ismét feltűnése óta hallottam Dan kuzinomról, aki épp házat vett magának a környékünkön, el a tuskó nagybátyámtól. Talán Kicsi az összefüggés... de mégis ki más tudna a családi titkunkról?


És apropó, nem mondtam volna? A nevem Kara Douglas. Dexter Douglas idősebb lánya, 13 éves, és a hócipőm tele van. Van egy nebántsvirág húgom, Emily. És nem mellesleg, 2015-öt írunk... 

what my purpose actually was 2

... Tudom, hogy hallotta. Ugyanis ismét erősen harcolt. Reszketett, a fejét fogta. Én pedig biztattam tovább:
-... és tudod, hogy rám számíthatsz. Elfogadlak olyannak, amilyen vagy. És melletted leszek, ha bajban vagy. Ezek voltak a varázsszavak. White Light felordított. Felfénylett, és a fény felcsapott... Nem is láttam semmit abban a fehérségben.

Aztán lassan kialudt a fény... és már Kita volt a karjaimban. A sérülése is eltűnt. Rám pillantott jégkék szemeivel, én pedig végigsimítottam az arcát:
-Mondtam, hogy erős vagy. Úrrá lettél a saját dühödön. Nem szólt semmit. Csak elmosolyodott, és a nyakamba ugrott, fejét a vállamra hajtva. Én is szorítottam magamhoz, homlokon csókoltam, végigsimítottam a haját.
-Sajnálom Dan...- mondta halkan végül- nem akartam...
-Semmi gond, nem tudtad irányítani- vigasztaltam, majd ismét ránéztem- de most már ismét a te kezedben az irányítás. Majd kis szünet után hozzátettem:
-Én is sajnálom, hogy... Azonban az ujjait a számra helyezte finoman, és kedvesen elmosolyodott:
-Nem számít, most, hogy már tudom. Mindannyiunk életét megmentetted. Visszamosolyogtam. Jó volt látni, hogy jól van... hogy biztonságban tudhatom.

Aztán eszembe jutott a mumus. Felkászálódtam:
-Maradj itt. Nekem még van egy elintézetlen ügyem. Azonban ő megragadta a kezem:
-Én is megyek- mondta még azon a kislányos hangján is határozottan- segítek neked... Megfogtam mindkét vállát, és a szemeibe néztem:
-Semmi kétségem afelől, hogy tudnál- majd elkomorodtam- de ezt szeretném én elintézni. Megfogadtam, hogy elkapom a nagybátyám gyilkosát, és most itt vagyok. Bólintott:
-Értem- majd elmosolyodott- hát... mi más tehetnék akkor... Sok sikert! Ezért megcsókoltam, és elcikáztam, vissza a gyárba.

Candle Jack a raktárhelyiségben lebegett, a tőrökkel kezeiben. Nagyon vadászott rám. Én pedig úgy döntöttem, hogy megkönnyítem a dolgát:
-Hé, Candle Jack... Felém kapta a fejét. Én pedig elvigyorodtam:
-Ejnye, már másodszorra mondtam ki a neved, és még mindig nem sikerült elkapnod. Erre begurult:
-Nem sokáig fogsz szórakozni velem, kölyök!- és megiramodott felé. Én viszont elugrottam az útból, és felé hajítottam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt... ami történetesen egy seprű volt.

Mondanom sem kell, hogy milyen szépen kicselezte, majd az egyik tőrt felém hajította. Én viszont villámsebességgel el... fel az egyik oszlopra ráadásul. Onnan vetettem rá magam. És amire nem számítottam: ő pillekönnyű volt hozzám képest. Amikor ráugrottam, nemhogy vele együtt lebegtem volna a levegőben, hanem a súlyom lehúzta... be néhány abroncs közé. Ő erre elkezdett hadonászni a tőrrel, mire én jobbnak láttam tisztes távolságot tartani. Kiugrottam az abroncsok közül, és ráborítottam még egy stócot.

Ő fáziskéséssel kirobban a kupacból, és meglehetősen fel volt paprikázva:
-Ezt még csúnyán megbánod, Freakazoid! Ha eddig nem rettentelek el, akkor most megtanulod, hogy velem nem packázhatsz. Habár sérülésektől tarkítottan, de még mindig magabiztosan álltam - ezúttal egy pár fémhordónál:
-Te viszont még mindig csúnyán alábecsülsz engem. Azzal megragadtam az egyiket, és felé hajítottam. Akkor láttam, hogy igazából mekkora ereje is van: azzal az egy, megmaradt tőrrel röptében kettévágta a hordót. Viszont annak tartalma kiömlött, egy része végig a raktáron, másik része pedig rá. Úszott a trutyiban.

Próbálta is lerázni magáról, undorodva:
-Fúj... mégis mi ez? Én pedig közelebb léptem, egyik kezem kissé feljebb emelve:
-Ez, barátom, kerozin. Csettintettem egyet, ezzel kipattintva ujjaim közül egy elektromos szikrát. És mielőtt még ez a szikra célba ért volna, már integettem is neki:
-Pá-pá...

Épp még láttam a halálra vált képét, mielőtt kicikáztam volna... aztán az egész épület berobbant, a többi kerozinos hordóval együtt. Igazán bámulatos tűzijáték. Mikor tisztes távolságba értem, valahová a műhely mellé, akkor fordultam meg és csodáltam meg a képet. Elgondolkoztam, hogy ezzel az nyomozásom végére értem, és a fogadalmam is beváltottam. Dexter bácsikám szebb tűzijátékot nem is kaphatott volna tőlem.

Kita is megjelent. Oldalról hozzám bújt, és megcsodálta a jelenséget. Én pedig átkaroltam a hátát. Ez ott és akkor egy tökéletes pillanat volt. És olyan szinten a szemeimbe, a bőrömbe ivódott, hogy semmi nem homályosíthat el...

**********************************************************************************

Nem sokkal az esetet követően beszámoltam elődömnek a sikerről. Mindent felülmúló örömmel gratulált, és hagyott nekem egy nyomot. Az az nagy igazság, hogy bár Dexter bácsikám szinte minden holmiját igénybe vettem a nyomozás során, egyetlen egy felett elsiklott a tekintetem...

Kaptam tőle ugyanis egy infó kockás könyvet, amit eszem ágába nem jutott eszem kinyitni. És ha az első Freakazoid nem hívja fel rá a figyelmem, akkor meg se fordul a fejemben. Szóval ott voltam én, Kita, Cody... és a könyv. Én pedig lassan kinyitottam... átpörgetve a lapokat.

Tényleg volt benne valami. Egy boríték, benne egy dokumentummal, ami biztosítja a helyem az egyetemen infós szakon. Mintha a bácsikám tudta volna, hogy a jellemem ellenére is elég mélyen belekerülök a számítógépes témába. És valóban... megtanultam azóta a bináris jeleket és más kódokat is olvasni, használni. Emellett pedig egy bankkártya 3 millióval. Annyi indoklás volt hozzá a közért tett szolgálataiért megfizették... és nem mellesleg egyszer a lottón is nyert. Szóval mindenkinek jutott belőle, és úgy döntött, hogy ebből egy részt nekem is elkülönít.

Szóval, a nyomozás itt véget ért. Ha át is változom, valószínűleg ritkábban fogok. Kita, Cody és én gimi után új életet kezdtünk...

what my purpose actually was 1

Ezt a menetet nem akartam a véletlenre bízni. Az egyik ipari parkba mentem, teljes harci díszbe. A késői órákban, mikor már nem volt ott senki, a terep tökéletesnek tűnt, hogy kompenzálja mindazt, aminek én híján vagyok. Cody szétaggódta az agyát, de én szigorúan meghagytam neki, hogy maradjon otthon. Ez az én játszmám volt, és senkit sem akartam belekeverni. Úgyhogy felmértem a rendelkezésemre álló lehetőségeket, és az épület tetejéről beleordítottam a hírhedt nevet az éjszakába:
-Candle Jack!

Nem értek a mágiához vagy egyéb természetfeletti dolgokhoz. Azt se tudom, hogy ezt mi váltja ki. De a neve hallatára valóban megjelent: egy szürke rongyos lebegő alak, egyik kezében egy gyertyával.
-Micsoda váratlan meglepetés- hangja fagyos volt, és visszahangzó, mosolya kísérteties- azt hittem, hogy már egyszer elintéztelek... Azonban én nem riadtam meg:
-Sosem lehetsz elég biztos a dolgodban. Legközelebb nézz utána jobban, ha velem kezdesz. Halkan kuncogott, majd folytatta:
-Ez kedves... Pontosan ezért van egy ideje egy igen megbízható testőröm.

Ekkor sunyi mosoly kíséretében kilépett mögüle White Light. Már csak ez hiányzott... Főleg miután tudtam, hogy ez a hófehérke valójában az én jégkirálynőm. Candle Jack felé fordult:
-Szedd le nekem a fejét... White Light pedig magabiztosan elvigyorodott:
-Szíves örömest!- és megindult. Vadul hárítottam, olyan gyorsan próbálta rám érni az ütéseket.
-Nem szabadulsz a múltkori után!- fakadt ki- most darabokra szaggatlak! Megragadtam a két kezét, és rávigyorogtam:
-Sort keríthetünk rá, de előbb van egy kis elintéznivalóm.

Félrelöktem az útból, majd célba vettem a mumust. Nekifutásból megidéztem egy elektromos dárdát, és felé hajítottam. Betaláltam a vállát, amit nem vett túlságosan jó néven. Még a mosolya is legörbült:
-Szóval keményen akarsz játszani- a gyertya és a gyertyatartó egy-egy tőrré alakult, amiket aztán egy-egy kezében fogta- akkor készülj... Megindult felém. És közben félszemmel láttam, hogy White Light is a hátam mögül. Úgyhogy lehajoltam, a csaj fennakadt a hátamon, és azzal a lendülettel már hajítottam is tovább, rá a mumusra. Mindketten látványosan repültek.

Nyerő formában éreztem magam. Nyelvet öltöttem:
-Kapjatok el, ha tudtok!- és becikáztam a gyárba. Ők pedig tápászkodtak fel, és Candle Jack utasítóan mutatta az irányt:
-Te menj után! Én a másik ajtónál próbálom megkeríteni. White Light bólintott, és már követett is.

Én nem éppen menedéket, hanem egy olyan pontot kerestem a belterületen, ahonnan megfelelően tudnék lesből támadni. Mire White Light jött, addigra ki is szemeltem a tökéletes pontot. Ő pedig nem bízta a véletlenre. A bejáratnál megállt, és onnan lassan begyalogolt. Figyelmesen sasolt körbe, hátha kiszúrhat. Én viszont felette a sötét árnyékba (már csak a ruhám miatt is) remekül rejtőztem. Mire a megfelelő pontra ért, rávetettem magam. Ő felordított a meglepetéstől, és a körmeivel szinte megpróbálta kikaparni a szemem. Én pedig ennek megfelelően próbáltam leszorítani a csuklóját. Ez nem volt egy egyszerű módszer, hisz közben egy látványos sallert is kaptam. A lányok ebben jók...

Viszont visszakézből én is lekevertem neki egyet, és mivel láttam, hogy a lefogás nem hat, inkább megragadtam a haját, és bevonszoltam az egyik fel mögé. Minden esetre utána határozottan fogtam a csuklóit, de szembe állítottam magammal. Látni akartam az arcát minden egyes szónál.
-Némi magyarázattal tartozol a múltkori illetően- mondtam halkan.
-Semmi közöd hozzá!- sziszegte. Felvontam a szemöldökömet:
-Nem-e?- megrántottam kissé, majd folytattam- éppenséggel az a gond, hogy én is a kiváltó oka voltam az egésznek. Ő pedig csak értetlenül, grimaszolva nézett rám:
-Te meg mi a francról beszélsz? Makacsul mondtam tovább:
-Ez mind a félelmet, a bánatod, és a dühöd, amit egész eddig elnyomtál, én pedig rátettem egy lapáttal arra, hogy otthagytalak a bálon! De nem akartalak cserben hagyni, Kita... most már tudod, hogy miért...

Erre White Light szemei elkerekedtek. Igen látványosan rácsodálkozott a hallottakra. Még ellenállni is elfelejtett. Ahogy ott méregetett, halkan, a már ismerős kislányos hanggal rákérdezett:
-Dan? Halkan nevettem. Végre, megismert, és tudtam, hogy ő beszél a magas hófehérke testéből.
-Igen, én vagyok- megpusziltam a száját- nem akartalak cserben hagyni. Téged védtelek, és a többieket... Azonban elhúzódott, és elfordult. Megint kitörni látott az az őrület, amit a múltkor is láttam:
-Menj... gyorsan... Épp hallottam még a hangját. Leültettem, és végigsimítottam a vállát, miközben egyre erőteljesebben remegett. Tudtam, hogy most képes lesz vigyázni magára. Ott hagytam, és kerestem a mumust.

Candle Jack kicsivel arrébb, valahol az épület másik felében keresett. Amint kiszúrtam a távolból, nem lacafacáztam lesből támadással... helyette nyíltan, szemből, villámgyorsaságú irammal. Sikeresen fellöktem, neki a falnak, majd küldtem felé egy kis 220-at. Ezt sajna cselezte, és a tőrökkel felém támadt:
-Nem menekülhetsz előlem! Egyszer már elintéztelek! Az egyik nyer fémtábla pont ott hevert mellettem. Azt szépen magam elé kaptam, mint egy pajzsot, amire ő látványosan felkenődött. Majd úgy, ahogy van, rányomta, ahogy elterült a földön:
-Sajnálom, de a kimaradt évek alatt némi előnyt szereztem be.

Erre ő ügyesen kicsúszott a fémlap alól, és ismét suhintott. Hátulról elég szépen végigvágott, mire én megugrottan, és felé fordultam.
-Túlságosan alábecsülsz, Freakazoid- mondta azon a kísérteties, hideg hangon- az elmúlt idők folyamán én sem estem ki a gyakorlatból. Sőt, a te pusztulásod csak jobban motivált.
-Nem hat meg túlságosan!- vágtam vissza lazán, ahogy a sérülést követően visszanyertem a hidegvérem, majd  elektromos nyilakkal céloztam be. A kis szemétláda kicselezte őket, majd ismét megiramodott felém, év végigvágta a jobb vállam. Utána fordultam. Ő felettem, a levegőben lebegve kuncogott, és szórakozottan forgatta a tőröket:
-Úgy látom, mintha a gyorsaságod nem lenne a régi. Talán a szerény négy év alatt berozsdásodtál?

És mielőtt bármit is válaszolhattam volna, ő ismét célba vett. Meglepetésemre oldalról egy fehér villám telibe találta, és felkente az egyik gépre. Elkerekedtek a szemeim, és a támadás irányába fordultam. Valóban, White Light volt az... és épp vadul futott. Valószínűleg még harcolt a két énje, mert különösen elvadultnak tűnt az arckifejezése. Nekiesett a mumusnak, végigszakította a vállát... És mire én is felocsúdtam, addigra Candle Jack már megelőzött. Hisz az egyik tőrt hófehérkébe vágta:
-Te álnok nőszemély! Majd most megtudod, hogy kivel is van dolgod!

Egy percig se tétováztam. Azonnal egy 220-assal képen találtam a mumust. Majd elkaptam a lányt. Elcikáztam vele, amilyen gyorsan csak tudtam, egy biztos helyre. Candle Jack még ráért. Most az volt az első dolgom, hogy társam jó helyen tudjam. Az egyik műhely mögött rejtőztünk el. Próbáltam magához téríteni:
-Kita, hallgass rám... nincsen semmi baj... Itt biztonságban leszel... Megfogta a a kezem, és kissé vontatottan beszélt:
-Kita egy gyenge kis féreg... és most végre elpusztul... Megriadtam kissé, és tovább beszéltem hozzá:
-Ne hallgass rá! Csak mindazok a rossz érzések beszélnek belőled, amiket elnyomtál!- rácsuktam az ujjaim a kezére- én mindig is egy csodálatos lánynak találtalak, Kita. Erős vagy, mert szembenézel a haragosaiddal, és az anyukád elvesztésével. Csak tudod, mit? Ő szeret téged. És ezt nem kitalálom, hanem tényleg így van, ott van ő is a kibertéren, ahol mi is átváltoztunk...

Nagyon úgy tűnt, hogy White Light még mindig erősen elnyomja őt. Nálam viszont volt még egyetlen aduász:
-Emlékszel, mondtam valamit a bálon, amit te nem hallottál. Most viszont csend van. Még egyszer elmondom- odahajoltam hozzá, és a fülébe súgtam a bűvös szót...

wasn't so bad, after all

Alig fejeztem be elődömmel a beszédet, Cody azonnal megtalált a kibertérben, és hivatott magához. Én pedig mentem, mint akit pisztolyból lőttek ki. Úgy örültem a szakinak, hogy a hálózatból egyeneset a nyakába ugrottam. Elterültünk ugyan a földön, de ő hülyéskedve beleborzolt a villámjeles hajamba:
-Na mi van, hiányoztam? Felálltam, és felsegítettem:
-Olyasmi. Jól esett, hogy hívtál.

Ő kissé lehajtotta fejét, majd elkezdett magyarázni:
-Nézd... sajnálom, hogy megvádoltalak. Te tényleg megtettél minden telhetőt. Én csak azt hittem, hogy ezzel az erővel bármit elérhetsz, bárkin segíthetsz. Sóhajtottam:
-Tudod, hogy elsősorban nem a hatalom birtoklása vezérelt, hanem a nyomozás. Egyáltalán nem akartam hős lenni. Csak a bácsikám régi ellenségeit kerestem, hogy megtalálhassam köztük a gyilkost.
-És, megtaláltad végre?- kérdezte érdeklődve. Mégse találkoztunk egy jó ideje.
-Freak in!- visszaváltoztam civil alakommá, és folytattam- Igen, tudom ki az. De a sors iróniája, hogy nem valamelyik másik bűnözőtől, hanem magától az áldozattól. Cody szemei elkerekedtem:
-Ezt meg hogy érted?

Én pedig rendkívüli részletességgel beszámoltam neki a kibertérben történtekről, és a szellem-effektusról. Ő pedig csak lepkézett, miközben hallgatott... még arról is, amikor említettem neki, hogy Kitának is van egy titkos énje, méghozzá nem akárki.
-Hempergess meg tollba, és ragassz a falra!- fogta a fejét- Kita? És White Light? Egy személy? Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra! Erre vállat vontam:
-Miért, szerinted az előző Freakazoid és Dexter bácsikám igen? A szaki tovább magyarázta:
-Itt valami élesebb hasadásról lehet szó. Itt a tudat nem közös, hanem eltérő... sőt, mi több, a két énje komolyan harcol egymással. Én pedig bólogattam:
-Igen, sajnos láttam, milyen ez. És most már azt is értem, hogy a bál másnapján miért nem engedett senkit a szobájába. Valószínűleg még egy ideig harcolt White Light-tal.

Cody ismét felkapta a fejét:
-Apropó, az éjszaka közepén nálam kerestek apádék. Halálra aggódták magukat. Ez kellemes érzéssel töltött el. Úgy látszik, fatert mégsem a győzelmeim érdeklik. Innen nem is volt kétséges, hogy hova megyek... Otthon, amint beléptem, mindketten a nyakamba ugrottak. Anyám kifakadt, hogy akármi baj érhetett volna engem, az ő kis drágáját. Apám pedig nyugodtan beszélt hozzám - ami a ritka alkalmak egyike volt:
-Hova tűntél? A fél szomszédságot felkutattuk miattad. Vállat vontam:
-Ne haragudj- mondtam halkan- azt hittem, nagyon be vagy rám rágva. A fejét csóválta:
-Valóban be voltam- majd a vállamra tette a kezét- de egy győzelem se számít annyira, mint az, hogy jó helyen tudjunk. Mégiscsak a fiam vagy...

Elmosolyodtam. Hiába... tinédzser vagyok. Az apró problémákat még nagyobbnak látom. A legjobb barátomat és a családomat már visszaszereztem. Kita visszaszerzéséig és a bosszúig innentől már egyenes út vezetett...

a new spark

Fura élmény a kibertérben álmodni. Látom az egész hálózatot, hallok minden hangot... tudatosul bennem, hogy mi folyik körülöttem, de mégsem az az érzés, mintha ébren lennék. Sokkal inkább olyan, mintha a rendszer része lennék. Ellenállásról valami dereng fizika órákról... ez blokkolhatja az elektromos áramlást különböző mértékkel. Hát... bennem valószínűleg nem volt sok, így, hogy aludtam...

A legérdekesebb jelenség, amit így megtapasztaltam, amikor észleltem (konkrétan a rendszeren keresztül láttam) egy alakot, aki lassan, kissé félszegen közeledett felém. Tisztes távolságban meg is szólított:
-Dan... Dan Douglas... Felemeltem a fejem. Akkor már szemben volt velem. Úgy tűnt nekem, hogy ő White Light valami érdekes alteregója: hosszú haja és ruhája fekete volt, ajkai vöröse, mosolya és egész megjelenése pedig hihetetlenül kedves. Amúgy magasságukban stimmeltek. Még talán a korukban nem... ez a nő legalább 30 volt, vagy egy kicsit több. Felálltam. Nem tagadom, meg voltam illetődve, mint Ádám anyák napján ugyanis nem számítottam társaságra.

-Izé... igen... én lennék, vagy mi- hebegtem. Ő lassan, szélesen elmosolyodott, és közelebb lépett:
-Már régóta figyelemmel kísérünk- majd intett az ujjaival- mutasd a karod... Engedelmeskedtem neki, majd rákérdeztem:
-Mi ez a királyi többes? A kék emberek lakják a kiberteret? Egy egész törzs van? Hányan vagytok? Nem válaszolt, amíg be nem fejezte a munkáját... ami abból állt, hogy a jobb tenyerét a sebemre szorította, a másik kezével pedig egy finom mozdulatot tett a levegőbe. Azonnal elkezdek gyűlni a bináris sorok, mint a szalagok, és a sérülésbe ivódtak. Meglehetősen érdekes élmény volt, mintha selyemmel simogatták volna. Aztán a sérülés eltűnt. Nézegettem, mozgattam a karom. A fájdalom is elmúlt. Értetlenül néztem vissza a nőre:
-Ez meg mi volt? Ő pedig készségesen válaszolt:
-A kibertérben olyan voltál, mint egy sérült program. A programnyelvvel ki lehet javítani az ilyen jellegű hibákat.
-Ácsi...- kicsit megijedtem a válaszától- nem lesz ezzel valami gond, ha kimegyek a másik világba?
-Egyáltalán nem- a vállamra tette a kezét- biztosíthatlak, hogy a javítás már teljesen a részeddé vált, mint a materiális alakban a vér. Kicsit jobban belegondolva, ennek a nőnek kifejezetten anyás kisugárzása volt: a mimikája, a gesztusai, a kedvessége, a figyelmessége... Megfordult a fejemben, hogy talán ő is az emberi világból származik, mint én. Bár, igazából eddig minden kék emberkét, akit eddig ismertem, mind az emberi világban is megfordultak.

Intett finoman:
-Kövess, kérlek... Valaki már nagyon szeretne beszélni veled. Na erre a mondatra elkerekedtek a szemeim. Velem? Mégis ki, a szuper számítógép? Esetleg Tron, miután kiderül, hogy létezik? Minden esetre követtem a hölgyet. Talán az anyás jelleme teszi, de úgy éreztem, hogy meg tudok benne bízni. Igencsak a rétegek mélyére vezetett (te úristen, merre lakik ez?), rengeteg panelen és nyomtatott áramárt körön át. Egy zárt térbe érkeztünk. Épp csak annyi tudatosult bennem, hogy az áramkörös falak természetellenes színben játszanak, amikor valaki megtámadott hátulról. Olyan lendülettel ugrott rám, hogy pánikszerű ordítások kíséretében elhasaltam, és mikor ütöttem volna vissza, elkapta a kezem, és végigborzolta a hajam:
-Öcskös!- hangja harsány volt, és vidám- Ezer éve nem láttalak, jó látni a képed!

Ekkor kapcsoltam, és kibújva a szorításából jobban szemügyre vettem, hogy valóban nem csal-e a fülem, és a szemem. Az elődöm volt az, a maga 30 évével, és széles vigyorával.
-Dexter nagybácsi? Azonban ő felkacagott, és hátba vert:
-Szólíts csak Freakazoidnak! Bár tudok róla, hogy mostanában te koptatod a nevem, azért belefér! Értetlenül pillogtam rá. Semmire... de semmire nem emlékeztetett belőle a bácsikámra. Most legalább értettem azokat a felületes, komolytalan naplóbejegyzéseket. Ő éppen az egyik áramkörös falból előszedett magának egy kávéval bögrét, majd visszavigyorgott:
-Na mi van, megkukultál? Azt hittem, örülni fogsz nekem! Én meg csak tátottam a számat, mert még mindig nem kapcsoltam, hogy mit is látok.

Nagy nehezen összeszedtem magam, és visszakérdeztem:
-Te most... élsz? Ő pedig lazán vállat vont:
-Attól függ, mit nevezel életnek- és belekortyolt a kávéba. Ekkor a nő odasétált, és elmagyarázta nekem:
-Amit itt azok csak szellemek a gépben. Az emberek világában mindketten meghaltunk, de a kód miatt kapott  képességek egyfajta elektromos lényekké változtattak minket, akik önállóan élnek a kibertérben, vagy más elektromos közegekben. Ez igencsak lelombozott. Visszanéztem az elődömre:
-Szóval... Dextert nem láthatom többé? Ő egykedvűen elhúzta a száját:
-C'est la vie, sajnos ez ügyben nem tehetek semmit. Bár megválaszolhatok neked néhány kérdést, és elláthatlak pár jó tanáccsal, ahogy azt egy őrült nagybácsinak illik...
-Először is- kezdtem bele- te honnan ismersz? Dexter ezt az arcát még... vagyis ezt az arcodat még nem láttam... vagyis... na, érted mire gondolok. (Ó igen, fogalmazási gondok... ) Freakazoid pedig elvigyorodott:
-Az semmiség! Lehet, hogy Dexter próbált kizárni a magánéletéből, amennyire csak lehetett, de amit ő tudott, azt én tudtam, és amit én tudtam, azt ő is tudta. Ilyen egyszerű. Legalább nem kellett cetliket hagyogatnunk egymásnak...

Aztán a hölgyre mutattam:
-És ő kicsoda? Nem akartad egész véletlenül bemutatni? Az elődöm egy laza mozdulattal maga mögé hajította a bögrét kávéstól, majd átkarolta a nő hátát:
-Ő itt Tara. Kedves csaj. Mi ideát vigyázunk egymásra, mint sorstársak. Bár... ő rosszabbul járt, mint én. Tara folytatta:
-Teljesen véletlenül jutottam a kódhoz. Ezt követően pedig azonnal belehaltam a folyamatba. A testem odaát maradt, a másik világba. Ez nagyon lelombozott, le is hajtottam a fejem:
-Nagyon sajnálom...

Aztán újabb kérdések ötlöttek fel bennem, így hát folytattam:
-Valamit nem tudtok egy White Light nevű lányról? Hetek óta megkeseríti az életem. A hölgy itt elkomorodott, és válaszolt:
-Hidd el, ő nem gonosz. Ő csak egy zavart lány, akinek nagy szüksége van a segítségedre. Erre felfigyeltem. Kicsit jobban Tara felé fordultam. Kifejezetten segíteni akartam neki, és ez egy jó lehetőségnek tűnt:
-Miben tudnék neki? Ő pedig folytatta:
-Segíts neki uralni az erejét. Nem, mint Freak... hanem, mint ember. Ugyanis nagyon kicsi az önbizalma, és elfojtja mind a szomorúságát, és az indulatait. Tudom, hogy tudnál neki... láttam, hogy vigyázol rá...

Ekkor olyan erővel csapott belém a felismerés, hogy megugrottam, és elképedve néztem vissza Tarára:
-Kita? Kita lenne White Light? Tara némán bólintott. Én pedig hüledezve folytattam:
-De ezt mégis honnan tudod, ki vagy te Kitának?- aztán fáziskéséssel kapcsoltam, újabb elképedés kíséretében- az anyja? Ő pedig ismét bólintott. Elődöm pedig bizalmasan megdörzsölte a vállát, és rávigyorgott:
-Mert te ilyen figyelmes vagy- majd felém fordult- nos, Rómeó, adott a küldetés. Azonban felemeltem a kezem:
-Nem egészen, hisz épp már benne vagyok egyben- meséltem- sosem voltam egészen nyomon, mert csak vakon sakkoztam  volt ellenségeid között, és igazából csak húzogattam őket ki, de nem tudtam meg az igazságot. Viszont te most el tudnád nekem mondani. Ő felvonta az egyik szemöldökét, majd kissé elhúzta a száját, úgy hallgatta a mondanivalómat. Végül feltettem A Kérdést (igen, nagybetűvel):
-Ki ölt meg téged? Ő pedig lassan, sunyin elvigyorodott, Tarát elengedve a hátradőlt, és a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolt:
-Egy olyan ellenségem, aki nem a fizikai síkon mozog. Egyetlen egy ilyen ellenségem volt, egy természetfeletti... Az, akinek nem mondják ki a nevét...

all is lost

Volt már sportbalesetem: orrtörés, bokaficam, monokli, és zúzódások itt-ott. De mivel azokat időben ellátta a doki, így a chtulhutól szerzett sérüléshez egyik sem volt fogható. Azt magam próbáltam ellátni több-kevesebb sikerrel: alkohol, jód, vatta, géz (lehet, hogy ennek a fele is elég lett volna, de biztos, ami biztos...). Nem engedtem magam megnézetni dokival, mert a titkos életemet is féltettem, és fater is a haját tépte volna. Csak reménykedni tudtam, hogy a meccs napjáig begyógyul.

Sajnos nem volt túl sok idő, a chtulhus napon volt az utolsó edzésem. Szóval... épphogy beforrt az az ocsmány harapás. A gézt megpróbáltam álcázni azzal, hogy rátekertem még egy indián kötést. Az olyan stílusosnak tűnt, és nem találtam a szabályzatban se semmit, ami ellene szólna. Hogy miért voltam ilyen makacs? Továbbra is... azért, mert fateromnak ez a mérvadó. Mindig megköveteli tőlem a győzelmet, és én mindig győztem is. Most sem terveztem ezt másképp, a sérülés ellenére sem.

Szóval így mentem meccsre. Jó vagyok, mi? Hát, pedig a ringben már nincs visszaút. Én pedig büszke vagyok és makacs. Úgyhogy elütötték a gongot, a másik ökölvívó pedig már jött felém, mint a golyó. Védés, védés, cselezés, jobb egyenes, védés. Elsőre ennyi. Aztán megint támadott. Újabb védés, még egy védés, két bal horog. Ő kicsit meghátrált. Én viszont máris éreztem a maró fájdalmaz a felkaromban. Próbáltam összeszedni magam, és a mérkőzésre koncentrálni. Nem hagyhattam, hogy a fájdalom elgyengítsen.

Következő menet. Most én támadtam. Egy találat, még egy találat, ő védett, és cselezett. Aztán egy ütés tőle oldalról. Hoppá, bogárkám, felélénkültünk kicsikét? Lehet, hogy az elején kicsit elkalandozott, és szó szerint kellett neki pár pofon, hogy észhez térüljön. Tőlem ugyan megkapta. Megint támadt. Védés, védés, bal egyenes... és még egy ami olyan szépen sikerült, hogy felszakadt a szemöldöke. Viszont az én karomba is mélyebben nyílalt a fájdalom. Éreztem, hogy bele is remeg a karom, hirtelen meg is riadtam, hogy nem fog tovább menni.

Újabb menet. Ő igencsak rossz néven vette a szemöldök szakítást. Be volt gizdulva, igen hevesen támadt. Védés, védés, cselezés, védés, védés, egyre jobban fáj a bal karom, védés, védés, talált, talált, anyád, jobb egyenes, jobb egyenes... Csávó megingott. Nem tagadom, én is. Mind a fejemre mért ütésektől, mind az egyre nagyobb intenzitású fájdalomtól. Most már nemcsak egy pillanatra, hanem percekig remegett a karom. Ő persze nem várta meg, amíg eláll (miért kellett volna neki? hisz egy kurva szót nem említettem senkinek a chtulhus balhéról...), hanem ismét támadott.

Béna védés, béna védés, cselezés, jobb egyenes, béna védés, cselezés... Nem kéne menekülnöm. Jobbal bevittem egy újabb ütést. Lehet, hogy eltaláltam, de ő látszólag jobb kondiban volt per pillanat, mint én. Fáradtam, és iszonyatosan nyílalt a karom. Egyre erősebb volt a kétségem, hogy ez összejöhet. Még faterom is beordított:
-Dan, mégis mi a frászt művelsz? Ne bénázz, szedd már szét!

Egy kis buzdítás. Most én támadtam. Talált, talált, talált, talált... meg ő is engem, még háromszor. Megszédültem. Éreztem, hogy lábaimmal kerestem az egyensúlyt, hogy el ne essek. Aztán mikor felpillantottam, ő ismét nekem esett, és újabb sorozatot kaptam a fejemre. Kész... kidőltem.

Nem ájultam el teljesen, de hihetetlenül eltompultak az érzékeim. Hallottam, ahogy a bíró kiszámol, mondja az új bajnok nevét, és a nézők tombolnak. Próbáltam összeszedni magam, hogy felálljak, de faterom gyorsabb volt. Megragadta a jobb karom, és felrántott:
-Gyere- mondta komolyan, és elindultunk az öltözőbe. Keserűvé vált a szám íze. Innen a ponttól éreztem igazán, hogy nyakig benne vagyok a szarba.

Nem is tévedtem olyan nagyot. Ott ültem a padon, mint egy rakás szerencsétlenség, és faterom osztotta az észt:
-Mégis mi történt veled? Úgy ütöttél a vége felé, mint egy lány! Még csak meg se karcoltad! Mégis mit nem értesz azon, hogy neked kell nyerned, és hogy szedd szét a fejét? Vagy talán cserben hagyott az erőd? Nem bírtam válaszolni. Fáradt voltam, megalázott, és nem akartam mesélni a chtulhuról sem. Főleg, hogy az még további kérdéseket vetne fel maga után, ami az egész bácsikám utáni nyomozást is érinti Freakazoiddal, hackkerléssel, és bűnözőkkel együtt.

Odalépett hozzám, és megrángatott:
-Mondj már valamit! Mit kellett elbénáznod ezt a meccset? Csak ránéztem... aztán el. Enyhén meglökött, majd felállt velem szemben:
-Csalódást okoztál... Mi több, nem gondoltam volna, hogy a fiamból ekkora lúzer lesz, hogy még az ilyen egyszerű kérdéseket sem tudja a veresége után megválaszolni. Megfogta a kilincset, majd visszanézett:
-Zuhanyozz el, aztán gyere! Otthon még alaposan elbeszélgetünk erről- és kilépett, becsukva maga mögött az ajtót.

Ez volt az a pillanat, amikor hihetetlen kicsinek éreztem magam: elvesztettem a legjobb barátomat.... a barátnőmet... a meccset... még csak fix nyomon se járok a nyomozást illetően. Ki akartam menekülni a világból. És rájöttem, hogy egyetlen módon ezt meg is tehetem. Freak out! És odaléptem kapcsolóhoz... becsatlakoztam az áramkörbe, és meg sem álltam a kibertérig. Körbenéztem...

Csend...

Csodálatos, lélekig ható csend...

Olyan erős, hogy önkénytelenül is eleredt a könnyem. De azonnal letöröltem, és nagy levegőt véve kicsit összeszedtem magam. Kinéztem egy szimpatikus zugot, ahová letelepedtem. Ezután csak lehajtotta a fejem, és hagytam, hogy magával vigyen az édes álom...