Wild Sound

Kis ZH. Én meg írtam, mint a parancsolat. Közben két ellenőrzés között azon merengtem, miképp védhetném meg Karát... ugyanis az, hogy ennek a megátalkodott hackernek a potenciális célpontjává vált, nem tréfa dolog. Még amúgy sem szándékozom még egy családtagomat elveszíteni. Valahol abban a pillanatban dühös is voltam a nagybátyámra, hisz ő indította el annak idején ezt a lavinát, amiben most már mindketten, és közvetettem a többi szerettünk is benne van. És persze akárhogy sakkoztam, talán mégiscsak úgy tudnám a legjobban megvédeni az unokatesómat, hogy magammal viszem. Kicsit ő is kiélheti magát, és legalább szemmel is tudom tartani.

Újabb ellenőrzés... a végső. Minden kód, betű, szimbólum a helyén. Lementettem, leadtam a ZH-t, és kifáradtam a teremből. Alig, hogy kiléptem a folyosóra, az aulában láttam más szakról lévőket. Épp nem volt órájuk, de feszülten hallgatták a rádiót. A szülővárosomat említették benne, hogy egy koncert után elszabadult a pokol... előtte pedig rejtélyes rablások történtek, amit a helyszínelők sem értettek, hogy miként történt. Ráadásul az előadó, Wild Sound, napokon belül nálunk lép fel. Annyi furcsaságot tapasztaltam eddig Freakazoidként... és most is felmerült bennem a rablások és az elszabadult buli közt van valami összefüggés.

Mentem is a nap végén konzultálni Cody-val a témáról. Ő nem gatyázott: neten azonnal mindent leszedett a célszemélyről, a dokumentumokat és a képeket elemezte:
-Csak fél éve tűnt fel, de máris mindenhol körberajongják Wild Sound-ot- magyarázta- azt mondták, úgy gitározik, ahogy senki más. Én persze gyanakodva (és rosszmájúan) hozzátettem:
-Van egy olyan érzésem, hogy nemcsak a tehetségének köszönheti ezt a hatalmas sikert. Cody helyretolta a szemüvegét:
-Jól gondolod- majd kinagyította az egyik képet a meglehetősen extrém kinézetű gitárjáról- nézd csak! Közelebb hajoltam, ő pedig folytatta:
-Tele van különböző frekvenciagenerátorokkal, és rejtett húrokkal. És itt- mutatott egy apró kilógó valamire a gitár hátsó részén (tényleg alig lehetett észrevenni)- ez biztos valami mini számítógép. Ha képes megfelelő hanghullámokat generálni, azzal épületeket dönthet. Bólintottam:
-Biztos a rablásoknál is a hanghullámokkal tört ablakot és ajtót. Szaki bólintott. Én pedig visszanéztem rá:
-Mikor is érkezik a célszemély a városba?

Szóval, így történt, hogy az ominózus napon Kara velem jöhetett. Ahogy elnéztem, távolugrásban egész jó volt, hisz nem jelentett neki akadályt az épületek tetején közlekedni. De az is lehet, hogy csak a lelkesedés fűtötte.
-Istenem, Wild Sound!- ujjongtam, mint egy hülyelány, úgy örültem- az a faszi überkirály. Hallottad már a frenetikus szólóját? Itt megálltam, és vadul elkezdtem léggitározni, ugyanolyan mozdulatsorral, ahogy ő is szokta csinálni. Imádom Wild Sound-ot, az a faszi egy állat. Én megragadtam a vállát, ezzel hallgattatva el:
-Higgadj le! A te nagymenő haverod valószínűleg nem olyan jó fej, amilyennek hiszed. Odamentem az épület sarkához. A következő állomás már a stadion volt, ahonnan koncertet készült adni. A reflektorok már bevilágították az eget.


Duzzogva sóhajtottam. Nem tetszett, hogy az új Freakazoid folyton letorkolt. Úgy őszintén... zavart is, hogy még ezt a képességet is Dan örökölte. Egyáltalán nem olyan, mint apa... sokkal komolyabb, és sötétebb nála. 
-Akkor most mi a terv?- kérdeztem- berontunk, és elkapjuk a frakkját? Félig felé fordultam:
-Valóban be kell jutnunk, és úgy megbizonyosodni róla, hogy a fegyver nem játék. Bár, ha engem kérdezel, nekem a hangszerének a leírása bőven elég, hogy tudjam... Legyintettem:
-Sötét vagy, mint a pesti éjszaka. Én pedig ismét felé fordultam, és végigmértem:
-Semmi álcád nincs? Így megismernek. Erre a kérdésre elvigyorodtam, majd a fejpántomat kiengedtem, és menőcsávós fejkendővé konvertáltam a fejemen, a sálat az arcomba húztam, majd a zsebemből előkaptam egy napszemüveget, ami feltettem.
-Így megfelel?- kérdeztem rá végül. Elmosolyodtam, majd végül a kezeire mutattam:
-Kesztyű... Erre észbe kaptam:
-Ó, igaz is- levettem a kesztyűket, és szépen zsebre vágtam. 


Úgyhogy a következő állomás a stadion teteje. Megfogtam unokatesóm kezét, majd a hálózaton és a reflektoron keresztül a stadion tetejére. Az ovális épület egyik karimájáról nézhettük premier plánba a tömeget... ÚÚÚÚÚÚÚ, micsoda látvány volt. Alig bírtam visszafogni magam. Legszívesebben ott tomboltam volna a tömegben. Látszott, hogy fel voltak tüzelve, és ez csak pakolta rám is az izgatottságot. Alig bírtam megállni. Aztán végül megjelent az a szőke bozontos isten... üdvözölte a tömeget, mondott pár vagányságot. Aztán rákezdett. Egy jó kis ütős rock szám volt. Ó, öcsém, legszívesebben ott táncoltam volna. Kuzinom felé is fordultam:

-Nincs itt semmi, te lüke... csak egy egyszerű gitárszóló. Kissé komoran néztem Karára, majd vissza Wild Soundra. Egyáltalán nem vettem ekkora mérget az egészre. Pedig tényleg nem csinált semmi gyanúsat az őrült zenén és a vele járó "mozgáskultúrán" kívül.

-Ez így reménytelen- gondoltam. Erre a szokásos rejtett fülesemből meghallottam Cody hangját:
-Dan, azokat a robbanásokat valóban hanghullámok okozták!
-Hogyan?- kérdeztem vissza meglepetten. Ő folytatta:
-Jobban elemeztem a hangszert, és az egyetemi laborban végeztem kísérleteket. Ez teljesen biztos, kapjátok el! Kara vállára tettem a kezem:
-Gyerünk, kicsi, banzáj van! Azzal már vetettem is magam... ő meg utánam.

Nem éppen a színpadra, de a sorok közt lévő egy-egy hangfalra estünk.
-Megállj!- kiáltottam rá. Wild Sound pedig hirtelen elhallgatott (vele egyidőben a tömeg is, akik aztán pillanatnyi fáziskéssel elkezdtek fujjogni rám), majd elvigyorodott:
-Nicsak, Freakazoid... nem gondoltam volna, hogy megtisztelsz- Kara felé fordult- ... a kis barátoddal. Öregem, Wild Sound ránézett! Én pedig kislányos zavaromban csak balfaszul visszaintettem neki:
-Hello... Hülye Kara... teljes mentál blokkot kapott ettől a bájgúnártól. Még jó, hogy én kézben tartom a dolgokat:
-Elég a játékból!- jöttem a szokásos heroikus szöveggel- tudjuk, hogy te raboltad ki az városban a bankokat, és az ékszerüzleteket. Ő ártatlanul vállat vont:
-Nem értem, miről beszélsz...

Oké, eddig finomkodtam... most viszont itt a támadás ideje. Szóval villámsebességgel nekiugrottam, és szépen betörtem az orrát. Aztán kigáncsoltam. Egy ideig próbált menekülni, de mikor megragadtam a lábát is, hogy visszarántom, ő felkapta a gitárt, a hangszer nyakát felém fordítva, és egy vad szólóba kezdett. Ami ez után jött... nem viccelek, olyan volt, mintha valami az arcomba, a mellkasomba robban volna, és egészen a legközelebbi falba préselt. Csillagokat láttam a fájdalomtól. Majd ahogy a vállamra, mellkasamra néztem, láttam a vér vagy vágás helyén bináris kódokat láttam. Egészen elhűltem... miféle sérülés ez? Láttam Dan becsapódását és a sérülését. Elkerekedtek a szemeim. Tényleg nem viccelt Wild Sounddal kapcsolatban... És amikor megláttam azokat a sérüléseket... mintha digitális kódokból rakták volna őt össze. A hideg végigfutotta a hátamon. A kezemre néztem. Valahol kísérteties a hasonlóság. Közben láttam, ahogy Wild Sound lassan odalépett a hozzá, fenyegetően:
-Tudod, Freakazoid, nem is vagy olyan hülye, ahogy mondják. Valóban én raboltam ki a fél várost. És a kalibrált frekvenciás gitárom segítségével nemcsak atomokat bontok, hanem elektronikát is. 


Ismét kuzinomra célzott. Én viszont nem vártam meg, hogy ismét tüzelhessen. Rávetettem magam, a hátára, és karmoltam az arcát, kapartam a szemeit. Ő pedig felkiáltott, és próbált hátranyúlni:
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, mi a fene? Nem ért el. Úgy látszik a kincset érő hangszere fontosabb volt, minthogy engem elkapjon. Kara közbelépése nem is jöhetett volna jobban. Azonnal kigáncsoltam a tagot, majd szabályosan letéptem róla a gitárt. Aztán egy határozott lendülettel (na jó, három határozott lendülettel) darabokra törtem.
-A gitárom!-. fakadt ki keservesen Wild Sound, miközben Karát végre levakarta magáról. Megsemmisült a gitár, úgyhogy elengedtem végül a tagot. Így már nem árthatott. Viszont meglehetősen szánalmas látványt keltett, ahogy ott siránkozott utána, mint egy óvódás. Az én hősöm... egy nagy csecsemő... és egyben egy utolsó kétszínű alak. Ezt a csalódást... 


Ezt követően jöttek a zsaruk és átadtam nekik, minden felhozott váddal és bizonyítékkal együtt. Vitték azt is, ami a gitárból megmaradt. Aztán Karával mentünk elfelé. A napot a város erőművénél zártuk. Ilyen késői órában nemigen voltak járókelők. Hogy mit kerestünk ott? A tiszta, még transzformálatlan energiát használtam fel: egyik kezem a fővezetéken, másik kezem az új Freakazoid digitális sérülésein. Az első energiatranszformációm... és egész szépen működött.
-Te, figyelj Dan...- szólaltam meg végül kissé langy hangon. 
-Most Freakazoid a nevem, jegyezd meg- pontosítottam neki a helyzetet. Teljes természetességgel folytattam:
-Tényleg igazad volt, egy kétszínű görény volt a tag- vállat vontam- csak... annyi év után most kezdünk megint normálisan beszélni egymással, nem tudom, mit higgyek... Kicsit olyan, mintha egy idegenben kezdenék megbízni. Habár Kara megfogalmazása elég nyers volt, én tudtam, mire gondol. Mindketten rengeteg változtunk, és rengeteg ideig nem láttuk egymást. Viszont mindketten osztoztunk egyfajta bizarr örökségen. Rápillantottam:
-Nézz csak rám... Felpillantottam rá fáradtan.
-Mit látsz? Sóhajtottam, majd lassan végigmértem... tényleg volt benne valami bizalomgerjesztő. Valahol mindketten egyfajta szörnyekké vagy titkos hősökké váltunk, ebben osztozunk. Nem lenne okom bizalmatlanul állni hozzá. Viszont amilyen görény vagyok, úgy gondoltam, hogy adok a hangulatnak egy pofont:
-Nem hasonlítasz apára... ha ezt akartad hallani. Elmosolyodtam, és pajkosan átöleltem őt. Sebaj, Kara, te vagy az én őrült, forrófejű unokatesóm. Így szeretlek...

for the loved ones

Épp tanultam, mint a güzü. Már említettem, nekem sokkal több erőfeszítésbe telik ennek a szakkal való megküzdése, mint a szakinak... és bele is húztam, azért kellett az ösztöndíj. Lehet, hogy az örökségemhez képest zsebpénzt, de minden lehetőség számít. Szóval ja... éppen bele voltam mélyedve a programozásba. És nagyon belemélyedhettem a munkába, hisz egészen megrezzentem, mikor Kita hátulról átkarolta a nyakam.
-Még fenn vagy?- kérdezte azon a finom hangján- Lassan éjfél. Félig felé fordultam és elmosolyodtam:
-Ilyenkor indul csak be igazán az élet. Elmosolyodott:
-De szinte egész délután tanulsz. Megfogtam a kezét, és a tenyerébe pusziltam:
-A maximalizmust még mindig hozom magammal, jól tudod. Ő hozzám bújt, és arcon csókolt. Nekem pedig előbújt a játékos énem, hátranyúltam, elkaptam a derekát, és az ölembe húztam. Csengett a nevetése, édes zene füleimnek. Végül megcsókoltam.

És ahogy az a Murphy-nél lenni szokott, pont akkor kopogtattak az ajtón, mikor kezdtünk bemelegedni a játékba. Sóhajtottam:
-Majd én megnézem. Azzal felkaptam Kitát, és útközben letettem a kanapéra. Közben azon bosszankodtam, hogy mégis ki lehet ilyen későn. Ha Cody az, akkor nagyon ajánlom neki, hogy jó oka legyen rá.

Szóval ajtót nyitottam. Amint megláttam a tech parkourt, majdnem elkiabáltam a varázsszót, hogy átváltozzak. De aztán megláttam a hátáról lecsúszó unokatesómat, akinek egy hatalmas kékes folt éktelenkedett a vállán. Döbbenten néztem rá:
-Hát te? Megfogtam az új kiskedvencem kezét, és bevezettem a lakásba:
-Hoztam még egyet- majd Dan felé fordulva folytattam- igazából négy volt, csak olyan a többit ártalmatlanítottam. Nagyon agresszívak voltak. 


A fejemet fogtam:
-Nem megmondtam neked, hogy ne akciózz szólóban? Ez csapatmunka, nem hősködés! Úgy látom, az idióta kuzinom azt hiszi, hogy egyedül mentem hősködni. Szóval egy alaposan kifakadás kíséretében elmagyaráztam neki:
-Ők támadtak rám!- nagy levegőt vettem- meg kellett védenem maga, hülyegyerek! Ráadásul valaki mondta is nekik, hogy engem keresnek, még az áramköröket is ellenőrizték a kezeimen! Erre igencsak elkerekedtek a szemeim. Code-Caster? Mégis mit akarhat Karától? Halkan mordultam majd a fejemmel intettem neki:
-Szólj a kutyádnak, hogy töltse fel az adatait. Ő biztos már egy módosított változat. Bólintottam, majd a tech parkourra néztem:
-Hallottad, drága... csatlakozz fel, és tölts fel a memóriád. 


Ő fejet hajtott, majd ment, ahogy parancsoltam. Aztán visszanéztem Dan aggódó tekintetére. Nagyon meredt maga elé. Komolyan aggasztott az ügy. Code-Caster egy családtagomra támadt, és úgy tűnt, személyesen ismerte. Karára néztem, végigmérve őt, és azon tűnődtem tovább, hogy mégis honnan ismerheti... Ha jól tudom, Kara még nem találkozott vele soha. Akárhogy is... ez a mocsadék potenciálisan veszélyezteti őt. Nem hagyhatom, hogy bántsa...

wattaya want, parkours?

Napok óta nincs hívás Dantől. Lehet, hogy a gyökér átbaszta a fejem, és nem hív sehová. Na de sebaj... a lepény hal először, a remény hal meg utoljára. Kondiban kéne addig is tartani az erőm. Így történt, hogy egyik nap suli után lelógtam az elhagyatott fémtelepre. Az osztálytársaim egész kicsi korunktól mindenféle rém mesét mondtak a helyről, baltás gyilkosoktól kezdve UFO-k telephelyéig. Az igazság az, hogy itt nincs semmi... az ég világon... Talán csak néhány patkány és csótány.


Pontosan ezért felel meg tökéletesen a céljaimnak. Levettem a kesztyűket, és csak egy érintés... és a futószalag, az ipari mágnes és a daru már életre is keltek. Nem is az életre keltés volt az igazi gyakorlás része az egésznek... hanem az irányítás, ami ezután következett. Úgyhogy egy kicsit eljátszottam: a futószalagnak hol a sebességét, hol az irányát váltogattam, a mágnest koordinálni próbáltam, hogy honnan és mennyi fémkupacot szedjen fel és hová tegye le... a darunál pedig nagyjából ugyanazt, mint a mágnesnél. Bevallom, először nagyon nehéz koordinálni hogy mennyi legyen az annyi, de alig egy óra alatt egészen belejöttem.


Mázli, hogy éppen hogy rendelkezésre állt nekem ennyi idő, ugyanis társaság zavarta meg a munkámat. Négyen voltak... ugyanolyan fekete, és bedrótozott alakok, amilyet Dan és a szaki haverja mutatott.  Amint kiszúrtak, tompán hallottam valami beszélgetést, mintha ezek a robotok az irányítójukkal kommunikáltak volna. 
-Minden bizonnyal ő lesz az. Kapjátok el!- épphogy csak elkaptam a szavakat, de ez épp elég volt, hogy felkészüljek a fogadásukra.


Ahogy sejtettem: mind a négyen megiramodtak felém. A kellő pillanatban én viszont lehasaltam, és az általam irányított daru kampója lendületből kettészakította az egyiket, maradványait pedig felkente a falra. Még jó, hogy többfelé tudok figyelni. Bár, arra már nem volt időm, hogy a másik hármat is figyelembe vegyem. Ők bizony elkaptak... vagyis ketten, mert az egyikükre még rá tudtam küldeni a mágnes. Az bizony felragadt rá, mint a légy a légypapírra.


-Engedjetek el, senkiházik!- kiabáltam közben a maradék rajtam lógónak. Az egyik megragadta a kezem, és alaposan szemügyre vette. Mintha csak az integrált áramkörök érdekelték volna. Ekkor ismét meghallottam az irányítójuk hangját:
-Tökéletes, ő lesz az! Hozzátok elém!
-Az már nem!- fakadtam ki, majd megragadtam a kezemet vizslató tech parkour csuklóját. Erre most igen masszívan koncentráltam, hogy ne csak az uralmat vegyem át felette, de a nyomkövetőjét, és a kommunikátorát is kiégessem. Amint ez sikerült, áldozatom nemcsak elengedett, de társát is alaposan szétszedte. 


Időközben a vonzó egyéniség megtalálta a módját, hogy miként lehet semlegesíteni a mágnest, és egy látványos szaltó kíséretében leugrott elénk. Az általam megszelídített robot máris támadásra készen állt, de leintettem. Helyette magam iramodtam meg az ellenféllel szemben... És igazából nem is tudom, hogy mire számítottam, ugyanis elkapta a grabancom, és áthajított a futószalaghoz. Olyan szépet estem, hogy azt bármelyik tantusz megirigyelhette volna. Igyekeztem is feltápászkodni, de közben láttam, hogy ismét felém tart a rohadék. Én pedig vártam...


Majd lehajoltam, ő pedig ráesett a futószalagra. Én pedig felgyorsítottam a futószalagot, és egészen a fémaprítóig küldtem a tagot. Amint vele is végeztem, minden életre lehelt gépet kikapcsolásra utasítottam... kivéve egyet. A nekem engedelmeskedő tech parkour kissé félszegen odasétált hozzám. Bár nem is tudom... nem vagyok meggyőződve, hogy a robotoknak vannak-e érzéseik, de ez a járás és testtartás ezt sejtette. 


Én pedig felé fordultam, és sóhajtottam:
-Vigyél Danhez, jó? Ehhez még mellékesen elmondtam az utcát, házszámot is. Ő felkapott a hátára, és már ugrabugrált is velem a fél városon keresztül. Nem mondom... meglehetősen egyedi élmény parkour hátán utazni... 

two sides of the same light

Nem szeretek csajokra bízni feladatokat. Nem azért, mert nem bízok bennük, vagy hogy a pasikhoz képest gyengének tartom őket. Egész egyszerűen azért, mert a bennem lévő lovag nem engedné, hogy bármi bajuk essen.

White Light-ról sokáig nem éppen így vélekedtem. Inkább örömmel igazítottam helyre az arcát, egész addig, amíg nem tudtam, ki az. Persze, biztos voltam benne, hogy ügyes... láttam, mikre képes. És, nem is csak láttam, hanem testközelből tapasztaltam is. De ebbe ne bonyolódjunk bele. Inkább kanyarodjunk csak vissza a jelenbe, 2015-be, az egyik raktáráruházba.

A szóban forgó nőszemély ugyanis épp egy nagyobbacska bűnbandával tárgyalt. Alapos és szép létszámmal megáldott csapat, fegyver- és drogcsempészettel fűszerezve. A rendőrségnek már évek óta fáj rá a foga. Nagyon csekély ember veszteséggel ugyan, de mindig sikerül meglépniük a zsaruk elől.
-Szóval... - kezdett bele White Light az asztalnál, a főnökséggel szemben, teljes hidegvérrel, mint aki tudomást sem vesz a raktárépületben lévő többi bűnözőről (akik, mint egyetlen nőt a sok férfi között igencsak alaposan meg is bámultak)- Hallottam az ukrán misszióról. Nagyin fifikás lenne kiiktatni az őröket... aztán a szállítmány rendben átcsempészni, minden különösebb feltűnés nélkül, miután a hajókat újabban triplán ellenőrzik... Gondolom elkéne mégiscsak egy segítő kéz. Női ugyan, de ügyesebb, mint a legrafináltabb szerszámaitok. E szavaknál még demonstrálta is képességeit néhány fehér szikra kíséretében.

Az egyik mufti bólintott, és kivette a szájából a szivart:
-Igazán figyelemre méltó, kedves. A hálózatokban is tud közlekedni? A csaj bólintott:
-Ez csak természetes. A másik fejes a napszemüvegét lejjebb tolta, és alaposabban szemügyre vette:
-White Light, igaz?- némi hatásszünet keretében visszatolta a szemüvegét, és folytatta- hallottam a Nox Street-i gengszterek kapcsán rólad. A te segítségeddel kapták el Freakazoidot. A fehérnép ismét bólintott:
-Ez így igaz. A harmadik ballonkabátos fejes rosszmájúan hozzátette:
-Viszont az a féreg elszökött, és lesittelte a bandát. White Light vállat vont:
-Az már igazán nem az én felelősségem. Segítettem nekik elkapni, ez volt az alku, és teljesítettem is. Utána már mentem a saját dolgomra.

A szivaros a ballonkabátost vállba ütötte:
-Ne legyél már ilyen pokróc, adj a kiscsajnak egy esélyt.
-Na igen- mondta a napszemüveges, és végigmutatott a hölgyeményen- tehetséges, és szép. Megfogjuk az isten lábát. Mit gondolsz, mikor adódik még ilyen alkalom az életben? Az ukrán szállítmányhoz ő a jackpot! Végül a ballonkabátos beletörődően sóhajtott, ahogy a fehérnép felé nézett:
-Ám legyen- morogta- áll az alku. White Light válaszképp szélesen elvigyorodott:
-Csak ezt akartam hallani...

Ez volt a végszó, mire is én léptem. Mindent hallottam az elektromos hálózatban megbújva. Több helyen rövidzárlatot okoztam, ami szikrázott, majd kigyulladt. Az egész tűz maga köré zárta az egész bűnbandát, én pedig, már a raktáron kívül, felzárkóztam a már kijutott White Light mellé. Ő komoran nézte a gigantikus lángokat.
-Nehezen tudom ezt megszokni- jegyezte meg közömbösen. Felé fordultam:
-Pedig jó úton haladsz. Legalább ez motiváljon. Ő is felém fordította a fejét:
-Mondtam már, hogy ki nem állhatlak? Elvigyorodtam:
-Párszor, de még el tudom viselni. Sóhajtott, ismét a tűz felé fordult.

Kicsit elidőzött, amíg bevártuk a zsarukat. Hirtelen megrezzent, szemei elkerekedtem, majd visszafordult felém:
-Te is hallottad? Értetlenül néztem rá:
-Mit? Ő folytatta:
-Valami suttogás. Azt mondta: "Félelem... félelem szagot érzek". Kissé kirázott a hideg ennek hallatán. Mióta benn vagyok a Freakazoid témában igencsak bizarr dolgokat tapasztaltam. De suttogást speciel nem hallottam. Nem tudtam magamban megmagyarázni, hogy ő hogy hallhatta, én pedig nem... viszont egy kísérletet megért valami:
-Változz vissza....

-Lights off!- visszavette a vagy egy fejjel alacsonyabb Kita alakját, majd a nyakamba ugrott- ez olyan félelmetes volt! Mint valami szellem... és olyan élesen, mintha a hátam mögül beszélt volna! Magamhoz szorítottam, közben körbenéztem. Nem volt senki a háta mögött. A rendőrök pont akkor érkeztek meg, és megrohamozták az égő raktárépületet, de semmi több. Visszanéztem a kis jégkirálynőmre:
-Hallasz még valamit? Rám nézett félénken, majd a fejét csóváltam:
-Nem... Megnyugodva felsóhajtottam:
-Akkor lehet, hogy csak a fáradtság tette. Úgyis későre jár. Ő szintén bólintott. Én pedig felkaptam:
-Hazavigyelek? Ő is kezdett megnyugodni. El is mosolyodott:
-Nem venném rossz néven...

Szóval elindultam vele. Be kell valljam (és neki is bevallottam), hogy részéről ez egy remek kettős akció volt...

bring back to life

Unalmas délután suli után, amikor csak szánalmas döglés keretében fekszem az ágyon, és életuntan bámulom a falat. A suli egy bordély, mi vagyunk a kurvák, és a tanárok baszogatnak minket. Elérkeztem a hiteles lázadó korszakomba is, úgyhogy jó anyám nem győzni mosni a fejem, hogy szedjem össze magam, mert ezzel a viselkedésre, és a romló jegyeimmel nem viszem sokra. Ebbe a játszmába ráadásul húgom is beszállt, szóval két oldalról kapom. Az a baj, hogy ez baromira nem hat meg. A tantárgyak nem érdekelnek, motivációm nincsen... Dannel még lenne, de ő meg szépen elküldött a sunyiba.


Sóhajtottam, tovább bámulva a plafont a reménytelen tinédszer emózás közepette. Ez egy csajos családdá vált, mióta apa elment. Az az igazság, hogy hiányzik. Sok minden máshogy lenne, ha ő élne, az biztos. És valahol a nebántsvirág húgomat ezért is utálom... mert haragszom rá, hogy nem emlékszik rá. Persze, túl kicsi volt, hogy emlékezzen. S bár ez hiába tűnik ésszerű válasznak, én nem tudom elfogadni. Ugyanis valahol mélyen, az irracionális képzeletek határán, de mégis tisztán és erősen hiszem, hogy az emlékével életben tartom. Kedves keserédes illúzió... mint a drog. 


Ekkor robbantam be a konnektoron keresztül, teljes harci díszbe Karához a szobába. Örömmel láttam, hogy csak egymaga van, csendbe. Az elektromos zajok hangjától és a kuzinom váratlan megjelenésétől úgy beijedtem, hogy felsikítottam, és még az ágyról is lefordultam. Szép hangos puffanás. Ezt követően anya hangja lentről, tompán hallatszott:
-Kara... minden rendben van odafenn? Mit csinálsz? Hallottam nagynéném hangját. Kínosan az ajkamra haraptam, és integettem az unokatesómnak, hogy ne szóljon egy szót se. Nem hiányozna, ha Stefanie nénikém is megtudná, mi folyik itt.


Ahogy megláttam Dan kínos arcát, összeszedtem magam, és komoly hangon suttogtam neki:
-Mégis mit keresel itt? 
-Tényleg kéne a segítséged- válaszoltam halkan- igazad volt, a szakinak is igaza volt... van itt valami, amit talán te meg tudnál oldani.
-Bevesztek végre?- sziszegtem vissza. Éreztem, hogy nyerő helyzetben vagyok, és kihasználtam, amennyire csak lehetett.
-Persze, amit csak akarsz!- vágtam rá azonnal. Annyira tudtam, hogy ezzel a hülyeséggel fog jönni. És persze azt is, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy vitatkozzak vele. Mit mondhatnék... okos enged.

Visszakiáltottam a földszint felé:
-Minden oké, csak két-ballábas vagyok, mint mindig! Aztán sóhajtottam, és visszanéztem az új Freakazoidra:
-Nos, miben kellek? Végigmértem:
-Megcsináltad a házid? Hiába no, előbb a munka, aztán a szórakozás. Értetlen grimasszal néztem vissza rá:
-Meg. Miért, ez hogy jön ide? Erre megragadtam a csuklóját:
-Fontossági sorrend: előbb a saját dolgaid legyenek rendbe, utána lehet bűnvadászni. Azzal egész egyszerűen átrángattam őt a hálózaton. Sose csináltam még ilyet hús-vér emberrel. Remélhetőleg nem szenved maradandó károsodást... leszámítva azt, ami már eddig is megvolt neki. Elkerekedtek a szemeim... olyan volt az egész, mint valami álommal vegyített hullámvasút. Épp hogy felfogtam, hogy a hálózaton haladunk át, az integrált falakkal, az elektromos pályákkal... mire már egy másik lakásban kötöttünk ki.


Cody a tech parkour felől felpillantott, és ránk nézett:
-Csakhogy meghoztad- mondta kissé idegesen. Vállat vontam ártatlanul:
-Bocs, volt egy kis ellenállás. Ellenállás, hogyne... vallanád be, te szerencsétlen, hogy sakkban tartottalak. Körbenéztem a szobában: egy villogó laptop, egy világosbarna, szemüveges kockainfós, a földön egy kidöglött robot... vagy mi, és az új Freakazoid unokatesóm.
-Mit is kéne tennem?- kérdeztem. 
-Freak in!- visszaváltoztam civillé, majd Karát a tech parkourhoz vezettem- nem férünk hozzá a memóriájához. Az egész mintha egész egyszerűen kiégett volna. Talán a varázslatos érintéseddel ki lehetne szedni belőle valamit.

Erre önbizalommal tele elmosolyodtam. Ez valóban úgy hangzik, mint egy nekem való munka. Úgyhogy levettem a kesztyűket, és a szerzemény áramkörös pofájába nyúltam. Cody-val csodáltuk az eredményt. Igaz, Kara ijesztően nézett ki, ahogy a procedúra során ismét felizzottak fehéren a szemei, viszont a tech parkour is megmozdult. Lassan elengedtem, ahogy éreztem, hogy sikerült életet lehelni a szerkezetbe. Az pedig felült, és megszólalt:
-Várom parancsaidat. Én pedig önállósítva magam kiadtam neki:
-Van bármi jellegű port csatlakozód? A masinéria bólintott, fejéről levette a fekete szövetet, mint valami csuklyát, és a tarkójából kihúzott a kábelt. Ismét utasítottam:
-Kösd a gépre, és töltsd fel minden adatod! Ő pedig szépen az USB-n felcsatlakozott, és engedelmesen leült. 


Dan szaki haverja pedig mohón a gép elé ült, és vadul olvasta a monitorról a feltöltődő adatokat.
-Hát ez csodálatos! Zseniális! Legelső prototípus, és mégis... - és hasonló nagy szavakkal illette a megszerzett infókat. Végül úgy 10-15 percnyi áradozás után a kuzinom felé fordult:
-Code-Caster haverunk tényleg nem kispályás! Viszont most már végre egy lépéssel előtte járhatunk.
-Attól félek, nem- válaszoltam, és beszámoltam az akcióról- a tech parkouron keresztül beszélt, és említett benne módosításokat. Ki tudja, mennyire fogja megbuherálni a következőt... vagy következőket. Végignéztem rajtuk:
-Ki az a Code-Caster? A kuzinom haverja válaszolt:
-Egy hacker, akit már egy ideje próbálunk elkapni. Először csak szemmel tartottuk, nem vettük különösebben komolyan. Aztán néhány hónapja egészen bedurvult. Bólintottam:
-Legalább tudjuk, hogy tech parkourokat még gyártani fog, és használni is- majd Karára néztem- remélem, számíthatunk rád. És ami még fontosabb... hogy bízhatunk-e is benned, hogy nem kezdesz el szóló akciózni vagy egyéb hülyeséget csinálni. Ez itt egy csapatmunka. Én pedig 100 wattos vigyorral tisztelegtem:
-Megértettem, főnök... 

Code-Caster's puppet

Épp órán. Kellemes kis webprogramozás. Hogy ezt freakként, gyakorlatban mennyivel jobban tudnám csinálni... Kár, hogy a másik énemnek titokban kell maradnia. Nincs mit tenni, a saját egyszerű halandó két kezemmel kell boldogulnom az egyszerű halandók világában. Hm... így belegondolva igazából az extrémebb bűnözőkön és a hackerkedésen kívül másra nem is jók a képességeim. Még egy jó érv amellett, hogy miért is csinálom ezt egyszerű emberként. És ahogy az órán a sorokba mélyedve merengtem, Cody-nál az egyik asztalra mentett ablak elkezdett vadul villogni. Megnézte... sőt, én is odafordultam, hogy mégis mi a fene az óra közepén. Ő pedig felém fordult, és halkan magyarázta:

-Code-Caster haverunk visszatért. Épp bankot rabol. 

Említettem ugyebár, hogy van egy alak, akin egy ideje rajta vagyunk... szám szerint kb másfél éve. Először nem vettük komolyan, azt hittük, hogy valami átlag hülyegyerek hacker. Aztán pár hónapja komolyan bedurvult, és azóta próbáljuk elkapni. Na, ez a nap is egy ilyen alkalom volt.

-Még nem tudok kimenni- sziszegtem idegesen- meg kell várnom az óra végét. Szakikám a fejét fogta:

-Addigra rég kirabolja a bankot... És amíg ezen vitatkoztunk, el is ment az idő. Alig, hogy a prof kezdett összecsomagolni, úgy rohantam ki a teremtől, mint akin rajta van a szapora. Biztos távolságba kerültem, freak out!, és már itt se vagyok. 

Szakinak igaza volt. Az emberünk épp akkor futott ki az egyik bankból, mikor odaértem. Talpig fekete volt, valami mechanikával a hátán és a mellkasán, valamint bazinagy mechanikus öklökkel a kezein. Ezeket kábelek  kötötték össze. És ha még egy nem volt elég, egy arctalan fémmaszk is volt a fején. Még nem is láttam Code-Castert élőben. Talán most, ha letépem a fejét. Szóval rávetettem magam... mindketten szépen bucskáztunk, végiggurulva a betonon. Nem tétováztam, felpattantam, és elektromos támadással küldtem meg. Felposszant a  rohadék a falra, mire én újabb rohamot indítottam felé. 

Biztos az ő idegei is 220-szal lehettek töltve, hisz azonnal kicselezett, és már oldalba is vágott a könyökével. Mitől lehet ilyen gyors? Nincs idő gondolkodni, a szemétje épp a pofámra célzott. Szóval megragadtam a csuklóját, hátra csavartam a karját, és tarkón vágtam. Reméltem, hogy ettől elájul, de mintha meg se karcoltam volna. Kirúgta alólam a lábam, lefegyverzett, és egy jól irányzott ütéssel bevitt a bal szemem alá egy pofás kis monoklit... és talán még az arcom is betört attól a mechanikus kesztyűtől. 

-A jó kurva anyád!- kiáltottam fel.

-Csak nem idegesek vagyunk kicsit?- szólt vissza- Sebaj, könnyítek a dolgodon. Azzal ismét emelte a kezét. Én pedig mit tehettem? Megragadtam övön alul, és megtiszteltem egy szép adag nagyfeszültséggel. Szépet repült, a szemközti falba tövig. Én pedig most már tényleg nem totojáztam... ráugrottam, és kifordítottam a nyakát. Összeesett, végre vége a bulinak. Kezdtem is elkönyvelni, hogy ennyi volt a Code-Caster utáni harc, mire megszólalt:

-Szép kis párbaj volt, Freakazoid. Igazán lenyűgöző mutatvány volt... Erre én ijedten meglepődtem:

-Mi a jó kurva élet?- fakadtam ki. Ő pedig beszélt tovább:

-Lenyűgöz az eredmény? Az ok, amiért hallod a hangom, az azért van, mert ez az egyik tech parkourom- itt megnyugodtam, és máris levettem az alak fémmaszkját, ami mögött csak nyomtatott áramkörök és kábelek voltak- egy ügyes kis robot a többi közül, mint láthatod. Sajnos, ennek a nyakában futottak a fővezetékek, ezért meg tudtad szakítani az áramellátást. De sebaj. A többin módosítok.

Erre az egész elektronika kiégett, és füst szállt ki belőle. Próbáltam feltörni a rendszert, akár a saját elektromos képességeimmel, de nem ment. Mintha elrohadt volna belülről az egész, úgy ahogy van. Nem tudtam, miként működhet Code-Caster tech parkourja, vagy hogy miért lett bankrablásra programozva. Aztán eszembe jutott Kara. 

Sóhajtottam... Miért pont ő? Alig találkoztunk pár év után, máris összebalhéztunk. Valóban, az ő képessége a segítségünkre lehet, de ezt biztosan nem fogja ingyen adni... Az a baj, hogy morálisan nem engedném neki, hogy csatlakozzon hozzánk, és bajba keveredjen, de a cél szentesíti az eszközt. Ennek a történetnek már csak egy kimenetele lehet. Felkaptam végül a mozdulatlan tech parkourt, és elcikáztam a helyszínről... 

upgrading team

A nap további részében a kuzinom le se szállt rólam. Ott loholt a nyomomba, ahogy mentem haza, le se szarta, hogy a napi események és a vele való párbaj után átvette az agyamban a vezetést a robotpilóta.
-Na, mesélj már a baró életedről! Kivel találkoztál fater ellenségei közül? A kiberteret is bejártad? Na, mondj már valamit... aztán magasabb fokozatra kapcsoltam- csimpaszkodtam rá a karjára, nyüstölve, hogy végre beszédre bírjam- a kockainfóság mennyire gyöpösít be?Veled lakhatok?
-Sohanapján, törpe- vágta vissza türelmetlenül, ahogy lerángattam magamról. Kicsit már szőrszálhasogató volt, hogy ez a kis taknyos így rám csimpaszkodik:
-Te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy felfogd a felelősség súlyát. Én sem vagyok ott mindenhol, pont azért, mert a magánéletemben lévő felelősség élvez prioritást. Az emberek különben is csak azért akarnak hősöket, mert másra akarják terelni a saját felelősségüket... kell nekik valaki, aki megoldja a problémájukat. Ez nem ilyen egyszerűen megy. Erre csak azért is rátapadtam, és visszaváltottam bunkó üzemmódra:
-Mi az, hogy túl kicsi vagyok hozzá, fafej? Először is, már 13 éves vagyok. Másrészt, meg amit Gutierrezről mondtam... Én viszont leintettem:
-Igen, igen, tudom, de ez ennél sokkal bonyolultabb- próbáltam elmagyarázni annak a kis madáragyának- nem csak ilyen kétoldalú az egész. Téged elsősorban a kaland hajt, de ez nem merül ki ennyiben. Én is többször voltam már életveszélyben, és az egyik kamikaze akcióba Kita majdnem meghalt miattam.

Pont ekkor értünk haza. Valószínűleg ez a kis vakarcs fel se fogta, hogy milyen komolyan beszéltem egész út alatt, mert csak a lakásra csorgatta a nyálát.
-De király helyen laksz!- ó igen, és ezt nemcsak úgy mondtam. A kocka kuzinomnak baromi modern, tiszta lakása van. Bár az én ízlésemnek meglehetősen puritán, és tényleg csak a minimális elektronika volt benne. Máshol az egész ház szinte már számítógépre van kötve, akárcsak az osztálytársaimé: központ vezérlésű nemcsak a fűtés, de a víz, az áram, a konyhai berendezések, a fürdőszobai berendezések, fullon automatásítva minden. Ehhez képest Danében csak a régi alap elektromos hálózat van, és a távfűtés. Semmi sem automatizált. Szóvá is tettem neki:
-Ez milyen oldschool már? 20 évesen máris ilyen régimódi vagy? Hülye kis taknyos, csak a divat érdekli, meg ami a társadalom szempontjából menő.
-Ez több, mint régimódiság- igyekeztem türelmesen válaszolni- ez praktikus. Nem akartam részletekbe bonyolódni, hogy szándékosan nem automatizált a lakás... gondolom az oldschool-os beszólásánál erre gondolt, úgyis az ajtót nézte éppen, csodálkozva, hogy nem magától nyílik.
-Ki kell, hogy ábrándítsalak... kell annyi erőfeszítést tenned, hogy lenyomd a kilincset. Erre én felé kaptam a fejem, ahogy beljebb kerültem, majd bájosan és nőiesen válaszoltam:
-Kapd be a bal bokám hülyegyerek...


Ekkor érkezett meg kuzinom csaja, az a törpilla. Én se vagyok egy kettes létra, talán még a koromból adódóan se, de még őt is egy paraszthajszállal túlnövöm. Nem is értem, hogy Dan mit eszik rajta. Ha jól tudom, még javában ökölvívó volt, amikor ezek ketten megismerték egymást. Az ilyen sportoló állatok miért pazarolják az idejüket ilyen szürke egerekre, amikor beérhetnék valami vad csajjal. Ja bocs, azóta Dan kocka lett. Lehet, hogy ez a nebántsvirág ültette el benne a kockaság magvait... Mindenesetre kedvesen üdvölt, majd a kuzinom felé fordult:
-Szia Dan, vendéged van? Nem, baszd meg, jöttem leolvasni a villanyórát... és ha már itt vagyok, a szemetet is kiviszem. 
-Ő az unokatesóm, Kara- mondtam, miután homlokon csókoltam a jégkirálynőmet, majd ahogy bementünk a nappaliba, elmagyaráztam mindent- összefutottunk ma, és gondoltam felhívom pár percre. Úgyis rég találkoztunk. Be is mutattam őket egymásnak. Kita meglehetősen barátságos volt vele... Én kis jégkirálynőm, még mindig olyan kedvesen áll más emberekhez. Pedig ha eltöltötte volna még azt a plusz néhány órát Karával, amit ma én is, akkor tudná, hogy micsoda kis szörnyeteg...  Úristen elkezdett babusgatni. Hogy én ezt mennyire tudom utálni. Na jól van, mégiscsak jófej a csaj, nem kéne teljesen kibasznom Dannel.
-Kara Douglas, hello- próbáltam jó pofát vágni hozzá, ahogy kezet fogtam vele. 
-Kita Vada- végigmért- határozott kis hölgynek tűnsz... Ha ezzel azt akarta mondani, hogy makacs és céltudatos, hát ráhibázott. Ránk nézett, ahogy a konyha felé ment:
-Hozok frissítőt, egy pillanat az egész... Én pedig lazán ledobtam magam a kuzinommal szemben.


Sóhajtottam kissé lefáradtan, és végigmértem Karát:
-Szóval?
-Szóval mi?- néztem fel.
-Van még mondanivalód azon kívül, hogy levadásszuk Gutierrezt és hogy igazán meglátogathattalak volna? Elgondolkoztam, majd rávágtam:
-Ó igen, van- majd határozottan elvigyorodtam- a többi akciódba is szeretnék részt venni. Azt, hogyha bármi van, akkor szólj, és vigyél magaddal. 
-Ki van zárva- mondtam komolyan- ismétlem: ez nem játék, és nem a kalandozásról szól, hanem a felelősségről. Nem vagy abban a korban, hogy ezt megértsd.
-Dehogy nem értem!- fakadtam ki- csak te nézel le egyfolytában. Vagy ismét bizonyítsak neked? 


-Mit bizonyítson?- Kita pont ekkor lépett be az italokkal. Mindketten felé kaptuk a fejünket. Megvártam, míg leül, és lassan megpróbáltam elmagyarázni:
-Tudod, arról van szó, hogy Kara elég érettnek érzi magát, hogy ő is egyetemista legyen. Pedig ha előtte még látná a gimnáziumot is- kínosan elvigyorodtam- nem voltak túl kellemes évek, nemde? Kis jégkirálynőm elmosolyodott, és csóválta a fejét:
-Hát nem... nem mondhatnám. Majd leszakadt a pofám. Ott, helyben képes volt az arcomba hazudni! Rendben... ha harc, hát legyen harc... és a keményebb csata keményebb fegyvereket is kíván. Lekaptam a kesztyűimet, és megragadtam a távirányítót, bevetve az erőmet. 


A visszavágó diadalának édes íze. Ugyan Kara kis trükkje látványos volt, hisz a távirányító elkezdett táncolni az asztalon. De hogy ezzel nem okoz életveszélyes sérülést, az is ziher. Közelebb hajoltam hozzá széles mosollyal:
-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan... Elképedtem, hogy semmi többet nem tudok kihozni az ideiglenes fegyveremből. Ház ezért nem volt automatizálva a ház. Ki is fakadtam:
-Tudtad, hogy ilyen vagyok, mi? Mindent tudtál? Én meg nemes egyszerűséggel vállat vontam:
-Nem, tényleg nem tudtam. De legalább látom, hogy már csak ebből a szempontból is megérte. Értetlenül felvontam a szemöldököm:
-Miért... mi az első szempont? Kita pedig végignézett rajtunk döbbenten, majd félszegen megszólalt:
-Tulajdonképpen... mi folyik itt? Sóhajtottam ismét, és felhomályosítottam:
-Az unokatesómnak is vannak képességei. Nem egészen Dextertől örököltek, de használhatóak. Kita elmosolyodott, majd hozzátette:
-Nem gondolod, hogy hasznát tudnátok venni? Elvégre Cody mondta...
-Cody nem mondott semmit!- tudom, orvul félbeszakítottam a kis jégkirálynőmet, de nem akartam, hogy bármit is elkotyogjon Karának. Így is már túlságosan a nyakamon volt a kis taknyos. Ezek hallatán bizony vérszemet kaptam, és elvigyorodtam. Most én hajoltam Danhez:
-Szóval... miben is lehetnék a segítségedre? 
-Semmiben- vágtam rá- törődj a magad dolgával! Vállat vontam:
-Te tudod...- majd felálltam, és elindultam kifelé- aztán ne sírj, ha mégis kellenék... Azzal kimentem az ajtón. 


Hülye felnőttek... baromira nem képesek megérteni, hogy én is képes lennék elvégezni azt, amit ők. 
Hülyelány- gondoltam, ahogy néztem utána- nem képes megérteni, hogy ezek a feladatok mind hatalmas felelősséget kívánnak. Nem fogom feleslegesen bajba sodorni...