upgrading team

A nap további részében a kuzinom le se szállt rólam. Ott loholt a nyomomba, ahogy mentem haza, le se szarta, hogy a napi események és a vele való párbaj után átvette az agyamban a vezetést a robotpilóta.
-Na, mesélj már a baró életedről! Kivel találkoztál fater ellenségei közül? A kiberteret is bejártad? Na, mondj már valamit... aztán magasabb fokozatra kapcsoltam- csimpaszkodtam rá a karjára, nyüstölve, hogy végre beszédre bírjam- a kockainfóság mennyire gyöpösít be?Veled lakhatok?
-Sohanapján, törpe- vágta vissza türelmetlenül, ahogy lerángattam magamról. Kicsit már szőrszálhasogató volt, hogy ez a kis taknyos így rám csimpaszkodik:
-Te még túl kicsi vagy ahhoz, hogy felfogd a felelősség súlyát. Én sem vagyok ott mindenhol, pont azért, mert a magánéletemben lévő felelősség élvez prioritást. Az emberek különben is csak azért akarnak hősöket, mert másra akarják terelni a saját felelősségüket... kell nekik valaki, aki megoldja a problémájukat. Ez nem ilyen egyszerűen megy. Erre csak azért is rátapadtam, és visszaváltottam bunkó üzemmódra:
-Mi az, hogy túl kicsi vagyok hozzá, fafej? Először is, már 13 éves vagyok. Másrészt, meg amit Gutierrezről mondtam... Én viszont leintettem:
-Igen, igen, tudom, de ez ennél sokkal bonyolultabb- próbáltam elmagyarázni annak a kis madáragyának- nem csak ilyen kétoldalú az egész. Téged elsősorban a kaland hajt, de ez nem merül ki ennyiben. Én is többször voltam már életveszélyben, és az egyik kamikaze akcióba Kita majdnem meghalt miattam.

Pont ekkor értünk haza. Valószínűleg ez a kis vakarcs fel se fogta, hogy milyen komolyan beszéltem egész út alatt, mert csak a lakásra csorgatta a nyálát.
-De király helyen laksz!- ó igen, és ezt nemcsak úgy mondtam. A kocka kuzinomnak baromi modern, tiszta lakása van. Bár az én ízlésemnek meglehetősen puritán, és tényleg csak a minimális elektronika volt benne. Máshol az egész ház szinte már számítógépre van kötve, akárcsak az osztálytársaimé: központ vezérlésű nemcsak a fűtés, de a víz, az áram, a konyhai berendezések, a fürdőszobai berendezések, fullon automatásítva minden. Ehhez képest Danében csak a régi alap elektromos hálózat van, és a távfűtés. Semmi sem automatizált. Szóvá is tettem neki:
-Ez milyen oldschool már? 20 évesen máris ilyen régimódi vagy? Hülye kis taknyos, csak a divat érdekli, meg ami a társadalom szempontjából menő.
-Ez több, mint régimódiság- igyekeztem türelmesen válaszolni- ez praktikus. Nem akartam részletekbe bonyolódni, hogy szándékosan nem automatizált a lakás... gondolom az oldschool-os beszólásánál erre gondolt, úgyis az ajtót nézte éppen, csodálkozva, hogy nem magától nyílik.
-Ki kell, hogy ábrándítsalak... kell annyi erőfeszítést tenned, hogy lenyomd a kilincset. Erre én felé kaptam a fejem, ahogy beljebb kerültem, majd bájosan és nőiesen válaszoltam:
-Kapd be a bal bokám hülyegyerek...


Ekkor érkezett meg kuzinom csaja, az a törpilla. Én se vagyok egy kettes létra, talán még a koromból adódóan se, de még őt is egy paraszthajszállal túlnövöm. Nem is értem, hogy Dan mit eszik rajta. Ha jól tudom, még javában ökölvívó volt, amikor ezek ketten megismerték egymást. Az ilyen sportoló állatok miért pazarolják az idejüket ilyen szürke egerekre, amikor beérhetnék valami vad csajjal. Ja bocs, azóta Dan kocka lett. Lehet, hogy ez a nebántsvirág ültette el benne a kockaság magvait... Mindenesetre kedvesen üdvölt, majd a kuzinom felé fordult:
-Szia Dan, vendéged van? Nem, baszd meg, jöttem leolvasni a villanyórát... és ha már itt vagyok, a szemetet is kiviszem. 
-Ő az unokatesóm, Kara- mondtam, miután homlokon csókoltam a jégkirálynőmet, majd ahogy bementünk a nappaliba, elmagyaráztam mindent- összefutottunk ma, és gondoltam felhívom pár percre. Úgyis rég találkoztunk. Be is mutattam őket egymásnak. Kita meglehetősen barátságos volt vele... Én kis jégkirálynőm, még mindig olyan kedvesen áll más emberekhez. Pedig ha eltöltötte volna még azt a plusz néhány órát Karával, amit ma én is, akkor tudná, hogy micsoda kis szörnyeteg...  Úristen elkezdett babusgatni. Hogy én ezt mennyire tudom utálni. Na jól van, mégiscsak jófej a csaj, nem kéne teljesen kibasznom Dannel.
-Kara Douglas, hello- próbáltam jó pofát vágni hozzá, ahogy kezet fogtam vele. 
-Kita Vada- végigmért- határozott kis hölgynek tűnsz... Ha ezzel azt akarta mondani, hogy makacs és céltudatos, hát ráhibázott. Ránk nézett, ahogy a konyha felé ment:
-Hozok frissítőt, egy pillanat az egész... Én pedig lazán ledobtam magam a kuzinommal szemben.


Sóhajtottam kissé lefáradtan, és végigmértem Karát:
-Szóval?
-Szóval mi?- néztem fel.
-Van még mondanivalód azon kívül, hogy levadásszuk Gutierrezt és hogy igazán meglátogathattalak volna? Elgondolkoztam, majd rávágtam:
-Ó igen, van- majd határozottan elvigyorodtam- a többi akciódba is szeretnék részt venni. Azt, hogyha bármi van, akkor szólj, és vigyél magaddal. 
-Ki van zárva- mondtam komolyan- ismétlem: ez nem játék, és nem a kalandozásról szól, hanem a felelősségről. Nem vagy abban a korban, hogy ezt megértsd.
-Dehogy nem értem!- fakadtam ki- csak te nézel le egyfolytában. Vagy ismét bizonyítsak neked? 


-Mit bizonyítson?- Kita pont ekkor lépett be az italokkal. Mindketten felé kaptuk a fejünket. Megvártam, míg leül, és lassan megpróbáltam elmagyarázni:
-Tudod, arról van szó, hogy Kara elég érettnek érzi magát, hogy ő is egyetemista legyen. Pedig ha előtte még látná a gimnáziumot is- kínosan elvigyorodtam- nem voltak túl kellemes évek, nemde? Kis jégkirálynőm elmosolyodott, és csóválta a fejét:
-Hát nem... nem mondhatnám. Majd leszakadt a pofám. Ott, helyben képes volt az arcomba hazudni! Rendben... ha harc, hát legyen harc... és a keményebb csata keményebb fegyvereket is kíván. Lekaptam a kesztyűimet, és megragadtam a távirányítót, bevetve az erőmet. 


A visszavágó diadalának édes íze. Ugyan Kara kis trükkje látványos volt, hisz a távirányító elkezdett táncolni az asztalon. De hogy ezzel nem okoz életveszélyes sérülést, az is ziher. Közelebb hajoltam hozzá széles mosollyal:
-Ugye ezt te sem gondoltad komolyan... Elképedtem, hogy semmi többet nem tudok kihozni az ideiglenes fegyveremből. Ház ezért nem volt automatizálva a ház. Ki is fakadtam:
-Tudtad, hogy ilyen vagyok, mi? Mindent tudtál? Én meg nemes egyszerűséggel vállat vontam:
-Nem, tényleg nem tudtam. De legalább látom, hogy már csak ebből a szempontból is megérte. Értetlenül felvontam a szemöldököm:
-Miért... mi az első szempont? Kita pedig végignézett rajtunk döbbenten, majd félszegen megszólalt:
-Tulajdonképpen... mi folyik itt? Sóhajtottam ismét, és felhomályosítottam:
-Az unokatesómnak is vannak képességei. Nem egészen Dextertől örököltek, de használhatóak. Kita elmosolyodott, majd hozzátette:
-Nem gondolod, hogy hasznát tudnátok venni? Elvégre Cody mondta...
-Cody nem mondott semmit!- tudom, orvul félbeszakítottam a kis jégkirálynőmet, de nem akartam, hogy bármit is elkotyogjon Karának. Így is már túlságosan a nyakamon volt a kis taknyos. Ezek hallatán bizony vérszemet kaptam, és elvigyorodtam. Most én hajoltam Danhez:
-Szóval... miben is lehetnék a segítségedre? 
-Semmiben- vágtam rá- törődj a magad dolgával! Vállat vontam:
-Te tudod...- majd felálltam, és elindultam kifelé- aztán ne sírj, ha mégis kellenék... Azzal kimentem az ajtón. 


Hülye felnőttek... baromira nem képesek megérteni, hogy én is képes lennék elvégezni azt, amit ők. 
Hülyelány- gondoltam, ahogy néztem utána- nem képes megérteni, hogy ezek a feladatok mind hatalmas felelősséget kívánnak. Nem fogom feleslegesen bajba sodorni...