Alig fejeztem be elődömmel a beszédet, Cody azonnal megtalált a kibertérben, és hivatott magához. Én pedig mentem, mint akit pisztolyból lőttek ki. Úgy örültem a szakinak, hogy a hálózatból egyeneset a nyakába ugrottam. Elterültünk ugyan a földön, de ő hülyéskedve beleborzolt a villámjeles hajamba:
-Na mi van, hiányoztam? Felálltam, és felsegítettem:
-Olyasmi. Jól esett, hogy hívtál.
Ő kissé lehajtotta fejét, majd elkezdett magyarázni:
-Nézd... sajnálom, hogy megvádoltalak. Te tényleg megtettél minden telhetőt. Én csak azt hittem, hogy ezzel az erővel bármit elérhetsz, bárkin segíthetsz. Sóhajtottam:
-Tudod, hogy elsősorban nem a hatalom birtoklása vezérelt, hanem a nyomozás. Egyáltalán nem akartam hős lenni. Csak a bácsikám régi ellenségeit kerestem, hogy megtalálhassam köztük a gyilkost.
-És, megtaláltad végre?- kérdezte érdeklődve. Mégse találkoztunk egy jó ideje.
-Freak in!- visszaváltoztam civil alakommá, és folytattam- Igen, tudom ki az. De a sors iróniája, hogy nem valamelyik másik bűnözőtől, hanem magától az áldozattól. Cody szemei elkerekedtem:
-Ezt meg hogy érted?
Én pedig rendkívüli részletességgel beszámoltam neki a kibertérben történtekről, és a szellem-effektusról. Ő pedig csak lepkézett, miközben hallgatott... még arról is, amikor említettem neki, hogy Kitának is van egy titkos énje, méghozzá nem akárki.
-Hempergess meg tollba, és ragassz a falra!- fogta a fejét- Kita? És White Light? Egy személy? Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra! Erre vállat vontam:
-Miért, szerinted az előző Freakazoid és Dexter bácsikám igen? A szaki tovább magyarázta:
-Itt valami élesebb hasadásról lehet szó. Itt a tudat nem közös, hanem eltérő... sőt, mi több, a két énje komolyan harcol egymással. Én pedig bólogattam:
-Igen, sajnos láttam, milyen ez. És most már azt is értem, hogy a bál másnapján miért nem engedett senkit a szobájába. Valószínűleg még egy ideig harcolt White Light-tal.
Cody ismét felkapta a fejét:
-Apropó, az éjszaka közepén nálam kerestek apádék. Halálra aggódták magukat. Ez kellemes érzéssel töltött el. Úgy látszik, fatert mégsem a győzelmeim érdeklik. Innen nem is volt kétséges, hogy hova megyek... Otthon, amint beléptem, mindketten a nyakamba ugrottak. Anyám kifakadt, hogy akármi baj érhetett volna engem, az ő kis drágáját. Apám pedig nyugodtan beszélt hozzám - ami a ritka alkalmak egyike volt:
-Hova tűntél? A fél szomszédságot felkutattuk miattad. Vállat vontam:
-Ne haragudj- mondtam halkan- azt hittem, nagyon be vagy rám rágva. A fejét csóválta:
-Valóban be voltam- majd a vállamra tette a kezét- de egy győzelem se számít annyira, mint az, hogy jó helyen tudjunk. Mégiscsak a fiam vagy...
Elmosolyodtam. Hiába... tinédzser vagyok. Az apró problémákat még nagyobbnak látom. A legjobb barátomat és a családomat már visszaszereztem. Kita visszaszerzéséig és a bosszúig innentől már egyenes út vezetett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése