A legérdekesebb jelenség, amit így megtapasztaltam, amikor észleltem (konkrétan a rendszeren keresztül láttam) egy alakot, aki lassan, kissé félszegen közeledett felém. Tisztes távolságban meg is szólított:
-Dan... Dan Douglas... Felemeltem a fejem. Akkor már szemben volt velem. Úgy tűnt nekem, hogy ő White Light valami érdekes alteregója: hosszú haja és ruhája fekete volt, ajkai vöröse, mosolya és egész megjelenése pedig hihetetlenül kedves. Amúgy magasságukban stimmeltek. Még talán a korukban nem... ez a nő legalább 30 volt, vagy egy kicsit több. Felálltam. Nem tagadom, meg voltam illetődve, mint Ádám anyák napján ugyanis nem számítottam társaságra.
-Izé... igen... én lennék, vagy mi- hebegtem. Ő lassan, szélesen elmosolyodott, és közelebb lépett:
-Már régóta figyelemmel kísérünk- majd intett az ujjaival- mutasd a karod... Engedelmeskedtem neki, majd rákérdeztem:
-Mi ez a királyi többes? A kék emberek lakják a kiberteret? Egy egész törzs van? Hányan vagytok? Nem válaszolt, amíg be nem fejezte a munkáját... ami abból állt, hogy a jobb tenyerét a sebemre szorította, a másik kezével pedig egy finom mozdulatot tett a levegőbe. Azonnal elkezdek gyűlni a bináris sorok, mint a szalagok, és a sérülésbe ivódtak. Meglehetősen érdekes élmény volt, mintha selyemmel simogatták volna. Aztán a sérülés eltűnt. Nézegettem, mozgattam a karom. A fájdalom is elmúlt. Értetlenül néztem vissza a nőre:
-Ez meg mi volt? Ő pedig készségesen válaszolt:
-A kibertérben olyan voltál, mint egy sérült program. A programnyelvvel ki lehet javítani az ilyen jellegű hibákat.
-Ácsi...- kicsit megijedtem a válaszától- nem lesz ezzel valami gond, ha kimegyek a másik világba?
-Egyáltalán nem- a vállamra tette a kezét- biztosíthatlak, hogy a javítás már teljesen a részeddé vált, mint a materiális alakban a vér. Kicsit jobban belegondolva, ennek a nőnek kifejezetten anyás kisugárzása volt: a mimikája, a gesztusai, a kedvessége, a figyelmessége... Megfordult a fejemben, hogy talán ő is az emberi világból származik, mint én. Bár, igazából eddig minden kék emberkét, akit eddig ismertem, mind az emberi világban is megfordultak.
Intett finoman:
-Kövess, kérlek... Valaki már nagyon szeretne beszélni veled. Na erre a mondatra elkerekedtek a szemeim. Velem? Mégis ki, a szuper számítógép? Esetleg Tron, miután kiderül, hogy létezik? Minden esetre követtem a hölgyet. Talán az anyás jelleme teszi, de úgy éreztem, hogy meg tudok benne bízni. Igencsak a rétegek mélyére vezetett (te úristen, merre lakik ez?), rengeteg panelen és nyomtatott áramárt körön át. Egy zárt térbe érkeztünk. Épp csak annyi tudatosult bennem, hogy az áramkörös falak természetellenes színben játszanak, amikor valaki megtámadott hátulról. Olyan lendülettel ugrott rám, hogy pánikszerű ordítások kíséretében elhasaltam, és mikor ütöttem volna vissza, elkapta a kezem, és végigborzolta a hajam:
-Öcskös!- hangja harsány volt, és vidám- Ezer éve nem láttalak, jó látni a képed!
Ekkor kapcsoltam, és kibújva a szorításából jobban szemügyre vettem, hogy valóban nem csal-e a fülem, és a szemem. Az elődöm volt az, a maga 30 évével, és széles vigyorával.
-Dexter nagybácsi? Azonban ő felkacagott, és hátba vert:
-Szólíts csak Freakazoidnak! Bár tudok róla, hogy mostanában te koptatod a nevem, azért belefér! Értetlenül pillogtam rá. Semmire... de semmire nem emlékeztetett belőle a bácsikámra. Most legalább értettem azokat a felületes, komolytalan naplóbejegyzéseket. Ő éppen az egyik áramkörös falból előszedett magának egy kávéval bögrét, majd visszavigyorgott:
-Na mi van, megkukultál? Azt hittem, örülni fogsz nekem! Én meg csak tátottam a számat, mert még mindig nem kapcsoltam, hogy mit is látok.
Nagy nehezen összeszedtem magam, és visszakérdeztem:
-Te most... élsz? Ő pedig lazán vállat vont:
-Attól függ, mit nevezel életnek- és belekortyolt a kávéba. Ekkor a nő odasétált, és elmagyarázta nekem:
-Amit itt azok csak szellemek a gépben. Az emberek világában mindketten meghaltunk, de a kód miatt kapott képességek egyfajta elektromos lényekké változtattak minket, akik önállóan élnek a kibertérben, vagy más elektromos közegekben. Ez igencsak lelombozott. Visszanéztem az elődömre:
-Szóval... Dextert nem láthatom többé? Ő egykedvűen elhúzta a száját:
-C'est la vie, sajnos ez ügyben nem tehetek semmit. Bár megválaszolhatok neked néhány kérdést, és elláthatlak pár jó tanáccsal, ahogy azt egy őrült nagybácsinak illik...
-Először is- kezdtem bele- te honnan ismersz? Dexter ezt az arcát még... vagyis ezt az arcodat még nem láttam... vagyis... na, érted mire gondolok. (Ó igen, fogalmazási gondok... ) Freakazoid pedig elvigyorodott:
-Az semmiség! Lehet, hogy Dexter próbált kizárni a magánéletéből, amennyire csak lehetett, de amit ő tudott, azt én tudtam, és amit én tudtam, azt ő is tudta. Ilyen egyszerű. Legalább nem kellett cetliket hagyogatnunk egymásnak...
-És ő kicsoda? Nem akartad egész véletlenül bemutatni? Az elődöm egy laza mozdulattal maga mögé hajította a bögrét kávéstól, majd átkarolta a nő hátát:
-Ő itt Tara. Kedves csaj. Mi ideát vigyázunk egymásra, mint sorstársak. Bár... ő rosszabbul járt, mint én. Tara folytatta:
-Teljesen véletlenül jutottam a kódhoz. Ezt követően pedig azonnal belehaltam a folyamatba. A testem odaát maradt, a másik világba. Ez nagyon lelombozott, le is hajtottam a fejem:
-Nagyon sajnálom...
Aztán újabb kérdések ötlöttek fel bennem, így hát folytattam:
-Valamit nem tudtok egy White Light nevű lányról? Hetek óta megkeseríti az életem. A hölgy itt elkomorodott, és válaszolt:
-Hidd el, ő nem gonosz. Ő csak egy zavart lány, akinek nagy szüksége van a segítségedre. Erre felfigyeltem. Kicsit jobban Tara felé fordultam. Kifejezetten segíteni akartam neki, és ez egy jó lehetőségnek tűnt:
-Miben tudnék neki? Ő pedig folytatta:
-Segíts neki uralni az erejét. Nem, mint Freak... hanem, mint ember. Ugyanis nagyon kicsi az önbizalma, és elfojtja mind a szomorúságát, és az indulatait. Tudom, hogy tudnál neki... láttam, hogy vigyázol rá...
Ekkor olyan erővel csapott belém a felismerés, hogy megugrottam, és elképedve néztem vissza Tarára:
-Kita? Kita lenne White Light? Tara némán bólintott. Én pedig hüledezve folytattam:
-De ezt mégis honnan tudod, ki vagy te Kitának?- aztán fáziskéséssel kapcsoltam, újabb elképedés kíséretében- az anyja? Ő pedig ismét bólintott. Elődöm pedig bizalmasan megdörzsölte a vállát, és rávigyorgott:
-Mert te ilyen figyelmes vagy- majd felém fordult- nos, Rómeó, adott a küldetés. Azonban felemeltem a kezem:
-Nem egészen, hisz épp már benne vagyok egyben- meséltem- sosem voltam egészen nyomon, mert csak vakon sakkoztam volt ellenségeid között, és igazából csak húzogattam őket ki, de nem tudtam meg az igazságot. Viszont te most el tudnád nekem mondani. Ő felvonta az egyik szemöldökét, majd kissé elhúzta a száját, úgy hallgatta a mondanivalómat. Végül feltettem A Kérdést (igen, nagybetűvel):
-Ki ölt meg téged? Ő pedig lassan, sunyin elvigyorodott, Tarát elengedve a hátradőlt, és a lehető legnagyobb nyugalommal válaszolt:
-Egy olyan ellenségem, aki nem a fizikai síkon mozog. Egyetlen egy ilyen ellenségem volt, egy természetfeletti... Az, akinek nem mondják ki a nevét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése