A meditációs tréningekkel egész jól haladtunk Karával. Úgy tűnt, hogy sikerült felfognia, hogy mekkora súlya is van a fegyelemnek és a koncentrációnak. Valószínűleg az is rátett egy lapáttal, hogy Emily előtt fel kellett fedni, hogy miben is utazunk, és habár ő egész ügyes tornász tehetség, és tudta kezelni egy adott ponton a helyzetet, még így is hátráltatta Karát, aki egyfolytában aggódott miatta, és próbálta távol tartani a bajtól. Erről még Stephanie néni jut eszembe, akinek halvány lila gőze sem lehet arról, hogy mit is seftelünk itt a háttérben.
Amit még viszont gyakoroltunk az unokatesómmal, az hogy miként vesz át tőlem, mint Freakazoidtól energiát. Valóban, a hosszú évek után a legelső találkozásunkkor sikerült lefegyvereznie azzal, hogy minden erőmet elszívta, de most másról volt szó: egyfajta energiadonorként tett próbára ő is, és én is magamat. Hisz habár pörgős tinédzser, előfordul, hogy ő is drasztikusan elfárad, és akkor már nem fog tudni gépeket életre kelteni. Akkor viszont én leszek neki kéznél, hogy megadjam neki a lendülethez szükséges erőt.
Az egyik esti gyakorlat végeztével, ahogy kísértem hazafelé, elállt a szavunk: a lakását épp megrohamozták a tech parkourok. Láttam egyet az ajtóban állva, aki épp a többiek baját látta el. Karának mondania se kellett: ez biztos egy olyan példány volt, amit sikerült az uralma alá hajtania. Ennek ellenére egyértelmű volt, hogy túlerőben van, és mi lépni fogunk.
-Freak out!- átváltottam teljes harci díszbe, és máris szétcsaptam közöttük. Nekem ugyan nem kellett semmi hangzatos harci kiáltás, csak ledobtam a kesztyűimet, de követtem Dan példáját. Beleborzongtam, hogy muteromra és a húgomra támadnak ezek a faszjancsik. Csak kerülne egyszer a gazdájuk a kezeim közé. Biztosan megetetném vele a golyóit.
Ilyesmi bosszankodó gondolatok cikáztak a fejemben egy-egy látványosan kiosztott pofon között. Csak nem nyughattak a rohadékok, mindenképp be akartak jutni a házba. Közben fél szemmel láttam, hogy a "háziállatomat" lassan darabjaira szedik. Kissé sajnáltam, olyan jó szolgálatot tett. Viszont még valami feltűnt a szemem sarkából: Emily épp egy szép szaltó kíséretében az egyik robot nyakába ugrott, és egy alapos rúgással eltörte a nyakát. Meg is lepődtem, hogy a kis nebántsvirágból így előtört a harci szellem.
Két ütés között az ajtóhoz cikáztam, és bezártam, abban a reményben, hogy a nagynéném nehogy észrevegyen minket. Bár lehet, hogy a támadó tömeg után tök mindegy... még az is, hogy ismét látja Freakazoid-ot. Egy tájoló elektromos támadással ütöttem ki többet is. Az első riadalmam ellenére, szerencsére, elkezdtek fogyatkozni. Úgy tűnt, mégiscsak sikerül megvédeni a házat.
Az egyik dög elkapott, és elkezdett rohanni velem. Én pedig ütögettem a fejét:
-Engedj el! Engedj el, te köcsög!- ordibáltam. De a szép szó nem használt, így megragadtam a fejét, és habár erősen fáradtam, minden erőmet arra fordítottam, hogy az uralmam alá hajtsam. Már három utcányira jártunk, mire sikerült. Lihegtem, ő pedig leeresztett. De alig, hogy földet értem a lábam, csak egy villanás, és a tech parkour máris alkatrészekre robbant. Megriadtam a váratlan robbanástól, majd oldalra kaptam egy fejem. Egy másik tech parkour tette ezt... aki épp elkanyarodott az utca végében. Ha tudtam se lett volna esélyem, hogy utolérjem. Túlkságosan kimerített a harc, az átprogramozás, és a riadalom. Csak tehetetlenül néztem utána.
Nem sokkal rá érkezett meg az unokatesóm, és a vállamra tette a kezét:
-Minden rendben? Ne esett bajod?- kérdeztem aggódva, ahogy végre sikerült rátalálnom. Lassan felé fordultam, és csalódottan válaszoltam:
-Egy megszökött... Nem érdekelt. Átkaroltam, és megnyugtattam:
-Ugyan, nem számít. A többieket sikerült kiütni, te pedig jól vagy, és ez a lényeg. Azonban akármennyire simogatta a hátam, és baromira nem voltam nyugodt:
-És ha beszámol a gazdájának?- fakadtam ki- most már tudják, hol lakom. És el akart vinni ez a rohadék is! Megfogtam mindkét vállát, és a szemébe néztem:
-Nem lesz semmi gond. Jöjjön csak... mi felkészülünk rá...
A börtön sötét cellája, Wild Sound épp a lábát lógatja unalmában... mikor is hirtelen berobbant a fal. Ijedtében beugrott, fel két lábra, majd a szálló porból lassan meglátja kirajzolódni Code-Caster és néhány tech parkour alakját. A hacker jóízűen vigyorog:
-Wild Sound... örülök, hogy látlak. Szeretnéd visszakapni a szabadságod? És ezt?- e szavaknál felemelte a tökéletesen reparált gitárt. A zenész meglepődött, és gyanakodva visszanézett rá:
-Na jó... mi ebben a trükk? Code-Caster tovább mosolygott:
-Igazán semmi trükk nincsen. csak az, hogy pusztíts el Freakazoid-ot, és hozd el nekem a lányt, aki vele van. Azzal felé dobta a gitárt, Wild Sound pedig elkapta, és elégedetten elvigyorodott:
-Hidd el... ezúttal nem okozok csalódást...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése